Visszatérve az előző napi feljegyzéshez, van, amikor én is azt gondolom, hogy egy újabb világégésbe torkollik majd az a folyamat, mely miatt a világ most olyan amilyen. Mert lehet, hogy az ember túl kevés arra, hogy lentről, fokozatosan és békésen alakítsa át a világot. Elegendő eszközök hiányában minden kezdeményezés kudarcra van ítélve. Bár én nagyon bízom abban, hogy valami majd "változik". Ám amíg a médiát nem a világ jobbítását előmozdító, az igazi kultúrát közkincsé tevő, értelmes, szociálisan érzékeny, szerető, de egyben az igazságot és a szolidaritást akaró és előmozdító emberek és társaságok irányítják, addig a nihilizmus tovább folytatódik. Az értékek vesztése, sőt ami sokkal veszélyesebb: az értékrend átalakulása. Nos én itt kezdeném a változást…
Hiszem, hogy értelmes emberek értelmesen és igazságosan tudnák a világot és az országokat vezetni, az emberi méltóságot és a kultúrát megőrizni, ezért nem hiszek abban, hogy amíg a világ berendezkedése ilyen, addig bármi is változna – nagy léptékben.
Képzeljük csak el, ha Magyarországot – még ha nem is értenének a közgazdaságtanhoz – íróink, költőink, tudósaink, zeneszerzőink, színészeink irányíthatták volna a 20. században. A kultúra, a tudomány emberei, humanisták, esetleg vallási vezetők, mint Mindszenty. Őrájuk ma még halottaikban is óriási szüksége lenne a nemzetnek.
Az oktatást sem győzöm eleget hangoztatni, ki kell nyitni a gyermekek értelmét a megismerés gyönyörűsége felé, a „magas” kultúra felé, a szociális érzékenység felé, és az ég felé. Ez lenne az oktatás hivatása. Egy nemzet akkor marad meg, ha nyelvét, kultúráját, hagyományait őrizni tudjuk – de nem könyvtárak mélyén, és CD-ken, és kulturális találkozókon, hanem az iskolapadokban. Ezért is pusztul folyamatosan e nemzet a 19 század vége óta, illetve nagyon úgy veszem észre, hogy tudatos pusztítás és nemzetrontás áldozatai vagyunk. Én az oktatási rendszert és a tananyagokat is a fent leírtakhoz igazítanám, már első osztálytól kezdve.
Imádkozom a nemzetért. Tudjuk, hogy államcsőd van. Ma már lényegében mindent, a a nyugdíjrendszert, az egészségügyi kiadásokat, szociális juttatásokat, a közalkalmazottakat és a hihetetlen sok állami kiadást már csak hitelekből tudjuk fizetni. Ez nemzettragédia. Súlyosabb mint a Tatárjárás, mint Mohács, mint a török uralom, súlyosabb talán még a kommunizmusnál is, de sokak számára még mindig nem észrevehető és épp ezért a még mindig közöny uralkodik a fejekben a nemzet sorsa iránt. S a politikai vezetők továbbra örülnek, amíg nem lesz akkora kataklizma, hogy az emberek végre tudatára ébredjenek a nemzettragédiának.
Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy nincsen olyan tettre kész értelmiségi réteg, akik meg tudnának állapodni a napi problémákon túlmutató és felülkerekedő közös és a felemelkedést szolgáló hosszú távú gazdasági folyamatok beindításában.
Én azt akarom és követelem minden egyes embertől, aki ebben a hazában él, hogy jó időben gondolkozzon el azon, hogy mi lesz akár 10 év múlva, ha nem tudjuk ezt a szerencsétlen nemzetet felemelni.
…
Minden nap olvasni. Minden nap egy keveset, verset, prózát, filozófiát, istentant, természettudományt, azon belül is elsősorban kozmológiát. Együtt lélegezni azokkal, akiknek a sorait olvasom. Olyan ez, mintha egy nagyon csendes beszélgetés – gondolatcsere – folytatódna közöttünk… Egészen lélekemelő. Furcsa, mert én is írok, s tudom, hogy ők is hasonlóképpen írtak és gondolkodtak, mint én. Nagyon közel kerülök ilyenkor hozzájuk. Márai azt írja: az írás 80%-ban magamutogatás, a maradékot mintha diktálná valaki. Mekkora alázat.
