Semmi húrjain ég szívem
Fájdalmasan zeng a nincsen.
Lelkemben penget merész,
Szerelmes, vágyódó zenét.
Lágyan suhan a húrokon.
Míg elbűvöl a monoton
Halkan csobogó dallam,
Szívem csendesebben jajgat.
Mi fáj, mitől jajong a szív?
Mitől tépi, marja a kín?
Zenghetne örömódát
Szerelem csodás himnuszát.
Viszontszerelem a párja,
Egyszerre zendülő társa.
Mégis vergődik, sajog.
Egyedül nem lehet boldog.
Távol semmit ölel a kar.
Nincsbe fonódva felkavar.
Hiányba kövült napok,
Hosszú éjszakák s nappalok.
Élhetnénk együtt a csodát,
Ha eltépnénk múlt fonalát,
Szétszakítva mi lehúz,
Életünkre feszülő gúzst.
Nem lüktetne kínban a szív,
De múltunk válása taszít.
Éljük néha boldogságát,
Vélt pillanatok varázsát.
Semmi húrjain ég szívem
Fájdalmasan zeng a nincsen.
Lelkemben penget merész,
Szerelmes, vágyódó zenét.
3 hozzászólás
Kedves Ica! Ez nagyon de nagyon tetszett, helyettem beszélsz, amikor azt mondod:Semmi húrjain ég szívem,/ Fájdalmasan zeng a nincsen. Szeretettel ölel, Katalin
Tetszik a versed nagyon….bár nekem van némi átcsengés
a "Semmi ágán ül szívemre" de ettől még jó nagyon.
gratulálok: András
Kedves Helen!
Szép verset írtál, különösen az első, s egyben utolsó versszak tetszik:)
Üdv: Borostyán