hogy tűntem el belőled ily hirtelen.
Leolvadok rólad, mint a hó,
s megmaradsz csapzott, de szép tavasz.
Olyan ismerős nekem e hangulat…
Elnyújtózik az üresség bennem…
Nem akarok kezet nyújtani már
soha többé senkinek!
Félek, hogy azt mondod holnap,
én voltam az a beékelődött ág,
mi szárnyadat megbénította,
hosszú-hosszú éveken át.
Érzem, hogy megnőtt benned a sok
átutazó csillaghajó.
Régen nem néztél utánuk;
mint egy lelkemet elhagyó vágy…
Mint egy belőlem kitépett álom.
Csábít tudom az a messzeség,
de én nem léphetem át veled:
ezek falak, a saját határaim.
A vér nem válik vízzé – mondják,
s tudom én sem lehetek jobb.
Ha nem kellek így, nem kellek már
– eddig is ugyanez voltam én…
Félek a szemedbe nézni.
Félek, hogy nincs tükörképem.
Félek, nélküled mi várna rám?
Félek lépni a vékony jégen.
S jövőm az, hol a part szakad.
Szeretlek, és belőled mertem eddig
erőt, most nem tudom mihez kezdjek…
Ez nem segélykiáltás,
ez csak egy helyzetjelentés.
Egy helyben állok napok óta,
s nem merek lépni, mozdulni már.
Valami elveszett érzem,
az a láthatatlan üveg-égbolt,
melynek égisze alatt voltunk
gyümölcsös frigyben és boldog kegyben.
Szeretlek, és túl nehéz megérteni,
hogy tovatűnt az a boldog éra,
a bódító, vakító fénytörés:
a szerelemlátomás.
Mikor kúszott ajkaink közé
ez a vághatatlan, sűrű köd?
Mi lett más, és hova tovább?
Mibe kapaszkodhatnék?
A csókod mézédes, úgy, mint rég,
de már nem annyira laktató.
Mint egy szánalomból vetett konc;
– ne nézz úgy rám! – itt van, egyél!
Érzi az ember, ha szeretve van – mondják,
és sovány a lélek.
Leomlott bálvány a büszkeségem,
dadogás vágyaim szózata.
Szívesen lennék én az erős,
az igába hajtó, zsarnok gonosz.
De csak egy kő vagyok ott belül,
pont, ahol a szív szakad.
A füveket nézem: ringnak – gyönyörű.
Arcomon érzem a szellőt.
Fehér felhők nyargalnak messze,
árnyékuk a lelkemre vetül.
Szólnék valami okosat, valami szépet,
vagy csak pár vulgáris, átkos szót.
De nincs hangom, csak egy gondolat
fészkel legbelül, s más semmi.
Csak végtelen világűr, és benne Te;
nem akarlak elveszíteni!
4 hozzászólás
Szia Zsolt! 🙂
Nem tudtam megállni, hogy szóljak itt. Csodálatos a versed, többször is ízlelgettem. Mind a tartalom, mind a felépítés magáért beszél, gyönyörű gondolatok ezek, még annál is szebb képekkel.
Már az első hasonlat lenyűgözött, a többi csak ráadás volt.
Az egyik legszebb vers ez, amit mostanában olvashattam.
Tökéletesen vezetted le a "helyzetjelentést", minden rezdülésed érezni lehet. Komoly, összerendezett és értékes mű ez. 🙂
Talán még annyit, hogy a kategóriát máshogy választottam volna a helyedben, mert nekem ez a vers nem az elmúlást, hanem a szerelmet idézi, méghozzá döbbenetesen és hatásosan.
Örülök, hogy találkozhattam vele, mert igazi irodalmi élmény. 🙂
Köszönöm, hogy megosztottad velünk!
Érezd jól magad itt, kíváncsian várom további alkotásaid. 🙂
Szeretettel: Kankalin
(Lehet, hogy később szólok még, mert ez egy olyan vers, ami után- és továbbgondolós. 🙂
Kedves Zsolt!
Érzékletes helyzetjelentésed magával ragadott.
Szeretettel üdvözöllek itt a Napvilágon! 🙂
köszönöm
Zsolt, ez valami nagyszerű. Több visszhangot érdemelne.
Üdv: Laca