…
Vigyázzunk kell a szavakkal, főleg, ha transzcendensről szeretnénk beszélni vagy írni. Ez nagyon ingoványos határterület. Mert bármit is állítani az istenségről, egy világfeletti lényről pusztán illúzió. Abszolút értelemben és emberi nyelvünkön állítani róla bármit is, sosem lehet elégséges. Azt gondolom nincs rá fogalomtárunk. Ezért szólunk róla metaforákban, ezért a sok-sok legenda, a sok-sok teremtésmítosz, ezért fogalmazza minden kultúra a saját nyelvén őt, és mind mind valamely apró igazságot mond, és mégis egyik sem tökéletesen igaz.
Isten tökéletesen ismeri önmagát, és mégsem ismeri önmagát tökéletesen, és ez nála nem ellentmondás. A kereszténység szentháromsága a tökéletes szeretetközösség, ám a világba mégis eljött Krisztus, hogy velünk közösséget vállaljon. Tökéletesen ismeri is Isten magát és a teremtményeit, de mégis eljött közénk.
Igen az ember Isten tükre is lehet, de ez is absulutum (kik vagyunk mi hogy ilyet merünk állítani?), és mégis, igazában lehet is meg nem is. Isten maga az Élet, ezért az is ellentmondás, hogy az ember nélkül nem tudja ismerni az Életet. Tökéletesen ismeri is, meg kissé nem is. Isten az örök mozdulatlan, ám ő az, aki mindent mozgásba hoz, ez is ellentmondásos, de ez is tökéletesen (? ) igaz. Ám milyennek képzeljük el akkor az örök életet, hogyan válik minden újra Eggyé, ha ez ismét mozgássá és ismét tapasztalássá változna. (Bár lehet, hogy az élet tökéletes és örök körforgás, ez is lehet, de akkor hogyan jutunk vissza a Teremtőhöz)
Isten látens önmaga az, aki megnyilvánul a világban, de Isten valója még sem nyilvánul meg, rejtve marad. Ám mégis mindenben ott van, meg nem nyilvánultan. Spinoza. Isten tökéletes transzcendenciája és tökéletes immanenciája.
…
Szepes Mária a Vörös oroszlán című regényében van egy fejezet Nin-galról a fátyolos istenasszonyról, Íziszről Ez egy metafora, illetve egy nagyon ősi vallás (pontosan már nem is tudni melyik) tanítása, melynek lényege, hogy Isten transzcendens de egyben immanens is, világon kívüli, világon felüli, de egyben és ellentmondásmentesen egyben a világon belüli is, teljesen egy a világgal. Minden Ő, de mindennek az ellenkezője is Ő. S "látens oldala" nyilvánul meg a világban, szüli teremtményeit, utánozni próbálja isteni párját, de sikerei ellenére mindig kudarcot vall, mert az Élet nem e világból való. Az az Isten valós oldala, ami örök, mozdulatlan, tökéletes ismerete van önmagáról és mindenről. Ilyen Ő, ilyen is meg olyan is, ő a tökéletesség, mégis egy tökéletlen világot szül. Érdemes elolvasni a könyvet, vagy ezt a fejezetet (ez az interneten is megtalálható). Ám ez is csak egy elgondolás, ez is csak egy könyv, s nem kell komolyan venni, vagy legalábbis nem kell teljes igazságként elfogadni.
…
Azt gondolom, hogy minden könyvet jól kell tudni olvasni és minden könyvből ki kell szűrni, amit belőle igaznak, elraktározandónak vélünk, a többit ki kell dobni. Így én minden könyvet azzal a játszi könnyedséggel olvasok, hogy csak részigazságokat fogok benne találni. A "magasabb dolgokat" pedig én mindig a jézusi tanításon keresztül próbálom értelmezni. Érdekes, hogy ő arról beszél az utolsó vacsorán, hogy Életét adja (azaz nyilván már a teremtésben is saját életét adja), másrészről a szeressétek egymást felszólítással foglalja össze az emberi élet értelmét, harmadszor feltámadásával (és mások feltámasztásával is) kinyilvánítja, hogy az Élet örök, hogy ő adja és nem fogja elvenni, azaz a halál nincs többé. A mennyek országa, pedig valószínűleg tökéletesen egy Istennel, így benne fogunk feloldódni.
…
Borges – ez a 20. században élt argentin író, aki életének második felét lényegében homályban, vakon töltötte, az időt, az embert, a teret, a világegyetemet, a „labirintusokat”, az álmokat és álmodókat, állította elénk olyan olvasmányosan, amire kevés író képes. Ráadásul az egész irodalom és filozófiatörténetet átfogta novelláiban és emellett olyan fantasztikus irodalmat teremtett (szó szoros értelemben fantasztikus), mely mégi akár valóságos is lehet. „Csak létezzen az ég, akkor is, ha az én helyem a pokol” – írja a Bábeli könyvtár című novellájában.
