Hétfőn este a 22 órás műszakváltás után, miközben Szilárd a műszaknaplóba írta a délután lényeges eseményeit, a termeléssel kapcsolatos észrevételeit, üzeneteit, Kovács Lajos, az éjszakás műszak minőségellenőre, Szilárd vállára tette a kezét:
– Szia Szilárd! Volna rám egy kis időd, mielőtt hazamennél?
– Hát persze Lajoskám. Mindjárt befejezem, maradj a közelben légy szíves, ne kelljen kutatnom utánad. Pár perccel később Szilárd odalépett a közelben várakozó munkatársához:
– Hallgatlak testvér.
– Nem is tudom, hogy hol kezdjem Szilárd. Abban sem vagyok egészen biztos, hogy jól teszem-e, hogy ezt elmondom neked. Majd te eldöntöd. Én azt gondolom, hogy az a fair, ha elmondom, amit tudok, és remélem, hogy ezzel neked is jót teszek, meg minden…
Az Icáról van szó. Már a múlt héten hallottam, hogy a Kareszék Veráztak, Icáztak, de akkor még nem tudtam, hogy kiről is van szó. Csak tegnap esett le nekem otthon, amikor a nejem kiejtette a Szilárd nevet, hogy a sógornőm volt a téma. Az Ica ugyanis a nejem húga.
– Nem mondod!
– Kicsi a világ Szilárd. De ez még nem is volna baj. Nem tudom, mennyit mondtak el neked a lányok, lehet, hogy nem mondok újat, de, az is lehet, hogy olyan infókkal szolgálok, ami hasznos lehet a számodra.
– Állj meg Lajos! Bevallom, hogy fájdalmasan keveset tudok az Icáról, mégis arra kérlek, hogy csak olyasmit mondjál el róla, amiről biztosan tudod, hogy ő is elmondana nekem, vagy elmondta volna nekem, ha hagyom. Tegnap délután, ugyanis el akart mondani valamit, de valamiért, mindegy, hogy miért, nem engedtem beszélni. Remélem, értesz engem. Nem akarok olyasmiről tudni, ami nem rám tartozik.
– Szilárd, te egy fair gyerek vagy, majd kirostálod, mi tartozik rád, mi nem. Ami nem rád tartozik, azt te meg sem fogod hallani. Ennyire azért már ismerlek. Röviden, arról van szó, hogy az Ica szinte gyerekkora óta menyasszonya egy nyugatnémet srácnak. Magyarországról kitelepített szülők gyereke, aki ugyan már elég rosszul, de beszéli még a nyelvünket. Egy nagyon jóképű srác, jó szakmával, tele lóvéval, Opel manta kupéval, meg minden. A menyasszonyt úgy értsd, hogy az érettségi utánra volt kitűzve a „hivatalos” eljegyzés időpontja, vagyis mindkét család jó ideje elkönyvelte már, hogy ez nem is lehet másképpen, meg minden. Ugyan, teljesen nem tiszta előttem a dolog, mert az utóbbi hetekben hallgatnak az anyósék. Feltételezésem szerint, a srác egy ideje nem jelentkezett. Az eljegyzésnek már meg kellett volna lennie, de egyelőre csak a nagy csend van. Azt tudnod kell, hogy az Ica soha rá sem nézett más srácra. Nagyon szereti ezt a gyereket és biztos, hogy eddig csak ő volt neki. El tudom képzelni Szilárd, hogy fájdalmat okozok neked, sajnálom, ha így van, mégis azt gondolom, hogy jobb, ha tudsz erről. Nem tudom, hogy mennyire vagytok az Icával, de szinte biztos vagyok abban, ha megjön a srác, az Ica habozás nélkül a nyakába borul és megy vele. Természetesen a két család is már régóta elintézettnek gondolja ezt az egész ügyet. Azt is elmondom neked őszintén, hogy otthon a család az utóbbi napokban észrevett az Icánál valami változást. Ahogy látom, van egy kis zavar, aggodalom, azt is el tudom képzelni, hogy riasztják, vagy már riasztották is a srácot. Az Ica szülei tegnap este óta tudnak rólad. Ahogy hallottam, volt egy kis szópárbaj az anyós és a Vera között, amikor tegnap este hazaértek. A nejemtől hallottam, hogy a Vera nagyon keményen kiállt melletted. Én persze nem beszéltem otthon arról, hogy egy helyen dolgozunk, mi több, jó kollégák vagyunk, mert még megbízásokat aggattak volna rám. Hát ezt szerettem volna neked elmondani. Ha elfogadsz egy jó szívvel adott tanácsot, ne tervezz Icával kapcsolatban semmit, mert csak a csalódásod, a fájdalmad lesz nagyobb. Sajnálom Szilárd. Ez van – fejezte be a beszámolóját Ica sógora és kíváncsian szemlélte Szilárd arcát, kutatva szavainak hatása után. Ámulva regisztrálta, hogy Szilárd arckifejezése szemernyit sem változott. Szinte unatkozva szemlélődött, majd egykedvűen, szórakozottan szólalt meg:
– Köszönöm Lajoskám, hogy ezt elmondtad, de tudnod kell, tudtam arról, hogy nem szabad a lány, és ennélfogva, természetesen semmi tervem nem volt, mert nem is lehetett tervünk egymással. A részleteket nem ismertem, de hát nem is tartoznak rám. Egy két órát csavarogtunk, beszélgettünk, ennyi volt. Egyébként tényleg aranyos, rokonszenves kislány a sógornőd. Amúgy pedig Karesznek tetszik nagyon. Persze nekem is, de anyóskádnak megmondhatod, hogy semmi oka nincs az aggodalomra. És hát, csak ismeri a kislányát! A sokéves kapcsolattal szemben, miért adna akár parányi esélyt is, egy néhány napos, felületes barátságnak. Szánalmas lenne, ha erről nem így gondolkodnék, s ha nem tudnám, hogy annyi a lánynál a sanszom, mint az Opel mantával szemben, a Pannónia motorkerékpárnak lehet. Persze nem baj, hogy beszéltünk róla, legalább tisztáztunk egy félreértést. Na, elballagok, tartsál ki testvér, nyugodt, gondnélküli éjszakát kívánok. Szevasz! – nyújtott kezet a meglepett Lajosnak és fáradt egykedvűséggel elballagott a porta felé.
