Az ismeretlen
Az éjszaka viszonylagos nyugalomban telt, Andi csak kétszer ébredt fel valamilyen vadállat üvöltésére, ami szerencsére olyan távolról érkezett, hogy nem volt szükséges komolyabban foglalkoznia vele.
Másnap reggel már korán nekiindultak. Éppen hogy megreggeliztek, már folytatták is a végeláthatatlan menetelést. Az út nem tűnt túl nehéznek, néha bár időnként szükségük volt a bozótvágó késekre, hogy utat vágjanak maguknak a félig már benőtt ösvényen.
– Nem sokan járhatnak errefelé – jegyezte meg hangosan Andi.
– Mindenki fél a veszélyes törzstől, nem mernek összetűzésbe kerülni velük.
– Ennyire félelmetesek?
– Már tíz éve tart náluk a háború – csóválta meg a fejét Pedro.
– Azóta nem is járt ezen a helyen senki? – csodálkozott a lány.
– Az emberek nem kockáztatnak – vonta meg a vállát a férfi.
Néhány lépés után egy karóra húzott koponyára bukkantak. Igen régóta állhatott ott a maradvány, mert fehérre tikkasztotta már a nap, és az időjárás.
– Mi ez? – szörnyedt el Dani.
– A figyelmeztetés, hogy ne lépjenek a területre idegenek.
– Ne menjünk inkább a másik úton? – fordult reszketve az osztálytársnőjéhez.
– Ne viselkedj úgy, mint egy gyáva nyúl! – förmedt rá amaz. – Erre megyünk, és kész – jelentette ki határozottan, miközben belül ő is remegett, mint a nyárfalevél.
Az első figyelmeztető jelet még több követte, de a kis csapat nem hátrált meg, folytatta az útját rendületlen, át a majomrikácsolástól hangos fák árnyékában, ahova alig jutott el a nap fénye.
– Különös – merengett el Andi -, annyira kihalt itt minden! Biztos, él még az a törzs?
– Az az igazság, hogy nem tudom – tárta szét a karjait Pedro -, régen nem voltunk itt.
– Itt egy üres viskó – mutatott egy düledező romhalmazra, ami mellett épp elhaladtak.
– Látod, milyen jó, hogy nem hátráltunk meg? – fordult Danihoz, aki épp a gondolataiba mélyedt: különösnek találta, hogy Anasztázia már jó ideje nem adott jelet magáról. Azelőtt minden éjjel beszivárgott az álmaiba, még csak, ha egy villanásnyi időre is; pedig szükség lett volna az útbaigazítására.
– Tessék? – rázta meg a fejét, mint, aki hirtelen mély álomból ébred.
– Semmi – legyintett, és nekilátott tanulmányozni a bedőlt kalyibát. Látszott rajta, hogy a lakói rég elhagyták, és az időjárás viszontagságainak köszönhetően került ilyen állapotba. – Mi történhetett itt? – fordult Pedrohoz, aki szintén nem értette a helyzetet.
– Nem tudom, talán betegség, vagy kihaltak. Zárt csoport volt ők – jegyezte meg, és kihátrált az épületből.
Hatalmas település lehetett valamikor, mert rengeteg ház mellett haladtak el sétájuk során; melyek mindegyike romokban hevert, vagy nem sok választotta el attól.
Végül, nap végére megállapodtak egy viszonylag lakható állapotúnál, és elhatározták, hogy ott töltik az éjszakát.
Némán ültek a tűz körül, melyet a tönkrement berendezési tárgyakból raktak. Mindannyiukat megviselte az elhagyatott falu látványa, még, ha a többség nem is mutatta. Magukban találgatták, mi okozhatta a pusztítást, ami kiirtott egy egész falut.
Az éjszaka őrt álló egyik bennszülött különös hangokat hallott a kunyhón kívülről, óvatosan felkeltette Pedrot, majd kiosontak a dzsungelba. A nagy sötétség miatt semmit sem láttak, csak a torkukhoz szegeződő kés élét érezték meg elsőre.
A férfi intett, hogy lassan menjenek vissza a kalyibába, s azok szó nélkül engedelmeskedtek, felesleges lett volna minden ellenállás.
Bent, a tűz fényénél egy fiatal, jóképű harcos körvonalai bontakoztak ki: hosszú, sötét haja volt, s csupán egyetlen ékszert viselt a nyaka körül, egy karmokból álló nyakláncot. Teste izmos volt, és izzadtságtól fénylett, ruhaként, viselt csak, nem úgy, mint áldozatai, akiken civilizált emberhez illő öltözék volt.
