A mímelt boldogság, néha az én utam,
Hogy szeretni csak hazudva tudtam.
Mindenem egy pillanatért oda dobtam,
S közben elhittem, hogy jól voltam.
Most már másképp látva a világot,
Nincs színes és színtelen,
Nincs igaz és hazug,
Csak egy út, mi a végtelenbe fut.
S mindig az élet egyik partján állva,
Tekintve a messzibe,
Hogy, hogyan jutottam vajon ide?
Vissza nézve ingovány s ármány,
Szívemben, lelkemben fullasztó kátrány.
S nem tehetek mást mást, mint, hogy írok,
Keveset, sokat, szót, mondatot,
Igazán remélve,
Hogy a sorok között talán valahol, én is ott vagyok.
Vagy csak remélem, hogy egyszer,
Megértem minden lépésem és érzésem,
Miket akkor éreztem, mikor nem lett volna szabad,
S azokat mikor kellett volna,
De hallgatott a harang.
S most is távolra nyúlik a hang,
Úgy, hogy utam végén már dörögnek a fellegek,
S cikázó életem mezsgyéjén tovább lépkedek.
1 hozzászólás
Szépen levezetted azt amit a korral haladva mindenki átgondol. Az élet velejárója ez is.
szeretettel-panka