…
A 17. századtól Descartes-tól napjainkig is tartóan alapvetően változott meg a filozófiai gondolkodásmód, melynek sok-sok torz szülöttjét láttuk megjelenni napjainkig. Az ember került a filozófia középpontjába, Istent leemeltük az őt megillető magaslatról, s az embert állítottuk gondolkodásunk középpontjába. Az ember lassacskán megistenült. Sok sok tudós életét áldozza azért, hogy bebizonyítsa: nincs Isten, a világot nem Isten teremtette. A kereszténységet – eme eszmeáramlatok miatt is – a 20. században érte el végzete: ma tömegek fordulnak el tőle, illetve keresnek maguknak valamiféle vallási pótlékot. S néha úgy érzem az életnek ez a része is – lehet, hogy ez az információrobbanásnak is köszönhető – mára teljesen kaotikussá vált, nincs fogódzó, amibe az ember megkapaszkodhatna.
Az is érdekes gondolatkísérlet, mi van, ha – csak egy pillanatra is – Jézusról lefosztjuk a 2000 éves kereszténységet és csak az evangéliumok Jézusát állítjuk a mai ember elé, legyen az ateista, humanista, vagy valamely más vallásban hívő.
Megjelent a földön egy ember, egy külsőre teljesen átlagosnak kinéző ember és 30 éves korától hirtelen tömegek vették körül, először nyilván kíváncsiságból, később, pedig sokan saját hitük miatt. De mi történt?
Szeretném, ha kissé kívülről szemlélnénk az eseményeket. Amiről tudunk, az lényegében életének három éve, s ezt is csak abból a négy evangéliumból tudjuk, amit 30 évvel később írtak le az evangélisták, ráadásul a feltámadás fényében, tehát nem történetiségében.
Mi történt ezalatt a három év alatt? Egyrészt tanított, másrészt gyógyított, csodákat hajtott végre, sokakat egy pillanat alatt megnyert magának, tanítványokat gyűjtött mag köré, majd életét – s ezt nem szabad bagatelizálni – önként adta oda vádlóinak. (Ez egy fontos momentum, mivel akár el is menekülhetett volna a dolgok elől). Majd pedig állítólag feltámadt, s innen robbanásszerűen elkezdődött fejlődni az a közösség, mely az ő életét hirdette.
De nézzük egyenként: tanításai olyannyira újat hoztak, olyannyira magasztosak, olyannyira nem e világból valók, olyannyira egyediek, és egy olyan Istenről szólnak, akit Jézus nagyon-nagyon ismert, irgalmáról és szeretetéről ismert. Képzeljük el, három éven keresztül együtt van egy szűk közösséggel minden nap, nem akárhogy – egészen újszerűen – tanítja őket, gyógyítja a betegeket, és halottakat támaszt fel, nem volt ez egyszerűen hihetetlen ennek a szűk közösségnek, de még nekünk is 2000 év után? És tanítása az Isten irgalmassága, szeretete, és mindenkit üdvözíteni akaró akarata, mely végtelen egyszerűnek tűnik ugyan, és éppen ezért lehet egészen újszerűnek és egészen szépnek nevezni.
A gyógyításról, betegek, bénák, vakok gyógyulásáról: senki sem vihet végbe ilyen „jeleket”, ha nincs vele az Isten. Ezt szerintem nem lehet jobban megfogalmazni. Ez önmagáért beszél, nem volt még a földön egyetlen ember sem, aki halottat támasztott volna fel, vaknak visszaadta volna a szeme világát, sántáknak a járást, leprásoknak a gyógyulást. Ez azért is egészen furcsa, és azért is kell beszélni róla így kicsit távolabbról, mert egyrészt tanításait és életét ezekkel a csodákkal is igazolta. Nem üres beszéd volt az övé, hanem ha azt mondta: én vagyok a feltámadás és az élet, akkor feltámasztotta Lázárt, ha azt mondta: én vagyok a világ világossága, visszaadta a vaknak a látást, ha azt mondta: én vagyok az élet kenyere, megetetett 5000 embert.
És végül még három jelentős dolog: az utolsó vacsorán kéri Fülöp, hogy mutassa meg nekik azt az Atyát, akiről Jézus 3 éven keresztül tanított. Jézus azt mondta: „Oly régóta veletek vagyok Fülöp és nem ismersz? Aki engem lát, látja az Atyát is” Gondoljuk csak el, az a 12 ember ott ül körülötte és Jézus ezt mondja magáról. Ha ismét távolabbról szemlélem az eseményeket, akkor ez a kijelentés vagy egy őrülttől származik, vagy valóban attól, aki egy Istennel. Ez olyan dolog megint csak, amit ember nem mondd ki, legalábbis ilyen súllyal soha soha nem mondana ki.
