Foglyok lennénk a Földön? Avagy honnan jöttünk, és hova megyünk?

Mivel úgy érzem, sokaknak eléggé nehezére esne megrágni, vagy rágatlanul lenyelni, ha egy-két kemény választ adnék ezekre a kérdésekre, ezért megpróbálom, puha és könnyed léptekkel körbetáncolva a választ, felelni a kérdésekre.

Mivel messziről és mélyről kell kivájni a gondolatokat, hogy a felszínre kerüljenek, de azért ne legyenek túl felületesek, visszalibegnék úgy tizenhárom és fél milliárd évet, hogy a legelején kezdjek el tapogatózni, mert állítólag ennyi idős a világmindenség. Igazából egy kicsit félek, olyan messzire csatangolni, nehogy a nagy semmibe zuhanjak, ami azelőtt volt, így aztán semmilyen okos választ kerülgető feleletet nem adhatok.
Nem tudom, ha ettől érdemes félni, de állítólag „jobb félni, mint megijedni”, ezért inkább csak a semmi szélétől kezdem a válaszok keresését.
Ez is legalább olyan nehéz, mint a semmiből vaskarikát csinálni, de egyes elméletek szerint nem lehetetlen, ha valaki fel tudja borítani az ember által ismert fizika törvényeit.
Mások azt állítják, hogy a semmi annak idején robbanni is tudott, és ebből az őspukkanásból kerekedett ki a kerek világmindenség, a maga végtelenségével, a semmi meg úgy eltűnt, hogy azóta is bottal üthetjük a nyomát.
Amikor a végtelen fogalma beugrott gondolataim közé, félvén, nehogy azok nagyon belemélyedjenek e fogalomba, én meg belekergüljek(hallottam, hogy egyesekkel ez megesett, pedig nem birkák voltak), gyorsan leküldtem egy adag szőlőlevet a gyomromba, ami állítólag az ember másik agya, ráadásul nem a második.
Ez való igaz, mert nemsokára már nem is láttam olyan mélynek a semmit, sőt azon is csodálkoztam, hogy mi a fenét keresek ott a szélén, hiszen úgysem érek vele semmit.
Ezért úgy otthagytam a végtelenbe mélyülő gondolatokat, mint vándor bokor tövében a megkönnyebbülése gyümölcsét, és átugrottam sok milliárd évet, hogy valahol közelebb keresgéljek.

Előre leszögezem, evolúciós elméleteket nem tárgyalok, mert sajnos a legutóbbi felmérések szerint, már egyetlen majom se hisz az emberré válásban, tehát nyomós okom van rá, hogy kikerüljem a témát.
Inkább azt firtatnám, hogy honnan is kerülhettünk, mármint kerülhettek őseink a Földre?
Igaz, jóhiszemű ember vagyok, de azt nem tudom elhinni, hogy egy óriási nullából lettem ez a kis pindurka valaki, aki végül is csak nem egy semmi.
Na, de hogy kerültem megint a semmi közelébe? Mondom én, veszélyes sokat forogni az origó körül, mert nem jutunk messzire.

Ezért elrúgom magam annyira, hogy az abszolút origónk a végtelenbe vesszen, és kezdem attól a relatív nulla ponttól, amikor egy Szuper-lény megjelent a Föld atmoszférájában, és lependerítette ide az első emberféleségeket. Bizonyára egy sokkal kellemesebb vidékről, akarom mondani bolygóról jöhettek, amolyan Paradicsom féleség lehetett, ahol csak a robotok dolgoztak, az emberszerű lények meg ityegve-fityegve jobbra-balra, egyebet se csináltak unalmukban, csak hatra-vakra szaporodtak.
Ebből lett a baj, mert úgy elszaporodtak, mint a kínaiak, és végül nem jutott víz mindenkinek. Kénytelenek voltak hát expedíciókat indítani szerte a világűrbe, hogy valamilyen vízforrást keressenek, és így találtak rá véletlenül a Földre.
De, azért hogy megszabaduljanak néhány vízivótól, szuperül felszerelt repülő járgányaikon magukkal vittek néhány olyan egyedet, melyek abszolút semmi hasznosat az égvilágon nem csináltak, csak a vizet itták. Úgy gondolták, ezeket vízhordóként használják, utána meg ott hagyják őket, megígérve, hogy alkalomadtán utánuk mennek, és akik jól viselkednek, azokat visszaviszik az utópista társadalomba, abba a máig is ismeretlen más világba.
Ezek a haszontalan vízivók nagyon hasonlíthattak a mai börtönök töltelékeire, egyszer valamit véthettek az otthonukban dívó társadalmi szabályok ellen, aztán soha többé nem tudtak visszailleszkedni oda. Ezért büntetésből egyfajta relatív memóriatörlő csipecskét kaptak, így aztán csak bamba vízpusztítókká váltak, még szaporodásra se voltak képesek.
Ha tényleg ezek voltak az első emberek, akik a Földre léptek, akkor nem mondhatni, hogy csupa szeretetből kerültek ide, hanem büntetésből telepítették erre a bolygóra elődeinket, mert rosszak, vagy erőszakosak voltak, szóval nem feleltek meg egy másfajta társadalom előírásainak.