Motorral ment dolgozni, de a Lajossal fojtatott beszélgetés után nem volt kedve ráülni. Otthagyta a gyár parkolójában és gyalog indult hazafelé. Gyönyörű, illatterhes, csillagfényes nyári éjszaka volt. A kisváros utcái lassan kiürültek. Szilárd kis kerülővel útba ejtette a parkot, a padot, ahol az első találkozásuk alkalmával a papírhajót hajtogatták, ahol először fogta meg a lány kezét, ahol először részegült meg igazán a látványától, szeme kék ragyogásától, megfontolt, halk szavaitól, az illatától, s ahol először vonta magához.
Leült a padra. Fejét hátrahajtva, tarkóját a háttámlát tartó betonoszlopra döntve, tompa kábulatban bámulta a tündöklő nyári égbolt díszes ravatalát. Kétségbeesve küzdött, hogy a belső üresség helyére, ne engedje beszivárogni az önsajnálat mardosó hullámait.
Arra gondolt, hogy Lajosnak nem is hazudott olyan nagyot. Betartotta, amit hírhedt igazmondóként, félig tréfásan hirdetni szokott: Hazudni is csak igazat érdemes. Végül is, az új információk nélkül is nyilvánvaló volt, hogy Icának valamiféle szerelmi bánata van. A saját érzései másodlagosak, s csak rá tartoznak, miért kellett volna azokról őszintén beszélnie… Győzködte magát arról is, hogy a találkozást egy szerencsés? szerencsétlen? véletlen szülte, amit egyikőjük sem tervezett, s önszántukból biztosan nem jött volna létre. Abban biztos volt, hogy ő soha nem közeledett volna egy Icához hasonló jelenséghez, talán még egy Opel manta bőrüléséből sem. Az ilyen szép lányoknak pedig eszük is több van annál, hogy egy Pannónia hátsó ülésére fölkérezkedjenek, vagy oda, egy invitálást elfogadjanak. A Lajostól kapott információk birtokában sok mindent megértett, amit korábban nem. Például Icának a tegnapi hirtelen hangulatváltozását, amikor a hegyen, séta közben szóba került a szülőföld, a haza elhagyásának kérdése. Visszagondolva a beszélgetésre, nagyon sajnálta, hogy a hazához való hűségről tett kijelentései, akarata ellenére, mérgezett nyílvesszőkként érhették a lányt. Sajnálta, hogy fájdalmat okozott neki.
„De, hát nekem végül is mi a bajom? Miért kellene tragédiaként megélnem, hogy nem értem el az elérhetetlent? Amire kértek, megtettem. Néhány napra egy kis figyelemelterelésnek, talán megfeleltem. Küzdeni érte? Ha megtenném, nem ellene küzdenék valójában? De hiszen szeretem ezt a lányt! Milyen győzelem lenne az, hogy itt tartom a gyűlölt drótkerítésen belül és megakadályozom, hogy akár a stuttgarti Königstrassén, meg-megállva, az utcazenészek játékában gyönyörködve végigsétáljon. Küzdjek a gyermekük szebb és szabadabb jövőjét bebiztosítani akaró szülők ellen, rokonság ellen, akik már hosszú évek óta fiúknak tekintik a gazdag, szabad világban élő és tevékenykedő „ellenfelem”, s az esetleges „győzelmem” sorscsapásnak élnék meg? Ezért küzdjek, csóró, jövőtlen magyarként? Az én arány-, igazság- és realitásérzékemmel? Ugyan már! Inkább beledöglök…”
A péntek esti műszakváltás után kovács Lajos, Ica sógora, újra Szilárd vállára tette a kezét és a jólértesültek fensőbbséges, magabiztos mosolyával sorolta:
– Na, megjött ám a gyerek!
– Milyen gyerek?
– Hát az Ica vőlegénye. Begördült ám a manta ma délután! Gyűrűvel, virágcsokorral, eljegyzési ajándékkal, meg minden, ahogy kell.
– Ja? Na, szuper. Felesleges volt akkor az aggodalom.