Az utolsó vacsorán aztán szétosztja a kenyeret és a bort és hozzáteszi: így osztja szét, így adja oda életét Isten a világnak is, hogy nekünk életünk legyen. Na ez meg már a teremtést és a legvégső dolgokat súrolja: ilyen mondatot sem mondd ember soha, mivel, nem lehet róla fogalma és tudata, mert ez egyet jelent: Isten szeretete már a teremtésben is a végletekig megy, saját magát, életét adja oda, hogy mi létezhessünk, s egyben már a teremtés legelső pillanatában vállalja az emberi szabad akarat teremtőjével való szembefordulását, vagy legalábbis eltévelyedését. De Ő életet akart nekünk adni, s ezért életét adta oda.
Keresztre feszítésekor a tanítványok szétszélednek, minden összedől. Ha nem támadt volna fel, ma biztos nincs kereszténység, sőt ha ellopták volna a testet, akkor sem lett volna, mert a tanítványok egy idő után a saját hazugságuk és meghasonlottságuk dugájába dőltek volna. A feltámadást követően a tanítványok újra egyek, s olyan méretű erő árad belőlük, olyan hit, ami véleményem szerint csak valami iszonyatos horderejű esemény válthatott ki. A kereszténységnek nevezett vallás így tudott csak szárba szökkenni.
Nézzük Jézus életét így, kissé távolabbról és ezek fényében, mert ilyet ember nem vihet végbe, hacsak nincs vele az Isten.
…
Írni, írni, írni… én csak ennyit kérek…
…
Bármilyen jellegű gratuláció, dicséret, szép szó elfogadhatatlan számomra, mert az, aki ezeket kimondja, vagy leírja nekem, ezzel bennem csak nagyképűségemet és gőgömet erősíti. És ez nem használ nekem, ez elfogadhatatlan, mert nem az alázatra tanít. Ezért többet ne írjatok se dicséretet, se jó szót, mert ezzel bennem nem az alázatot segítitek elő, hanem éppen az ellenkezőjét.
…
Lecsupaszít minden. Minden nap, minden, amit érzek, tapasztalok. Minden nappal kevesebb leszek. És én nem vagyok méltó arra, hogy bármit is ideírjak. Néha úgy érzem, az írás nálam abszolút és kizárólag magamutogatás, és ez visszataszító.
Feljegyzések 2009.02.24.
Az élet kiábrándítóan igazságtalan. Igazságtalan, mert valaki öngyilkos lesz, a másik meg ugyanazért nem hogy nem lesz öngyilkos, hanem tovább folytatja életét, mint ha mi sem történt volna. Érthetetlen és undorító. De, még ha nem is ezért történt, hanem valami más miatt, akkor is kik vagyunk mi, mit képzelünk magunkról, hogy bármi rosszat is mondtunk róla. Mert míg élt azt mondtuk, hát ezt meg azt bizony nem kellett volna, nem volt szép dolog tőle, ez bűntető-jogi kategória, ez nem normális dolog, meg így meg úgy. Ez egyszerűen elfogadhatatlan tőlünk. Mert most meg sírunk utána és rettenetesen hiányzik. Egyik nap még rossz fiú, másik nap meg rájövünk, hogy hiányzik, Ő hiányzik, a lénye, és már nem is jut eszünkbe, milyen ballépései voltak. Még akkor is, ha már rég nem láttuk, sőt lehet, hogy nem is találkoztunk volna vele. És sírunk, és sírunk és sírunk, mert rettenetesen hiányzik, és mert lehet, hogy mi vagyunk az okai. Drága Gergő! Most már tudod, hogy mi voltunk, mi voltunk azok, akik elmondtuk, amit tudtunk rólad. Mi ketten. Nincs mentség. De undorító. Mindezt egy külföldi cég miatt, aki a pénzét külföldre viszi. A cég ezzel egyáltalán nem károsodik, a fizetése senkinek nem lesz kisebb, a nyeresége meg egy hajszál ezermilliomod részével legfeljebb. Megérte? Nem hinném.
Imádkozunk érte és magunkért is, de őérte jobban.
Ilyen az emberi szív, ha elveszítünk valakit, aki életünk része volt, egyszerűen olyan űrt érzünk, mely eleinte kitölthetetlen. Később is az marad, de az idő és a feledés betakarja.
