Négy év hosszú idő – mondják egyesek, akik már alig várják, hogy iskolájukból kiröppenve új utakat fedezhessenek fel, új embereket, új tantárgyakat ismerhessenek meg az élet rögös iskolájában. Ők talán kevésbé találták szórakoztatónak az 5 órai keléseket, a késésből fakadó magyarázkodások mesés elemeit, a be nem ígért dolgozatok közben a diákok értetlen és izzadó arcainak látványát, az ebédlő előtt vívott élet-halál harcokat a menzakosztért, a földön síró rajztáblákat, a feledhetetlen TEREMDÍSZÍTÉSEKET… De NINCS MESE, most mindez véget ér.
Négy év rövid idő – állítják azok a diákok, akik még szívesen iktatnának be pár pluszévet, hogy több időt tölthessenek osztálytársaik, kedves tanáraik körében, a szeretett Eötvös Gimnázium oltalma alatt. De mégsem maradhatunk itt örökre addig koptatva az iskola padjait, míg végül teljesen elfogynak…
Mi, a 12. D (mint Dénes) természettudományos osztály, akik gyakran csak a matematika, fizika, (esetleg biológia, kémia) tudományokon keresztül látjuk a dolgokat, csak annyit mondhatunk: négy év, az négy év. Se nem rövid, se nem hosszú, hisz minden úgyis relatív…
Emögött persze magunk is érezzük az évek valódi súlyát, mármint nem a kilókat, vagyis pontosabban fogalmazva a newtonokat, hanem mindazt a komoly valóságot, amit ennek az épületnek a falai között éltünk át. Érezzük a csodás emlékekkel teli virágcsokor illatát, melyet szorgosan gyűjtögettünk gimnáziumi éveink alatt. És tudjuk, kellő gondozás mellett soha nem száradnak majd el ezek a virágok.
Zűrzavaros életünk folyamán csak ritkábban állunk meg, hogy hátratekintsünk, milyen nagy kuplerájt is hagytunk magunk mögött, és csak ritkán merengünk el, hogy vajon jó-e az a meder, amelyben életünk lágy folyama árad tova. A mostani is egy ilyen pillanat. Visszaemlékezünk, majd pedig új célokkal és tervekkel indulunk tovább a következő állomásig. Azt, hogy az ajtók majd merre nyílnak, még magunk sem tudjuk.
Hiszen nem tudhatjuk biztosan, hogy mit hoz a jövő, de azt megigérhetjük: ahogyan az Eötvös-szellem, úgy mimagunk is visszajárunk majd olykor-olykor kísérteni ide az E5vösbe.
(előadva: erős iróniával)
1 hozzászólás
Köszönöm!
Végre!
Boti, elfogulatlanul, de tényleg, ez volt a legjobb ballagási búcsúzó, amit valaha hallottam! Egyedi, benne van minden, amit átéltünk, nem sír, hogy jaj vége, szinte tárgyilagosan mondja, de azt is csak mert muszáj, hogy viszlát, mégis ott van, érezni, hogy mennyire jó volt az a relatív 4 év! 🙂 , és hogy emlékekkel meg érzelmekkel töltöttük meg. Kicsit az a virágcsokros kép talán túl érzelmes is, de ennyi még pont belefér. És vicces! Végre valaki poénra veszi a ballagást! 😛
Mégegyszer gratulálok!
Üdv
Zsázs