– Hát igen. Természetesen nagy a boldogság, az anyósék megnyugodtak, meg minden.
– Örülök Lajoskám, hogy rendeződtek a dolgok.
– Tudod Szilárd, azt gondolom, hogy nem is volt az baj, hogy egy kicsit bekavartál ebbe a dologba. Szerintem megneszelte a gyerek, vagy üzentek neki, vagy mi, talán azért kapta össze magát nagy hirtelen.
– Megtisztelő lenne számomra, ha ilyen jelentőséggel bírnék, de ez nem így van Lajos. Ezt te sem gondolod komolyan. Egyszerűen arról van szó, hogy a sógornőd olyan lány, akit nem lehet elhagyni.
– Na, mindegy is… csak hát gondoltam, tájékoztatlak a fejleményekről, ha már a múltkor beszélgettünk erről a dologról.
– Értem Lajos. Jól tetted, és köszönöm.
Jó ideig eltartott, amíg a fiú, a felbolydul gondolatai közt rendet rakott, s vissza tudott zökkenni a műszakátadás feladataihoz. Erőnek erejével koncentrált a még megoldandó dolgaira, s közben érezte, hogy egyre jobban eluralkodik rajta, valami ismeretlen, addig soha át nem élt, gyötrő, fojtogató, érzés. Tehetetlen vergődéssel, megdöbbenéssel észlelte, hogy ugyanaz a fájdalom szakad föl, s ömlik szét benne, mint ami gyerekkorában borította el, ha valami súlyos igazságtalanság, méltánytalanság érte, s ami ellen soha nem volt képes szót emelni, védekezni. Reakciója mindig a csendes elvonulás volt, s a bezárkózás, egy képzelt, önmaga által teremtett, igazabb, tisztább világba.
A gyárból hazafele menet, a gondolatai, az emlékezés édes-fájdalmas örvényei úgy elragadták, hogy azt sem tudta, merre jár, s egyszercsak azt vette észre, hogy újra a patakparti, agyonvésett, faragott, kopott padon ül, ahol hétfőn este is kikötött. Tarkója alatt a betonoszlop ma is épp oly kemény volt, mint korábban, de gondolatai, a lelki reakciói eltértek a hétfő estiektől. Most nem hatottak, a segítségül hívott bölcseletek, („A boldogtalanság mindig az általad nyitva hagyott ajtón jön be.” „ Mindig hagyj egy kis helyet a tévedéseknek is.” Kínai közmondások.) s hiába kutatott további lelki kapaszkodók után. Semmi nem segített. Elborította a keserűségség, a kínzó reménytelenség. A fájdalom hullámai elragadták, s csak azt vette észre, hogy sírásközeli állapotában egyre mélyebb, egyre nagyobb levegőket vesz, s szeméből, akarata ellenére, kibuggyannak a szégyellt, s csak az anya, vagy gyermek elvesztésekor méltányolható férfikönnyek, s végiggördültek, meggátolhatatlanul, melegen, arca két oldalán. Nem állt ellen. Hagyta magát elgyengülni, fájni.
Nem lehet tudni, mennyi idő telt el, amíg a kínok hullámai lassan elcsitultak, s a fürkésző ébredés állapotába eljutott. Nem szégyellte a könnyeit. Úgy érezte, hogy gazdagodott egy élménnyel. Megélt egy eddig ismeretlen, szívet-lelket szaggató fájdalmat, valamiféle rejtett kéjérzettel a mélyén, amit most a férfilét különös prémiumtartozékának hitt. Úgy gondolta, egészebb ember lett azáltal, hogy megélte a meg nem felelés, a félredobottság, gyötrő, kínzó érzéseit, s már nem tartott attól, hogy nem lesz képes a helyzetet férfiként, méltósággal elviselni, kezelni.
Igyekezett elhessegetni, s távol tartani magától az olyan letaglózó gondolatokat, hogy nem lesz több ibolyakék ragyogás, nem lesz több közös futás, együtt szökellés, s az a meleg, puha kis kéz, aminek érintésétől a mennybe szállt, másnak az arcát fogja simogatni, más arcára fog mosolyt csalni.
Sajnálta, hogy a hétfői, Lajostól kapott információk hatására, hagyta magát belesüllyedni valamiféle hosszantartó melankolikus kérődzésbe és sem kedden, sem csütörtökön nem ment edzésre. Elhatározta, hogy nem ad teret, semmiféle szenvelgésnek, önsajnálatnak, hanem nekiáll még keményebben dolgozni, edzeni. Képes volt félholtra hajtani magát. Ha fizikálisan elkészült, akkor könyvet vett a kezébe és megpróbált olvasni.
Vasárnap délután is, egy kiadós futás után, egy nyári zápor elől kanyarodott haza. Éppen a zuhany alatt volt, amikor, mintha csengetést hallott volna. Ugyan figyelt arra, hogy megismétlődik-e, ha ugyan csengetés volt, amit hallani vélt, de csak a távolodó menydörgést és a vízsugár hangját hallotta. Percekkel később, törölközés közben, újra csengetést hallott.