Én nagyon sok embert elveszítettem már. Főleg dializáltakat és transzplantáltakat. És mindig és mindig ugyanaz az érzés, ugyanazok a gondolatok, ugyanazok a mély sebek fakadnak fel. Most is. Mert ez a halál és a feltámadás feszültségét nagyítja akkorára, hogy szinte beleroskadunk. Én ma is és mindig úgy élek, hogy tudom, senkit el nem fogok veszíteni, mert az Isten nagyon nagy. És mindenkit hazahív és senkit el nem veszít. Ezért sírok nagyon, ha mégis elmegy valaki, mert rettenetesen hiányzik, mert én még itt vagyok, s innen kevésbé lehet érzékelni az égi világot, ahová Ő most már hazatért. Isten veled van Gergő! Imádkozz érettünk.
9 hozzászólás
Én azt hiszem a próza világa is nagyon közel áll Hozzád. Szépen írsz, érdekes amit írsz, az olvasó számára közel hozod mondanivalódat az egyéni hangvétellel, a szavakból áradó Isten és emberszeretettel. Folytasd, érdemes!
Szia: én
Ha van is Isten, nem jóságos gondviselő és vigasztaló atya, hanem minden rossznak és bajnak a szülője, börtönőr, aki keményebben sújtja az ártatlant a bűnösöknél, néma, vak és siket, aki érzéketlen marad szenvedő és ebben az elvetélt világban magukra hagyott teremtményeinek jajszavára. S, ha egykor valóban sor kerülne utolsó ítéletre, nem Isten ítélkezik majd az emberek fölött, hanem az emberek idézik majd Istent ítélőszékük elé, hogy feleljen mindazért a nyomorúságért, amelyre kárhoztatta őket.
Alfred de Vigny (1797 – 1863)
Üdv. Wolf.
Ez az Alfred de Vigni (fogalmam sincs ki ő, ennyit az általános műveltségemről) eltalálta szerva közt a tőgyét. Roppant szellemes megállípítás. Vajon mi mozgatta Alfrésunk gondolkodóját? Feltűnési viszketegség? Legalább előbb elolvasta volna a Bibliát, hogy fogalma legyen arról, mihez szól hozzá!
Bocs Wolfom, Te szuper vagy, de ez az Alfréd csípi a szemem.
Szia Farkas és ne haragudj, én csak ezt az Alfrédot akartam bántani. (De minek?!) -én
Várjatok fiúk, épp most írom a kommentet, csak kicsit hosszú lesz, ezért a következő "Feljegyzésekben" olvashattok róla.
Én is hozzá akarok szólni!
Na üdv: Gergő
Bödönöm! A Márait megbocsátottam. Még ezt a Frédit is megbocsátom. De, ha ezt a fiút sem ismered, akkor a magasívelésű homlokom erősen barázdált lesz:
Istennek csak egy mentsége van, az, hogy nem létezik.
Stendhal.
Üdv. Wolf.
Szia!
Elgondolkodtatóak soraid. A hívő ember sokkal könnyebben viseli el az élet megpróbáltatásait, mert egyrészt isteni akaratot lát benne, másrészt a transzcendestől remél segítséget bajára, így nem merül el a reménytelenségben. Hogy Isten könyörtelen lenne? Ez óhatatlanu is felmerül az emberben, amikor az ártatlanok szenvedését látja. Nagyon jó írás!
Szeretettel: Eszti
Stendhal nagyon okos ember volt és jókat mondott. De azt hiszem, ha most kérdeznéd, merőben más lenne a véleménye. Van egy rossz hírem az istentagadóknak. Isten sajnos létezik. Reszkess Tőle Te is Farkasom! Szeretetével addig "üldöz", míg világ a világ, és míg szeretetét el nem fogadod.
Szia: én
ui: Ki az a Márai?.
Isten "könyörtelenségének" rövid története:
Isten szabad akarattal teremtette az Embert. Ádám választhatott, olyan világot akar-e, melyben az Atya gondoskodik róla, óvja, védi, stb, vagy olyat, amilyet maga épít fel magának. Nos, ősünk ez utóbbi verziót választotta. Sikeres döntés volt, nagyszerű világot alkotott magának, -mint tudjuk.
Nagyon sematikusan. Sziasztok: én
Kedves Bödön, nem találok szavakat, nagyon nagy vagy!
"Isten sajnos létezik, szeretetével addig "üldöz", míg világ a világ és míg szeretetét el nem fogadod."
Ez az igazság… bár ezt tényleg elég nehéz elviselni…
Olvassátok el a Pokolbüntetés időtartama című versemet (ez itt a reklám helye)
Üdv: Gergő