Vállaji Sipos Ida: Őszi ibolyák / Herbstveilchen

Őszi ibolyák

Hull már a fának lombja,
Csörögve rezg az ág,
S a földön még mosolyogva
Nyílnak az ibolyák.

Szegényke kis virágok,
Minek virultok itt?
A föld csak mostohátok,
A nap már nem hevít.

Nem ád bágyadt sugara
Többé színt, illatot,
Lágy fűnek bársonyára
Fejed nem hajthatod.

Madárka nem dalolgat
Szerelmes éneket,
Susogva langy fuvallat
Nem játszik el veled.

Oh, szebb volt az enyészet
Ékes kikeleten,
Mint most a zordon élet,
Ősz, hűlő kebleden.

Hajnalnak harmatkönnye
Siratva hulla rád,
Madárka néked zengett
Édes bucsúdanát.

Oh, tűnj, oh, tűnj előlem!
Virágot ne fakaszsz.
Ködös, bús őszi reggen
Gúnykép csak a tavasz.

Maradj, ki voltál mindég,
Tavasznak gyermeke,
Az ifjúság, a szépség,
A föld költészete.

V. Sípos Ida: 1869 – 1940

Herbstveilchen

Die Blätter des Baums fallend,
der Ast rasselnd vibriert
auf dem Boden lachend, die
Veilchen blühen verirrt.

Ihr arme kleine Blumen,
warum blühtet ihr hier?
Halbbürtig’ Bodenkrumen,
gibt keine Sonnen schien.

Es gibt nicht der träge Strahl,
genügend Farbe ’d Duft
auf den Samten, weiches Gras,
dein Kopf ist wie in Gruft.

Die Vögelchen singt halt nicht mehr
verliebtes Liebeslied
wie das lau flüsterndes Meer,
es spielt nicht mehr mit dir.

Es war schön, das Entschwinden
an wunderschönen Lenz,
als jetzt das Leben lindern
Herbst bei deiner Präsenz.

Tau Tränen im Morgengrauen
fällt weinend auf dich ab,
Vögel hab’n für dich gesungen,
Süßer Abschiedsgesang.

Oh, geh weg, ohne Sorgen!
Blühe jetzt mir kein Mohn.
An nebligen Herbstmorgen,
der Frühling ist ein Hohn.

Bleib der, der du immer warst
Kind des Frühlings werde
Jugend, Schönheit, angepasst,
für die Poesie der Erde.

Fordította: Mucsi Antal-Tóni