Bosszúsan magára kapta a fürdőköpenyét, s magában átkozódva, amiért a korábban eltávozó szülei feleslegesen bezárták a kaput, kisietett. A kulcsot megfordítva a zárban, kitárta a kaput. Mögötte, az újra felragyogó napsütésben, a szivárvány íve alatt, Ica állt zavart mosollyal, bőrigázva.
– Hát te? – szólt a fiú meglepődve, szintén némi zavarral küszködve. A lány nem szólt, csak állt fájdalmas mosollyal az arcán, hajáról csöpögött a víz.
– Bejössz?
– Ha beengedsz.
Beérve a házba, Szilárd előkapott egy törölközőt és a lánynak adta.
– Csurom víz vagy, törölközz meg – mondta, miközben összekapkodta a leszórt tréningruháját, s egyéb gönceit eltüntetve, sebbel-lobbal rendet rakott.
– Jövök rögtön, csak valamit magamra kapok – mondta a lánynak és sietve kikapta a szekrényéből amire szüksége volt, s a lányt rövid időre magára hagyta.
Amikor visszament a szobájába, meglepve látta, hogy a lány egy szál bugyiban áll előtte, kezében az elázott, színes kis kartonruhájával.
– Nem akasztanád ki kisidőre a napra? – kérdezte a fiútól.
– Dehogynem – mondta Szilárd, s a szekrényéből előkapva egy vállfát, kiment a szobából. Amikor visszatért, a pár perccel korábban levetett fürdőköpenyét ráborította Icára. – Lehet, hogy nedves egy kicsit, mindjárt keresek egy szárazat.
– Nem kell – mondta a lány és egy alig észrevehető mozdulattal lerázta a köpenyt a válláról.
A fiú bénultan, némán állt, s belefeledkezett a látványba, a legszebb emberi test látványába, amivel élete során találkozott. Önkéntelenül Karesz jelzője jutott az eszébe: „Lélegzetelállító!” Tudta, ha száz évig is fog élni, a szépség kifejezésről, élete utolsó perceiben is ez a pillanat fog visszaverődni bomló tudatába, ez a kitörölhetetlen kép, ez a fájdalmasan gyönyörű jelenség fog felragyogni emlékezetében. Néhány másodperc után mégis elfordult a lánytól és a szekrényéből előkeresett egy makulátlan, s száraz frottír fürdőköntöst és gyengéden Icára terítette. A lány tekintetében, ismeretlen, vad elszántság villant, és puha leplét ismét lerázta magáról. A fiú azonnal és határozottan a köpenyért nyúlt és feddő hangsúllyal rászólt a lányra:
– Ica, kérlek! Hagyd ezt abba! – és határozottan megfogta a lány karját, bebújtatta a köntösbe, majd az övet is átfonta, és megkötötte karcsú derekán, mindvégig ügyelve arra, hogy minél kevesebbet kapjon a lány részegítő illatából. – Légy jó! – suttogta a fülébe és gyengéden megsimogatta a zavartól, indulattól piruló, kedves arcot. – Légy jó mindhalálig! Hiszen tudod…
– Szilárd én nem vagyok gyerek, és tudom, hogy mit teszek! – hadarta szokásától eltérően, kissé eltúlzott határozottsággal.
– Én pedig nem vagyok koldus – suttogta a fiú feszülten. – Sem koldus, sem tolvaj.
Ica egy ideig tágra nyílt szemmel nézte a fiút, majd leroskadt a közeli heverőre. Üres tekintette a szemközti, egész falat beborító könyvespolcra meredt. Zavart, kínos csend ereszkedet közéjük. Hosszú hallgatás után, végre megszólalt a lány:
– Akkor hát tudsz mindent…
– Nem hiszem, hogy mindent, – szólt a fú merengve, – de így is túl sokat.
A hosszú csendet, később, ismét a lány törte meg:
– Te semmi nem tudsz Szilárd – sóhajtotta, hangjában alig titkolt fájdalom rezgett. – Semmit…
A fiú kínosan érezte magát. Fogalma sem volt, mit illene tennie, mondania. Egyáltalán, hogyan kellene kezelnie ezt a fura, szokatlan, félresiklott helyzetet.
Leült a lánnyal szemben egy fotelba és hallgatott. Zavarban volt, érezte, hogy megint begörcsöl, és mindent rosszul csinál. Fokozatosan belekotorta magát a „nem vagyok én erre a világra való” gondolat, minden önbecsülést nélkülöző hangulatába, az önmegvetés ragacsába és nem tudott szabadulni belőle. Valamiféle tudathasadásos állapotba került, az egyik énje üldözte: „fordulj a lányhoz, szedd össze magad, és foglalkozz vele, ne légy szemét!” A másik visszavágott: „ki hívta ide, mi közöm hozzá?”
A lány, közben arcát kezébe temetve ült, némán, mozdulatlanul.
Egy idő után a fiú kiment az udvarra, megvizsgálta a napra kifüggesztett ruhát. Az egyik fele már tökéletesen száraz volt. Megfordította és visszament a szobába.
– Szépen szárad a ruhád. Az egyik fele már száraz.
– Behozhatod… jó lesz már… – szólt a lány szenvtelen, fakó hangon.
– Most fordítottam a nedves felét a nap felé. Még tíz perc és száraz lesz.
A lány nem reagált. Csak ült és szótlanul nézett maga elé.
