Éjjel… ismét…
egyedül… mint rég…
Szeretlek… suttogod…
Higgyek-e? Nem tudom…
Szeretsz… mondod…
s mégsem tudod…
Nem vagyok fontos…
csak egy bolond… bolond…
Nem kellek, hisz más vár…
Párnám rég kihűlt már…
Csak az utcákat róvom…
Testem nehéz ólom…
"Néma éj, nem szól senki rám…
útra kél, a végcél messze vár…
Hazafelé, a hold mutat irányt…
hosszú utamon, fáradt útitárs…"
Dúdolom… s gonosz könnycsepp az,
mi némán siklik arcomon…
Letörlöm, s nézve rá:
Áruló… suttogom…
"Jön egy hang, ismét belém hatol
Távoli zaj, nem fáj hogyha szól
Megmaradt érzések felé indul
Visz az út, vár a menedék"
Fátyol, s köd…
szívem s mi bent dübörög…
Csak az utcákat róvom…
Testem nehéz ólom…
3 hozzászólás
Szomorúan szép a versed,Nyomasztóan nehéz, mint az ólom, de átérezhetően, fájdalmasan szép!
Így utólag már másképp írnám meg…. változtatnék rajta rendesen… de mégis inkább így marad. Egész régen íródott, egy befordult estémen…
Köszönöm a kedves szavaidat. ^^
Tamás.
Egyetértek Krisztinával..szomorúan szép.
Nekem személy szerint a következő részlet teszik a legkobban belőle:
"Dúdolom… s gonosz könnycsepp az,
mi némán siklik arcomon…
Letörlöm, s nézve rá:
Áruló… suttogom…"
Ez a darabka magában is szenzációs!
Gratulálok!
Üdv.:lkata:)