Az ismeretlen arra kérte a két ébren lévőt, hogy ébresszék fel a többieket is.
– Mi történt? – nézett Andi álmosan az őt keltegető férfira, de az, válasz helyett egy másik társuk ébresztéséhez látott. Ekkor vette észre Őt; ott ült nem messze a tűztől, s igéző tekintetét éppen az övébe mélyesztette. Teljesen megbabonázta a félmeztelen bennszülött, de nem csak ő volt vele így, a másik lány is fülig belehabarodott.
– Vadász -, vendégünk – szeretne néhány szót szólni magáról – mondta Pedro, miután a többiek úgy-ahogy magukhoz tértek. – Én fogom tolmácsolni a szavait. – Andi nagyon tisztelte a vezetőjüket intelligenciája miatt: a férfi több nyelven folyékonyan beszélt, köztük a magyarral, a spanyollal, és anyanyelvével, a portugállal, emellett a legtöbb bennszülött nyelvjárást ismerte.
Vadász megszólalt szép, dallamos hangján, majd beszélni kezdett. Hosszan, lassan taglalta a mondanivalóját, miközben a lányok majd elolvadtak a csodálattól. Pedro pedig szorgalmasan fordított:
Vendégük hosszú évekig élt a dzsungelben több ezer főt számláló népe oldalán. Egyik nap, az őrök egy hatalmas jaguárt fedeztek fel a település határában, de mire megcsendíthették volna a vészharangot, már nem volt, aki meghúzza annak kötelét. Így történt, hogy a falu népessége egyik napról a másikra több mint a felére lecsökkent. Segítséget nem tudtak kérni, mert a szomszédjaik féltek tőlük. Csak nagy nehezen sikerült elkergetniük a vadat, aki továbbra is az erdőben él.
Ami megmaradt a lakosságból, azt betegségek tizedelték az évek alatt, végül a túlélők feladták, és elköltöztek a közelből. Egyedül a Vadász maradt ezen a részen, őrködni, hátha erre tévedne valaki, akit figyelmeztessen.
– Szóval egy hatalmas jaguár feni ránk a fogát valahol? – összegezte a beszámoló végén Dani.
– Igen – bólintott Pedro érzelemmentes hangon.
– Akkor izgalmas utazásnak nézünk elébe.
– Pontosan.
Daninak nem nagyon fűlött a foga az efféle izgalmakhoz, főleg, miután „paripáját” elvesztette az út során. Többen is felajánlották hátasukat, de ő nem akart senkit megfosztani szamarától, főleg a kedves mosolyú Rositát nem, aki ez idáig végig a közelében ügetett.
„Most pedig azt a Vadászt bámulja” – gondolta féltékenyen. Az meg sem fordult a fejében, hogy ő tulajdonképpen egy másik lány miatt érkezett a dzsungelbe. Talán ezért tűnt el Anasztázia olyan rejtélyesen?
– Azt hiszem, jobb lesz, ha mostantól elővigyázatosságból kettesével őrködünk éjjelenként – jelentette ki Pedro. – Most alszunk, és én, meg Andi kezdjük, oké?
– Rendben – feleltek a többiek, a lány pedig meghökkenten nézett a vezetőre, hogy őt szemelte ki őrtársnak.
– Láttad Rositát? – suttogta halkan a férfi, miután már mindenki ismét nyugovóra tért.
– Persze.
– Figyelted, mennyire bámulja a Vadászt?
– Szerinted, figyelnünk kellene rájuk?
– Jobb lesz, ha szemmel tartjuk őket. Azt hiszem, rosszat akarnak…
– Nekünk?
– Nem, egymásnak.
– El akarnak szökni egymással? – halkította le a hangját még jobban Andi.
– Igen, láttam a lány szemében a vágyat.
– És a barátja?
– A fiú csak addig kell neki, amíg nincs másik.
– Miért hoztuk őt magunkkal?
– Nála jobban nem főz senki a törzsben – mosolyodott el a férfi.
– Értem.
– Figyeld, te is őket.
– Jó – bólintott, bár úgy gondolta, ha szükséges, ő is el tud készíteni valami kaját.
– A másik ok – hajolt a lány füléhez, hogy ajkaival majdnem megérintette -, hogy Rosita nem tud csöndben maradni.
– Attól félsz, hogy kifecsegné a titkaitokat?
– Sí – válaszolta. Egyikük sem sejtette, hogy valaki, a közelükben minden szavukat kíváncsian hallgatja.
3 hozzászólás
Várom a folytatást! 🙂
Holnap beküldöm, köszönöm az érdeklődést! 🙂
Megyek tovább 🙂 Jó, tetszik!!!
szeretettel-panka