– Mivel kínálhatlak meg? – kérdezte a fú fellélegezve, mert örült, hogy meszes bénultságában végre eszébe jutott valami.
– Köszönöm, nem kérek semmit.
– Mégiscsak főzök neked egy jó erős kávét – szólt a fiú és magára hagyta a lányt. Kisvártatva visszatért, kezében egy alpakka tálcával, rajta két csésze gőzölgő kávéval, korsócska tejjel, s egy pohár vízzel.
– Cukor nélkül kéred, ha jól emlékszem. Tessék – tette a tálcát a lány elé. Ica bólintott.
– Igen. Köszönöm Szilárd – sóhajtott a lány, s miután kevés tejet öntött az egyik csészébe, kézbe vette azt. – Nincs véletlenül egy buszmenetrended?
– Az sajnos nincs. De, ha akarod, motorral szívesen hazaviszlek.
– Megtennéd?
– Hát persze.
Félóra múlva a fekete T5-ös Pannónia kigördült a kapun. A bukósisak viselése abban az időben nem volt kötelező, így a lány vállig érő, gyönyörű barna haját kéjesen cibálta a nyáresti szél. Szilárd az indulás pillanatától érezte Ica karjainak szorítását. Kezdetben arra gondolt, hogy félelemből teszi, de amikor a lány combjainak szorító ollójából, a Lee farmer durva anyagán is átsütött a felhevült női test melege, szorítása, s a hátán, a vékony pólóján keresztül is, a ráfonódó izmos test forrósága áradt át, s árasztotta el, szinte eszét vesztette, a ritka élménytől. A fiú alig hitte, hogy az a halk szavú, ábrándos tekintetű kislány ül mögötte, hogy az ő karjainak szorítását éli át, földöntúli boldogságként, s az ő kis kezei siklanak a mellkasán, nyakán, az ő mellei dadognak súlyosan a hátán, s perzselnek át a pólóján. Alig hitte, hogy a körmök, amik a húsába vágnak, hogy az ajkak, amik csókolják a hátát, a fogak, amik harapják a vállát, nyakát, s az út egyenetlenségétől döccenő, mocorgó, s préselődő mellek, melyek a rázkódásukkal a felejthetetlenség örökké égő bélyegét csókolták éppen a hátára, ahhoz a lányhoz tartoznak, akit ő két hete megismert.(?) Mennyei perceket élt át. A Pannónia, ami 125 km/óra sebességre volt képes, s ennél fogva, az alatt nem szokott vele karikázni, most 100-al is alig ment, és egyre lassult. A fiú érezte, hogy mennyire gyenge, mennyire esendő, mennyire a fellobbanó vágy, s az érzékek játékszere. Tudta, hogyha most lenne a lánnyal a szobájában, vagy akárcsak egy elhagyott erdős vidéken vinne át az útjuk, és Ica megállásra kérné, a szenvedély szökőárjával szemben annyi esélye lenne az ő tisztességből, mosolyognivaló donkihotei lovagiasságból összetákolt, erődnek hitt kalyibájának, mint a kis papírhajónak, a sebes sodrású, patak vízével szemben. De, hát szerencséjükre, vagy szerencsétlenségükre, az Icáékhoz vezető út, nem vezetett erdőkön át, s mivel mindössze 10 km hosszúságú volt, hiába ment a fiú végül már 60-al, hamarosan célba értek.
– Balra, annál a kovácsoltvas kerítésnél álljál meg – szólt a lány, amint a fiú a falu főutcájába bekanyarodott. De Szilárd nem állt meg. Tovább hajtott, majd az első mellékutcába befordult és ott megállt.
– Nem akartam előttetek csodáltatni magam. Neked is jobb, ha innen visszasétálsz.
A lány leszállt Szilárd mögül.
– Nem tudok beszélni Szilárd, – mondta remegő hangon -, de majd írok neked. – Ismeretlen arckifejezéssel, alsóajkába harapva állt néhány másodpercig a fiú előtt, majd kissé reszkető kezével végigsimított a fiú arcán.
– Ne haragudj rám. Köszönöm, hogy hazahoztál – suttogta, majd ajkára újra ráharapva, zavartan elsietett.
Ha figyelte volna valaki a fiút, amint a városba visszaérve végig gördült a vadgesztenyefákkal szegélyezett főúton, s látta volna a menetszél kicsalta könnyei nyomát az arcán, azt gondolta volna, hogy hozta a megszokott formáját és ismét 120 fölött karikázott. Pedig alig gurult 90-el.
Amikor Karesznek is fülébe jutott az eljegyzés híre, megállt Szilárd mellett, aki a gépterem közepén álló műszakvezetők pultjában írt valamit.
– Mi van? – kérdezte Szilárd. Karesz nem szól semmit, csak nézte szó nélkül a barátját. – Karesz menjél innen.
– Nem megyek. Tudom, hogy egy bunkó barom vagyok, tudom, hogy szétkapnád a fejem, ha már az óvodába is nem együtt jártunk volna. Igazad van, rúgjál belém, vagy vágjál pofán, de akkor is kimondom, amit gondolok. Engem te már nem tudsz meglepni semmivel. Régóta tudom, hogy nem vagy normális és elfogadom. Mi mást tehetnék? De ez akkor is fáj. Ez k*rvára fáj.
