Válaszlevél Apámnak

Hogy vagy?
A világvégében,
abban a számomra felfoghatatlan-messzi Canadában?

Öt évesen, levél jött tőled:
Ottani álompolgár vagy.
Büszke voltam: Hú, az valami olyan,
mint a polgármesterség, vagy maga, az elnök…,
Mindegy, de nagyhatalma van…
Délcegen flangáltam az oviban
pepitakockás napozómban, egy kisherceg.
– Apukád cukrot kapál Amerikában –
hecceltek az óvónők.
(Azt hittem, az valami nagyúrnak kijáró tisztesség)
Hmmm… de nem!
Nem lett jobb semmi sem.
Mi ugyanolyan szegényesen éldegéltünk tovább
ott a Vay Ádám utcában.

Írni, hogy gyakoroltam…
korán megtanultam:
Apámnak, ha címzek, „K” egyenlő „C”.
British Columbia…
Rupert herceg városa.

Hej halászok, halászok!
Óceán,
és igaz indiánok.

Néhány fakuló fotó vagy
Mister „Sandr O”
és soha nem fogod fel,
hogy mindened…, itt maradt.

Prince Rupert…
Az kőkemény észak.
Ott, tán még a nyár is csak egy deres évszak
és úgy átjárta szívedet a hideg,
úgy magáévá tett a fagy…,
mán nem is vagy te önmagad.

Nem maradtál bennem se több,
mint egy génsorozat.

Tizenrossebezer kilométer…
ott fagysz meg apa.
Befizetsz egy parcellára (…az, úgy húsz év.)
Hallom, majd úgy kezdi el a kispap:
Come in Nineteen Fifty S(t)ix … 1956

Kifelejtetted, fater
ötven, húzós évemet!
Azóta csak hébe-hóba járt felém
a lidérced.

Canada.
Ott éltél… jól átfagyva.
Levél?
Enyém a szőlőé,

a tiéd Juhar.