Én. (SZemélyem.) SZemély. Elme. Lélek. Ember. Tudatosság.
Teremtés. Csodálatos történet, arról, hogy miként született meg a körülöttünk és a bennünk lévő világ. Létrejött az EMBER, mely magában hordozta személy(iség)ét, lelkét, elméjét, én-képét, tudatosságát, emlékezőképességét valamint a fejlődő és kifejező képességét. Vegyük sorra őket!
ÉN, én vagyok. (Vagyis személyem.) „Ám ki is az, az én?!” – kérdezhetjük. Az én-kép gyerekkorunkban alakul ki és tudatosul bennünk a minket ért környezeti hatásoknak megfelelően. Az akció-reakció, tanítás-tanulásnak a koncepcióján alapszik. Példának okául szolgál, mikor a gyermek saját tükörképét látja és csodálkozva „tudatja” a körülötte lévőkkel, hogy van egy ’másik baba’ is. Később, minél többször, gyakrabban találkozik a ’másik babával’ úgy tudatosul benne, hogy megegyezik a ’másik baba’ vele, hisz ugyanazt teszi, ugyanabban a térben és egyazon időben. Én tehát akkor lehetek, ha mindig önmagamat ismerem fel egy időben, egy helyen.
Maga a felismerés még nem jelenti, hogy azt tudatosan tettem, lehet a ’szokás’-nak avagy épp a külső ingereknek betudni. A tudat kérdése itt kapcsolódik a fogalmak közé. Mikor cselekszünk tudatosan? Már gyerekkorunkban is az okozatokat keressük? – Nem hinném! TUDATOSSÁGról, akkor beszélhetünk, ha az ok-okozati kapcsolatból kifolyólag, meg tudjuk érteni a dolgokat és számolni tudunk velük, valamint lehetséges következményeikkel. Tehát, ha én véletlenül leverek a könyökömmel egy virágcserepet a második emeletről – fordulás közben – s az eltalált egy járókelőt, akkor ezt nem tudatosan tettem vagyis nem voltam tettem következményével tisztában. Ám meglehet, hogy miután megtörtént a baj, elgondolkozhatok rajta, de akkor már késő! Ez, mondhatni: elhanyagolható időn belül is történik. Más szempontból megközelítve, megtörténhet, hogy szánt szándékkel akarom lelökni a virágcserepet és ezzel okozni kárt egy másik embertársamban. „Embere válogatja…” (szoktuk mondani). A tanítatáson, lelkiismeretünkön múlik, melyik ember típusba tartozunk.
Lelkiismerete ’mindenkinek’ van. Ez a – nevezzük úgy – állapot: megfoghatatlan, de tudjuk, hogy van. Érezzük, még ha nem is az érzékszerveink által – de tudjuk, hogy ott van. „Nem visz rá a LÉLEK…” Kimondjuk, tehát ’élőként’ kezeljük. Könyörületesség, kegyetlenség ellentéténél mutatkozik meg igazán, hogy ki milyen lelkületű. Az, ki még egy gyilkosnak is képes megbocsátani és azt, ki még egy emberi lényben is képes kárt tenni két nagyon elkülönülő ember. Ám mindkettőnek meg van a saját lelke…(könnyen lehet egyiküknek a lelke romlott – no, de melyiknek?) Lehet, hogy ők is tudatosan avagy éppenséggel tudatlanul cselekednek. Emellett befolyásoló tényező lehet a környezet is, amelyben nevelkedtek. Lelkünk sok mindent kibír – bár oly sok alkalommal nehezebb viselni, mint a fizikai fájdalmat. „Nagy kincs, bár olykor jobb, ha nincs…”
Ezzel szembe elménk – mindig legyen! Persze nem arra, hogy bosszút forralhassunk és azon mesterkedjünk, miként okozhatunk nagyobb fájdalmat, hanem töprengésre, gondolkodásra, probléma-megoldásra, az élet adta kérdések válaszainak felkutatására. Lelkünkkel szemben – elménk korlátolt. Ámbár szólnak ’mesék’ gondolatátvitelről, természetfeletti mentális képességekről, de most nem e körben vizsgálódunk. Bizonyos válaszok szerint lelkünk elhagyhat minket és „tisztuló utazásra kelhet a Léthe folyóban” /Jannus Pannonius/. Az, hogy ezt elménk elhiszi… az rajta múlik. Az ELME tűrő képessége nem olyan teherviselő, mint a léleké. Ha belegondolok csupán, abba, hogy hol helyezkedek el máris egy óriási problémába ütközök. Én ülök a szobámban, ami a házban van, ami a városban, ami az országban, ami Európában, ami a Földön, ami a Tejúton, ami az univerzum egyik szegmensében, ami pedig az univerzum része, ami pedig a *****. Itt a probléma. Én akarhatom az univerzumot berakni egy szobába, ám hol az a szoba?! Az is van valahol!!! Ráadásul tágul is az univerzum, de merre?! Elmém, a földi szabályoknak megfelelően működik. Zárt. Képtelen megoldást találni! (Bárcsak lehetnék újra gyermek, mikor még nem voltam szabályrendszerekhez kötve és csak azért is megtaláltam a harmadik utat a kettőből, persze a saját értelmi szintemen, az akkori problémákra. A gyerekek fantáziája, probléma-megoldó képessége határtalan – de meddig?!) Így azt mondanám, hogy az elme egy szabályrendszeren alapuló, érinthetetlen irányító.
Ahogy fejlődünk egyre több és több tudással és kérdéssel kerülünk szembe, úgy válik ismerté a személyünk, személyiségünk. Az elvárható személyi minimum: a kultúrált mondón való viselkedés, az elsajátított (a társadalomban is jelenlévő) etika használata és az elmélkedni ’tudás’.
SZEMÉLYről tizennyolc éves kor fölött szoktunk beszélni, hisz még a hivatalos szervek sem személynek titulálnak egy csecsemőt, gyermeket. (Bár lehet az volna a helyénvaló.) Személyi jogunk már születésünktől kezdve adott, de nem tudunk vele még élni. El kell jönni annak az időnek, meg kell érni rá, hogy személyként tudjuk magunkat kezelni illetve, hogy a környezetünk felé is személyként kezelhetővé váljunk hivatalosan.
Összefoglalva: „… Isten megteremti az embert…” vagyis megteremti azt a porhüvelyt, melybe belehelyezi ezeket a ’működtetőket’: a lelket, az elmét, az én-képet, hogy tudjuk hova tájolni magunkat a világban. A többi ránk van bízva. Így azt lehet mondani, hogy maga az ’ember’ fogalma, ezek összessége, rendszere. Az EMBER a fő fogalom ebből adódik az ÉN, mely a test-LÉLEK-ELME hármas együttese. A TUDATOSSÁG az elméből egy szelet, amíg a SZEMÉLY, az elme által megteremtett és az által alkalmazott fogalom.
Ez minden, amit elmém most észrevett, ez volt a gondolatnyi ész-szelet.