– Menjél innen, kérlek!
– Elmegyek Szilárd. Elmegyek…
Karesz hangját a műszak alatt alig lehetett hallani. Ha mégis, akkor káromkodott, mint a jégeső. Elküldött mindenkit mindenhova és semmi nem volt neki elég jó.
Szaladtak a napok, egykettőre ellobbant a nyár. Icáék augusztus végére tervezett esküvője, eseménynek számított a kisvárosban. A lányt, aktív versenyző korából sokan ismerték és szerették. Sokan örültek a szerencséjének.
A helyi lap is foglalkozott az eseménnyel, amire a város legjobb vendéglője lett lefoglalva.
Azon a szombaton Szilárd motorra szállt és lement a Balatonra. Akali volt a kedvenc strandja, de ezúttal nem találta ott a helyét. Rövid pihenő után tovább indult. Füreden, az Öreghegyen, a Tölgyfa csárda udvarán bambult egy ideig, de a sokszor megcsodált, kivételes panoráma, ezúttal hidegen hagyta. Egy idő után onnan is tovább állt. Siófokon bekapott egy sült halat, majd egy jó órán át, egy padon ülve, nézte a vizet, a túlparti hegyeket. Szántódon töprengett egy ideig, hogy a révvel visszamenjen-e az északi partra, de aztán tovább gurult mégis a délin, nyugat felé. Fenyvesen is sokáig ült egy padon. Megrohanták azok a gondolatok, ami elől egész nap menekült. Tudta, hogy 150 kilométerre tőle, Ica azokban a percekben mondja ki az igent. Elővette a lánytól kapott nyolc oldalas, apró betűkkel, sűrűn teleírt levelet és sokadszor újraolvasta. Az első mondatai:
„Kedves Szilárd!
Soha nem hittem, hogy jöhet valaki, akár lánctalpassal is, aki a bálványt le tudná dönteni. Aki ŐT, feledtetni tudná. Aztán jött valaki, szinte észrevétlen, halkan… és három suta kis találkozás, alig 10-12 együtt töltött óra, néhány szépen kiejtett szó, kedves-halk mondat, kisfiús mosoly, néhány suta, gyengéd érintés elég volt ahhoz, hogy megtörténjen, ami elképzelhetetlen volt…”
Záró mondata: „Az idők végezetéig sem foglak feledni.
Szeretettel: Ica (Picurka pont, a messzi szép hajó, s te úgy hiszed, ma sírni volna jó…)”
Alacsonyan járt már a nap, amikor Fenyvesről tovább indult. Az első kilométertől volt valami zavaros hiányérzete, de csak Keszthely előtt jött rá, hogy a csomagtartójára gyűrt kesztyűjét elfelejtette induláskor felhúzni. Megállt, de már csak az egyiket találta. Visszafordult, s remélve, hogy megtalálja az elhagyott, régóta hozzánőtt motoros ereklyét, lassan visszagurult egészen a fenyvesi padig. Nem lett meg. Újra elindult Keszthely irányába, s addig a pontig, ahol észrevette a kesztyű hiányát, lassan hajtott, figyelve az utat és a jobboldali útpadkát, majd gyorsított, és a keszthelyi benzinkútig meg sem állt. Ott megtankolt. Amikor észrevette a közelben álló, német rendszámú BMW túra motorkerékpárt, amit 8-10 csodáló, érdeklődő vett már körül, ő is odaballagott és beszélgetésbe kezdett a középkorú motorossal. Fordította a csodálók, érdeklődők hengerűrtartalomra, teljesítményre, végsebességre, fogyasztásra, súlyra, árra vonatkozó kérdéseit, s az arra kapott válaszokat. A német fickó készségesen válaszolt és láthatóan élvezte, hogy gépének köszönhetően a figyelem középpontjába került. Szilárd, mielőtt elköszönt tőle, felajánlott neki egy cserét, amire a német, végignézve a Pannónián, szélesen mosolygott és a fejét rázta. Amikor a fiú a fél pár kesztyűjét pluszban ráígérte, akkor már hangosan nevetett.
– Du bist ein lustiger Bursch!
– Hát, ha nem, nem! – szólt Szilárd, és az elmaradt csere miatti csalódottságot megjátszva, a közeli padra dobta az Olaszországból hozatott, elárvult kesztyűjét:
– Ha jönne egy félkarú motoros, ajándékozzák neki – mondta kesernyés mosollyal és elindult Györök felé. Az 1200-s BMW a Szépkilátó körül előzte meg. Alig ment gyorsabban, mint Szilárd. A német átkiáltott neki valamit, miközben a néhány perccel korábban eldobott kesztyűjét lobogtatta, de Szilárd csak a „Souvenir aus Ungarn” szavakat értette meg. A fú agyán átvillant, hogy megpróbálja követni, aztán mégis úgy döntött, hogy nem röhögteti magát és még a 110-ből is visszavett.
