„… Ha a világot abban a hatalmas kiterjedésben gondoljuk el, amelyet Ön ad meg, akkor lehetetlen, hogy az ember megmaradjon ebben a tiszteletreméltó rangban; sőt éppen ellenkezőleg, úgy kell tekintenie magát az egész földdel együtt, amelynek a lakója, mint aki nagyon kicsiny, apró, és egyáltalán nem áll arányban a többi hatalmas méretével. Nagyon valószínűen úgy fog ítélni, hogy ezeknek a csillagoknak vannak lakóik, vagy akár a minket körülvevő földek mind tele vannak nála értelmesebb és jobb teremtményekkel; és következésképpen fölhagy azzal a véleménnyel, hogy a végtelen kiterjedésű világot a számára alkották, vagy az őt szolgálhatja bármilyen módon.” – Krisztina Descartes-hez.
Királyi udvarban még nem sokszor jártunk; menjünk most Észak Athénjába, ahol az északi Minerva uralkodott.
Nagyon rejtélyesen kezdődik, pedig hát csak Stockholmról és Kristina Wasa királynőről van szó; vagy talán inkább királyt kellene mondani?
Greta Garbo világhírű filmje a történetnek csak az első felét mondja el, ebből azonban nem látszik kétségesnek…
… hogy a filmnek semmi köze a történelmi valósághoz.
Néha a giccs is lehet halhatatlan.
Néha? Elég sokszor. Olvasd el az operalibrettókat. Greta Garbo 1933-as filmje is ilyen, opera prózában. Alig kapunk mást, mint romantikus jeleneteket: Krisztina teljesen valószínűtlen kapcsolata Magnus gróffal, aki a valóságban 36 évvel volt nála fiatalabb. A hölgy már 13 éve lemondott a trónról, amikor a gróf egyáltalán megszületett. John Adler Saleins szenátor csak egy villanásnyira jelenik meg, éppen Krisztinát képviseli egy konferencián, ki tudja, miért. Ezzel szemben jó sokat látjuk Don Antonio de la Prada spanyol követet, aki sohasem élt. Van itt minden, álruha, véletlen találkozás, szerelmes éjszakák a vendégfogadóban, aljas gyilkosság és magányos fehér paripa.
A zanza tökéletes, de én tulajdonképpen nem a filmről akartam beszélni. Az igazság sokkal izgalmasabb, mint a banális mese. Már amennyiben egészen pontosan meg lehet állapítani az igazságot.
Az igazság általában nem több, mint elfogadható megközelítés, de Krisztina a 17. században élt, nem a mitikus ókorban. Ez a kor már elég jól dokumentált ahhoz, hogy meg lehessen állapítani, ki, mikor, miért.
A miért soha nem lesz világos. Visszatekintek a saját életemre, és nem minden esetben tudom biztosan megmondani, hogy mit miért csináltam. Ennyit a jól megfontoltnak tartott lépésekről… Persze nekem van egy hallatlan előnyöm a királynőkkel és a híres személyiségekkel szemben: senkinek nem tartozom számadással, már csak azért sem, mert senkit sem érdekelnek a lélektani indítékaim. Mit mondjak, ennyi év távlatából már nekem magamnak is mindegy, hogy mit miért, kivel, vagy mikor.
Ne dicsekedj. Még nem ennyire történelmi a távlat. Félig üres ládát nem szabad lezárni.
Köszönöm, de ebben a pillanatban még nem tudjuk, hogy a végelszámolásnál a rakomány melyik fele lesz értékesebb. Attól félek, hogy az a rész, amelyik üresen maradt. Én soha nem avatkoztam be a világ folyásába, és a környezetemben élők sorsába is csak jelképesen.
Ezzel szemben egy királynő…
Az uralkodók hozhattak olyan személyes döntéseket, amelyek megváltoztatták a birodalmak sorsát.
Jó volt ez nekik? Azt már nem is kérdezem, hogy az alattvalóknak mi volt a véleményük.
Úgy érted, hogy boldogok voltak-e? Gondolom, igen. Szubjektíve még mindig jobb rossz döntést hozni, mint semmilyet. Egyébként a boldogság mindig relatív, és minden döntés jó. Ha nem neked, akkor valaki másnak.
Csapjunk inkább a lovak közé, és beszéljünk Krisztináról.
Ennél mi sem könnyebb. 1626-ban született, apja II. Gusztáv Adolf, anyja brandenburgi Mária Elenonóra. A Wasa és a Hohenzollern családok frigye nem volt szerencsés. Az anya súlyos csalódást okozott a dinasztiális érdekeknek, két fia közül az első halva született, a másik meghalt egy éves korában. Végül egy lány, akinek a születése majdnem az anyja életébe került. Mária Elenonóra jobb ügyhöz méltó buzgalommal próbálta fölébreszteni a bűntudatot Krisztinában, amiért egyáltalán megszületett, és amiért lány mert lenni. Egyébként nem sokat törődött vele.
