anyám naphosszat ölébe dédelgetett,
oly finoman ringatta a bölcsőt,
mint lágy szellő a búzamezőt,
s ahogy a napsugár neveli a magot,
tápláló tejével engem megitatott.
Nyár derekán mikor magból virág nyílott,
szerelmes szívem is hevesen dobogott,
kiskertemben boldogságunk gyümölcse érett,
drága gyermekem, nagyon vártalak már téged.
A nyár heves sugarai nyugovóra tértek,
arcom barázdái mély árkokká nőttek,
elsárgult falevél ősz fejemre hullott,
komor tekintettel űzött belőlem csúfot.
Karonfogva totyorogtunk, s mentünk át a télbe,
éreztem, hogy életemnek nemsokára vége,
éjszaka a hideg, ablakomra virágot rajzolt,
fáradt testemben az élet a halállal harcolt.
Eljött az év vége, megkondult a harang,
szeretetemmel még körülcsókoltalak,
ég veled gyermekem, el kell hát mennem.
A halál tegnap megkérte a kezem,
s az utolsó táncot már nekiígértem.
8 hozzászólás
Kedves Györgyi, ez nagyon szép. Ahogy az élet mulását az évszakok mulásával tárod elénk, gyönyörű képekkel. Gratulálok nagyon tetszett a versed.
Rendkívül szép, Györgyi. Ebben a pár sorban egy élet van benne. Remek versedhez gratulálok!
Elmúlás… Nem kerül el senkit. Szépen kifejezi a vers ezt a hangulatot.Üdvözöl, Katalin
Nagyon szépen leirtad az idő múlását,határozottan tetszik ez a vers,igen mindenki adós az életben,adósok vagyunk a halálnak és a keze senkit nem kimél.Gratulálok.Székelyke.
Kedves Györgyi!
Ezt csodálatosan megírtad! A születéstől a halálig végigvezeted az élet fontosabb állomásait. S az utolsó két sort olvasva már nem is tűnik olyan rémisztőnek a Halál…
Üdv: Borostyán
Köszönöm kedves szavaitokat.
Kedves Györgyi!
Gyönyörű a versed, szeretnék gratulálni hozzá!
Minden jót: C.
Kedves Cyankalla örülök, hogy olvastál. Köszönöm a gratulációt.
Üdv. Györgyi