Sötét este lett, amíg körbejárta a szerelmét és Balatonedericsre ért. Ott elbúcsúzott szeretett tavától, kétmaréknyi vizet a fejére, arcára merített belőle, majd lerázta magáról, mint a kutya, aztán elindult észak felé. Sárvárig egyetlen autó előzte meg, egy német rendszámú Simca, aztán visszavett a sebességéből, mintha nem akart volna hazaérni.
Javában állt a bál, talán a menyasszonytánc zajlott éppen, amikor a fiú éjfél előtt hazaért és a fényárban álló, zenétől hangos vendéglő előtt elhúzott.
Az esküvő még napokig beszédtéma volt, az eseményekben nem túlságosan bővelkedő kisvárosban. Szilárd érthető módon igyekezett nem magához engedni a híreket, mégis jutottak a fülébe hírfoszlányok. Hallott a pompázatos kocsisorról, a dallamkürtös délutáni felvonulásról, amit már jócskán megsínylett a kisváros közlekedése. Később, amikor a németek, a város legforgalmasabb kereszteződésében fölállítottak egy fűrészbakot, és az ifjú párnak egy nem túlságosan éles fűrésszel ketté kellett vágni egy farönköt, akkor csaknem egy félórára, ténylegesen beállt a forgalom; de a hírek szerint, mindenki nyugalommal, megértéssel fogadta a szokatlan és kedves forgalmi akadályt. Sokan fotóztak és dudálással, integetéssel, kiáltásokkal biztatták őket.
Egy kellemetlenebb epizódról is keringtek hírek, ami akkor történt, amikor este a táviratkihordó fiú a táskájából egy nagy halom dísztáviratot borított az ifjú pár elé. Günther a németül írtakat olvasta föl, kissé már akadozó nyelvvel, Ica pedig a magyarokat.
Az érthetetlen és kissé kínos közjáték akkor kezdődött, amikor az ifjú asszonyka puha kis keze, a sok díszes, virágoktól, s aranyló, csillogó, villogó ábráktól, mesealakoktól pompázó távirat között, egy szürke kis papírhajóra lelt, amit, a többiek úgy gondolták, hogy minden valószínűség szerint, valami kisfiú hajtogathatott egy egyszerű noteszlapból. Láthatóan, még a szöveget is elvétette, mert először azt írta a csöpp kis hajó oldalára, hogy „egyszer…talán…”, majd azt áthúzta és ezt írta föléje: „Légy boldog.” A papírhajó másik oldalán pedig egy általános iskolai, nem túlságosan kedvelt kötelező olvasmánynak a címe volt olvasható: „Légy jó mindhalálig.” Azt beszélték, hogy az ifjú asszonyka ekkor hirtelen eltűnt és csaknem egy órán át nem látták. Nagysokára érkezett vissza, barátnője, Vera kíséretében, még éppen jókor, hogy a fiú rokonainak erősödő méltatlankodását lecsillapítsák. Vera még sokáig Ica mellett maradt. Félig állva, félig ülve, átkarolva, testével szinte takarva a násznép elől, még sokáig beszélt hozzá. Günther nem sokat vehetett észre az egészből, mert néhány barátjával, már kissé imbolyogva jártak keltek, s a boldog jövőt fürkésző szemükön, volt már némi jótékony ködfátyol. De aztán lassan visszaállt a rend, elhaltak a csodálkozó kérdések, (Was ist hier los? Wo bleibt sie so lange?) mert lassan, lassan Ica is magára talált, és a sokféle, jól fogyó alkohol is egyre jobban kifejtette áldásos hatását a násznép soraiban.
Aztán, múltak a napok, a hetek. Szilárd egyre jobban visszatalált önmagához. Csaknem olyan állhatatosan és fegyelmezetten végezte a munkáját, mint korábban. Egy alkalommal még kicsit kizökkent magából, amikor hónapok múltán, véletlenül meghallott, egy hegesztő paraván mögött, Lajos, (Ica sógora) és Karesz között lefolytatott beszélgetést:
– Szilárd annakidején maga is belátta, és ki is jelentette nekem, hogy annyi esélye van az Icánál, mint a Pannóniának volna a manta ellenében.
– Hülyeségeket beszélsz Lajos! Tudod, a Vera, aki igaz, hogy egy kicsit zavarodott, mert lehet, hogy hozzám jön feleségül, de köztudott, hogy Icának a legjobb barátnője volt, és maradt. Hidd el, Vera sokkal jobban ismerte Icát, mint az egész rokonsága, beleértve kedves anyóskádat és a nejedet is. Szóval ő mondta, hogy ennek a hűlyének egyetlen szavába került volna, és ti mind elmehettetek volna mantástól, fűrészbakostól a francba! Ezt vagy elhiszed, vagy nem, de kérlek, a saját érdekedben kérlek, hogy ezt a témát többé ne hozd elő.
Aztán múltak az évek. Szilárd abbahagyta a futballt, de megmaradt a csapat mellett, és ahogyan tudta, továbbra is segítette őket. Később Németországba is eljutott. Amikor az ott élő, volt kollégája havi 6000 DM kezdő fizetést garantált neki, ha ott marad a BMW műveknél, ő csak a fejét rázta és mosolygott. Nem beszélt hazaszeretetről, sem hűségről, talán nem is gondolt ilyen magasztos fogalmakra, csak mosolygott és a fejét rázta.