Hát az apja?
Az apja kijelentette, hogy a gyermekből herceget kell nevelni, és ez így is történt. Krisztina előszeretettel járt férfiruhában, férfi módra ülte meg a lovat, és Dohna grófjának nevezte magát. Természettudományokkal és filozófiával foglalkozott, egykorú beszámolók szerint már a megjelenésében is volt valami férfias. Nem ment férjhez, sikerült megbotránkoztatnia a jó társaságbeli hölgyeket, pl. Anna Montpensier hercegnőt, aki ezt írta róla: „Nagyon meglepett engem. A színházban hangosan megtapsolta a szereplőket, Istent hívta tanúságul, hátravetette magát a székében, lábait keresztbe tette, vagy föl a szék támlájára, olyan tartásokat vett föl, amilyeneket én még csak Travelintől és Jodelettől, a két híres bohóctól láttam… Nagyon rendkívüli volt, minden tekintetben.”
Mikor volt ez?
1654 körül, Fontainebleu-ban. Még csak 28 éves volt, és túl néhány tapasztalaton. Ha hinni lehet a festményeknek, nem volt szép sem fiúnak, sem lánynak. Az udvari festők általában idealizálnak, végül is ezért fizetik őket, de Krisztinát nem rajzolták vonzónak, még csak barátságosnak sem.
Végül is, nem előírás, hogy egy királynő szép legyen. Ami a magánéletet illeti, úgysem számíthat jobbra, mint politikai házasságra.
Krisztina korán megtanulta értékelni a függetlenséget. Kénytelen volt vele, mert az apja hamarosan meghalt a lützeni csatában, a 30 éves háború elején. A kislány 6 éves korában került a trónra, és úgy is nevezték, kislány-királynak. Anyja teleaggatta a szobáját fekete függönyökkel, bezárkózott, és alig volt más társasága, mint egy arany ereklyetartóban a férje szíve. Krisztina napi 12 órát tanult svéden kívül németül, franciául, olaszul és spanyolul beszélt, latinul is értett. Számos tanítót fogyasztott el, akiket Johannes Matthiae teológus igyekezett koordinálni. Krisztina azonban nem a lutheránus teológiában mélyedt el. Tacitus, Epictetus, Seneca, a sztoikusok voltak a kedvencei.
Elég szokatlan érdeklődés egy kislánytól, főleg ha svéd és leendő uralkodó.
Egyelőre Axel Oxenstierna uralkodott helyette, mint régens és tanácsadó, apjának jobb keze. Krisztina fokozódó nyugtalansággal viselte azt, amit szükségtelen gyámkodásnak érzett, vagy mert Södermöre grófjánk más, kevéssé publikus tervei is voltak a fiatal lánnyal. Szép vagy nem, egy királynőnek nem kell aggódnia, hogy kérők nélkül marad. Mondják azt is, hogy Oxenstierna megpróbálta félreállítani Krisztinát, amikor belátta, hogy ezen a harctéren a babérok nem neki teremnek. Nem sikerült, és a viszonyt még feszültebbé tette Krisztina érdeklődése az udvarhölgyei, különösen a szép Ebba Sperre grófnő iránt.
Maradt is egy csomó szerelmes levél.
Mindketten egzaltáltak voltak, hajlottak a túlzásokra. A grófnő már férjhez is ment, de továbbra is szerelmes leveleket váltott Krisztinával. Nem sokat számít a privát véleményem, de szerintem ebben a levelezésben kevesebb az élet, mint az irodalom. Olvasták Sappho-t, vagy még inkább Sappho-ról olvastak, és megpróbálták föléleszteni azt az elsüllyedt világot. Krisztinát 1644-ben koronázták meg, és 1652-ben már le is mondott. Zsúfolt volt ez a néhány év, az irodalmi szalon, amelyet gúnyosan csak kékharisnyák gyülekezetének neveztek; bizonyára irigységből, mert kimaradtak belőle. Krisztina inspirációjára jött létre az első svéd napilap. Tudósokat gyűjtött maga köré. Isaac Vossius, Nicholas Neinsius, Claudius Salmsius, Johannes Scheffer, Samuel Borchart, Christian Ravius már a jól megérdemelt feledésbe merültek, Descartes azonban megmaradt állócsillagnak a filozófia egén.
Krisztina 1648-ban kezdett levelezni a nagy kételkedővel, Chanut francia követen keresztül. Első levelében a szeretet és gyűlölet visszaéléseiről érdeklődött, és Descartes besétált a csapdába. Nyolc oldalas levélben válaszolt, és egyáltalán nem nyerte meg Krisztina magas tetszését, aki most már azt szerette volna megtudni, mit gondol a filozófus Istenről és a teremtésről. Ezt követte a meghívás 1649-ben, amit Descartes el is fogadott, vesztére.
