Majdhogy egy emberöltőn át,
nem leltem lábaid nyomát;
hogy eltűntél, a síró szél
is faggatott: hová lettél?
Mikor már rég’ nem vártalak,
álomba font, tűnt árnyalak;
mint a csillag éjsötétből,
kibomlottál Ősz ködéből…
Felém kitárt dermedt kezed
kezem között fölengedett;
s télre váró fáradt szemed
régi fénnyel rám nevetett.
Fejed nyugszik a vállamon,
ballagunk még egy darabon
megigézve, kéz a kézben,
a bíbor naplementében…
12 hozzászólás
Szia!
Csodálatos, érzelemtől mélyen átitatott vers. Az ilyen megigézett naplementék visszahozzák a rég elmúlt időket, hogy újra átéljük azt.
Szeretettel: Eszti
Köszönöm kedves Eszti, hogy megtiszteltél a figyelmeddel.
Üdv. a
Hát nem tudom! Akár én is írhattam volna. De "sajnos"te írtad és nagyon tetszett.Grt.Z
Mért nem siettél egy kicsit jobban? 🙂 Látod, addig, addig tökörésztél, amíg elírtam előled. 🙂
Köszönöm, hogy jöttél.
Üdv. a
Szép és érzelemdús vers. Kellemes volt olvasni.
Ági
Köszönöm Ági a "töretlen" érdeklődésed.
Üdv. a
Kedves Antonius!
Szép, gyengéd érzelmekről tanuskodik versed. Tetszett, ahogy az őszi természet képeivel párhuzamot vonva szemléltetted gondolataidat.
Szeretettel: Zsóka
Köszönöm szépen Zsóka a megtisztelő látogatásod, kedves szavaid és értékelésed.
Üdv. a
Kedves Antal!
Nagyon szép érzelmes vers, csodálatos rímekkel.
Grat.: Zagyvapart.
Köszönöm szépen Feri, hogy olvastál.
Üdvözlettel. a
Nagyon szép ,kellemes hangulatott áraszt .
Gratula: Justina
Köszönöm a figyelmed.
Üdv. a