Amikor a swabisch-gmündi sörkert Sopronból származó pincére megtudva, hogy feleségével és három gyerekével van ott, és vissza akar térni Magyarországra, elnézést kért az őszinte szóért, és kíméletlenül lehülyézte. Ő akkor is csak mosolygott:
– Testvér, te ezt nem érted – mondta, és fizetett neki egy sört.
Hiába múltak az évek, évtizedek, Szilárd nem nagyon változott, megmaradt annak a sokak szerint servantesi figurának, aki volt, így hát nem is vitte túl sokra…
A jelző talán mégsem egészen illik rá, mert nevetségessé talán soha nem vált. Inkább dühítőek voltak az egyes, mások számára élhetetlenségnek tűnő, nehezen érthető megnyilvánulásai. De nevetségessé soha nem vált. Ifjúkorától, kimondva, kimondatlan, az a tisztelet és megbecsülés övezte, ami a kompromisszum nélküli jellemeket megilleti. Kedvelték az emberek. Az unokái pedig, egyenesen imádták. Bár, jut eszembe, volt, hogy a gyerekek mégis csak jókat nevettek rajta. Nemrégiben amikor a patakparton sétálgattak, és Szilárd rájuk kérdezett: szeretnék-e, ha papírhajót hajtogatna nekik? Hát az, az eset is, nagy nevetésekkel végződött. Rebeka, az öt éves unokája, be is számolt róla Jutka néninek az óvodában:
– Tudja Jutka néni, a Szilárd papa nagyon, de nagyon ügyes. Én le sem tudok rajzolni sok mindent, de még a tesóm se, ő pedig meg tudja vasból is csinálni. Ugró kutyát, ülő lovat… mindent. Igaz, azért van, amit ő se tud. Például papírhajót, azt nagyon nehezen tud csinálni. A múltkor is annyit, de annyit szerencsétlenkedett egyel, annyit nevettünk a tesómmal, annyit, de annyit gondolkodott rajta, mégis alig tudta befejezni. Pedig nagyon igyekezett, azt hitte, hogy én nem látom, pedig láttam ám, hogy még a könnye is kicsordult, annyira gondolkodott rajta, hogy hogyan kell, merre kell hajtani azt a papírt… Az a vicces, hogy ő ajánlotta, hogy csinál nekünk, aztán meg majdnem bennégett… Különben nagyon ügyes. Mindent meg tud csinálni, még a szomszédoknak is sokszor. De papírhajót, azt nem tud… Azt aztán nem…
Szilárd többé soha nem találkozott Icával. Többé nem is hallott róla. Ő, soha, senkitől nem kérdezett utána, neki pedig, lehet, hogy tapintatból, soha senki nem beszélt róla. Ami feledhetetlen, azt persze ő sem feledte soha…
12 hozzászólás
"Szó bennszakad, hang fennakad, Lehellet megszegik…"
Köszönöm a "töretlen" figyelmed.
Üdv. a
Észrevettük mindannyian, hogy egy-egy írás, mindenkiből más-más reakciót válthat ki különféle okokból. Azt hiszem legtöbben meg fognak hatódni. Én, mérges lettem. Ez egy erős reakció tőlem, tehát valamit nagyon jól írtál meg.
Köszönöm szépen, hogy ennyi időt áldoztál a munkámra. Igazán megtisztelő. a
Kedves Antal!
Le vagyok nyűgözve, a történet, a stílus, a mű szerkezete mind, mind kitűnő.
Elképzeltem megfilmesítve, azthiszem úgy is megállná a helyét.
Gratulálok: Zagyvapart.
Kedves Feri!
Kíváncsi voltam a véleményedre, ezért nagyon köszönöm, hogy megtiszteltél vele. A filmrevitel ötletét már más olvasóm is felvetette. (Igaz, hogy ő egy kicsit többet ivott a kelleténél. 🙂 )
Köszönöm szépen a figyelmed, értékelésed, ami sokat jelent nekem.
Üdv. a
Kissé csalódott vagyok, hogy ez lett a történet vége… 🙁
Remek írás.
Üdv: Ági
Ezzel az érzéssel nem vagy egyedül kedves Ági. Az Életet kérem hibáztatni. Én csak megpróbáltam úgy, ahogy lejegyezni.
Köszönöm, hogy ennyi időt áldoztál munkámra. Kedves Tőled.
Üdv. a
Kedves Antonius!…
Nagyon szomorú a vége, sírás fojtogatta a torkom…
átéreztem Szilárd érzéseit…
Ilyen szerelem csak egyszer van az ember életében…
Nagyon-nagyon jó ez az írásod, szeretettel gratulálok…
Örömmel merültem bele…Lyza
A rám áldozott időt, a „hullámhossz-azonosságot”, a kedves szavaidat köszönöm.
Üdv. a
Jó volt újra elolvasni. Ugyanolyan hatással volt rám, mint először, pedig már több mint egy év telt el a feltöltése óta. A sorait bújva arra gondoltam, hány papírhajó futhatott le az ország vizein, hány és hányféle? Milyen emlékeket vittek, és hol értek végül révbe, ha révbe értek egyáltalán?
Megtiszteltél nagyon az újraolvasással.
Köszönöm. a