nem vagyok egyedül,
mert a homokszemek
törnek kegyetlenül.
Tele van a cipőm
a nadrágom szára,
elegem volt nekem
a sétából mára.
Az erdőben voltam
homokbuckák között,
sok kis malac volt ott
's mindegyik röfögött.
Egyik mert éhes volt
másik jól volt lakva,
örömében neki
fel is állt a farka.
Most ott a vályúból
szürcsölte a vizet,
a másik ott feküdt
szoptatva kicsiket.
Azok szorgalmasan
keresték a csapot,
nyöszörögtek halkan
ha a csap üres volt.
Majd egymás mellé ott
a sárba feküdtek,
élvezték egy percre
rövid ittlétüket.
Boldog gyerekkornak
annak is vége lesz,
csak akkor már késő
mire te rá ébredsz.
A gyerekkor jutott
nekem is eszembe,
de sokat voltam ott
velük a ketrecbe.
A környékben én most
gyorsan körülnéztem,
és majd úgy mint régen
közéjük beléptem.
Vissza röfögtem ott
a boldog gyermekkort,
de örültem annak,
hogy senki sem látott.
Hazafelé menve
azon gondolkodtam,
ma úgy viselkedtem
mint ott az őskorban.
Haza érve itt kinn
a kertben megálltam,
csak akkor láttam meg
hogy néz ki a lábam.
Cipőmet lehúztam
nadrágot levettem,
mindkettőt a kertbe
levegőzni tettem.
A fürdőszobából
„illatomat” vesztve,
frissen megfürödve
jöttem a jelenbe.
Már nem érzett rajtam,
hogy én ma hol voltam,
és, hogy kora reggel
kikkel barátkoztam.
Így én most itt újra
ülök a szobámban,
frissen leírva azt
amit reggel láttam.