Bujdosó vándor az éjszakában,
Olyan, mint a Hold az éj fodrában.
Magányosan bandukol éjnek idejében,
Miként a sápadt arcú Hold úszik az ég tengerében.
Sápadt arcát meglátva a tenger tükrében,
Sötét felhők, mögé bújik ijedtében,
Fél orcáját megmutatja félénken,
Vándornak utat mutatva az éj sűrűjében.
Megállt a vén folyó fölött,
Hol épp tündérek hada fürdőzött,
Aranyló hajuk körülfonta a Tiszát,
Csengő hangjuk betöltötte fázó lelkekben a magányt.
5 hozzászólás
Kedves Anna!
Te nagyon sokat írsz a magányról
és arról,
hogy fázol,
és arról is,
hogy vársz valakit,
aki nem jöhet…
S megmozgatsz
minden követ,
hogy ezt kifejezd.
Ki lehet a vándor?
Gergő
Kedves Gergő!
Jó lenne nem fázni és nem érezni a néha csontig hatoló magány fájdalmát. Jó lenne nem érzékenynek lenni és nem átélni mindent mélyen! De akkor mi értelme lenne?
Köszönöm a hozzászólásod. Nem tudom ki a vándor. Talán én talán valaki más.
Üdv. Anna
Első vers, amit olvastam tőled és pozitív a benyomásom!
Jó az üteme, könnyen szavalható, talán a rímek lehetnének egy kicsit jobbak!
De a képek gyönyörűek, úgy látom, személyesen is nagyon kötődsz ehhez a tájhoz!
Gratulálok!
Üdv.:Tamás
Nagyon szép!!!
Köszönöm szépen a hozzászólásokat.
Üdv.:Anna