Nem tudni, hány bolygó lakói találtak rá a földi vízforrásokra, és deportáltak emberforma lényeket a Földre, szerintem legalább három-négyről biztos, erről a bőr színe, testalkat, szemek állása, stb. árulkodik.
Idepöccintette hát néhány bolygó a társadalma söpredékét, teletankolta űrhajóját vízzel, és máris indult a következő fuvar után. Azt hitték amikorra egyet fordulnak az első transzportnak már csak hűlt helyét találják, hiszen ezek a memóriakártya nélküli valakik mindent elfelejtettek, és semmihez az égvilágon nem értettek.

Ám mielőtt visszaindultak volna a saját hazájukba(nevezhetjük azt akár mennyországnak is) a szuper-lények, elkövettek egy-két kis hibát. Gondolták szórakoznak egy kicsit, felcsíptek néhány csinosabb némberféleséget, és egy kicsit meghajkurászták őket a bokrok között, nem ügyelve arra, nehogy az ideexportáltak meglássák őket. Így aztán, azok a Földre taszítottak akik látták, nemsokára utánozni kezdték, mert az utánozás nem csak majom szokás, és rájöttek, hogy nem is olyan kellemetlen a bokor tövében kettesben hemperegni, ha véletlenül nem csipkebokor az.
Arra nem gondoltak az emberfeletti lények, hogy ennek lesz valami következménye, így nem használtak óvszert se, ami megint nagy hiba volt részükről, mert utódaik lettek, akiknek már nem kongott annyira a feje az ürességtől, és nem örökölték anyjuk memóriatörlő csipjét sem.
Tudtak hát gondolkodni, nem felejtettek egyik napról a másikra, és nem lehetett nyomon követni, vagy irányítani őket, mert mondanom se kell a mai embernek, hogy egy szinte láthatatlan kis csipecske, melyet valakibe beleültetnek, mi mindenre szolgálhat.
Az új egyedek, a csiphiány miatt nem jelentek meg a szuper-lények szuper-komputerében, és gondolom azok elcsodálkozhattak, amikor visszatértek, és megszaporodva találták az itt hagyott fegyenceket, mármint őseinket.

Tehát tulajdonképpen egyfajta fegyenctáborban vagyunk ma is, melyet fizikailag véglegesen elhagyni egyelőre lehetetlen, mert nem hagyott senki még egy bolygóközi kalandozásra alkalmas lélekvesztőt sem, nemhogy egy repülő csészealjat hagyott volna.
Ezen nem is csodálkozom, hiszen félős nehogy meglógjunk innen, még mielőtt megjavulnunk, kikerülve így azt a bizonyos végítéletféleségét.
Az igaz,van itt egy kis bökkenő, mert az tény, hogy testünk amolyan földi maradvány lesz előbb-utóbb, csak por és hamu, ezt még az ősmagyarok is tudták, de azt egyelőre máig se tudni, mi történik a lelkünkkel.

Én merem remélni, hogy szabad lesz, és vidáman kujtoroghat szerte a galaxisokban, könnyedén szállva mint a gondolat, és nem tudja senki kalitkába zárni.
Azért csak remélem, mert ha azt veszem alapul, hogy egy földi virtuális világ képes foglyul ejteni testestől-lelkestől az emberiség nagy részét, akkor szinte hideglelést kapok, ha arra gondolok, mire lehet képes az emberfeletti lények világa.
Mert emberfeletti lények léteznek, ezt el kell ismerni, akár tetszik, akár nem, a kérdés csak az, hogy képesek-é az emberi lelket nyakon csípni, szabadságától és szabad akaratától megfosztani.
Ha erre képesek, akkor eggyel több gondunk van, és ezért nem tudnám pontosan megmondani hova lyukadunk ki végül.

Meglehet, hogy például a Hold ürességtől kongó belsejében létesült, testtől elárvult lelkek táborában, lélekemelő lelki gyakorlatokat végzünk, lelki életünk végtelen végéig, és lelki szemeinkkel bámulunk bambán sóvárogva, a világmindenség nyújtotta szabadság felé.
De az is lehet, egy tüzesebb bolygón szellemeskedünk majd, olyan messzire a Földtől, hogy még a kutyák se hallják meg vonyításunkat, hogy alkalomadtán válaszoljanak rá.