Csak nem akarod felmelegíteni azt a régi történetet, amelynek ez lehetne a címe: Póruljárt orgyilkos?
Ugyan dehogy. Tudjuk, hogy Descartes tüdőgyulladásban halt meg, egészen közönségesen, ágyban, párnák között. 54 éves volt. De ha nem fogadja el az északi Minerva meghívását…
… még ma is élne. Igaz, hogy Krisztina reggel 5-re tette a filozófia leckéket, Descartes pedig a francia követnél lakott, kocsin egy órányira a palotától; de szerezhetett volna magának közelebb is szállást. Nem is ő betegedett meg először, hanem Chanut. Descartes nem viselte jól a hűvös éghajlatot, 1650-ben végleg elhagyta a res cogitans világát.
Vagy nem.
Ez más kérdés. Krisztina nem foglalkozhatott személyesen Descartes tüdejével. Végül is, még mindig folyt a háború, amit valahogy be kellett fejezni, hogy elnevezhessék 30 évesnek. Krisztina vetett véget a csatározásoknak, egyesek szerint túl korán. Oxenstierna például azon a véleményen volt, hogy Svédország még nem szerzett elég hadizsákmányt. Közben ott volt az unokaöcs is, akivel össze akarták házasítani. Romantikus kapcsolatos, vagy félig komolyan gondolt ígéret; tény, hogy az unokaöcs nem találta elég biztonságosnak Stockholmot, visszavonult Öland szigetére. Itt érte a hír, hogy Krisztina őt nevezte meg az utódjának – és nemsokára valóban ő lett a svéd király, X. Károly Gusztáv néven.
Mert Krisztina lemondott 26 évesen, miért is?
Lehet találgatni. Egyrészt lényegesen jobban érdekelték a természettudományok és a művészetek mint az uralkodás. Különösen szerette a színházat. Gyakran hívott meg külföldi társulatokat a Bollhuset-ba, maga is amatőr színész volt. Közben titkos leveleket váltott Malines és Casati jezsuitákkal: a lutheránus királynő vissza akart térni a katolikus egyház kebelébe. Meg is tette, miután biztosították arról, hogy nem kell nagyon szigorúan venni a vallás parancsait. De talán még többet nyomott a latban, hogy senki sem volt elégedett a kormányzásával. Nem csökkentette az adókat, viszont bőkezűen osztotta a grófi, bárói és nemesi címeke, a velük járó birtokokkal együtt; nem volt hajlandó olyan házasságot kötni, amely megfelelt volna a Riksdag érdekeinek, szövetséget tervezett a spanyolokkal, meg akarta támadni Portugáliát – ez így együtt kicsit sok volt. 1652-ben Krisztina lemondott, és elhagyta az országot, mint Dohna gróf.
Nagy megkönnyebbülés lehetett.
Ő is így érezte. Rómába ment, az előkelő társaság középpontja lett Maria Christina Alexandra néven, és egy kicsit ünnepeltette magát VII. Sándor pápával. Mert a pápa természetesen a katolikus egyház győzelmének könyvelte el azt, ami hivatalosan megtérés volt; egyébként nem lehet tudni, hogy miért csinálta végig ezt a komédiát Krisztina.
Komédiát? Krisztina mindent komolyan gondolt, még a portugál megszállást is. És nem is volt semmi baj, ameddig megmaradt az ideák szintjén. Általában az a benyomásom, hogy mindent nagyon alaposan végiggondolt, az összes mozzanatot, kivéve egyet; de mindig azon az egyen állt vagy bukott az egész projekt.
Mindenesetre volt két jó éve Rómában, kézről kézre adták, folytak a nagy barokk ünnepségek. Az északi országok lakóit, de még a németeket is valami ellenállhatatlan erő vonzza dél, a latinság és a fény kultusza felé, és ettől az elemi ösztöntől nem is tudnak másként megszabadulni, mint egy kiadós itáliai utazással. Valahogy azt gondolják, hogy tűzijáték sokkal jobban mutat a római éjszakában, mint a ködös északon.
Goethét még az itáliai utazás sem gyógyította ki az illúzióból.
Krisztinát valószínűleg igen, mert később többször is visszament, vagy legalább is megpróbált visszamenni Svédországba – egyszer csak Hamburgig jutott el. Egyelőre azonban élvezte az olasz operát, a tevék és elefántok nagy felvonulását a Palazzo Aldobrandini-ban, ahol a 6,000 néző között ő volt az egyik díszvendég. 1654-ben Franciaországba ment, és XIV. Lajos nagy tisztelettel fogadta Fontainebleu-ban. Ismét férfiruhában járt, örült, ha valakit jó alaposan megbotránkoztat. Ez alapjában véve ártalmatlan játék, de egyszer csak a fejébe vette, hogy ő lesz a nápolyi királynő. Nem egészen világos, hogy mennyi realitása volt ennek a tervnek, mert megmaradt az álom szintjén, leszámítva azokat a nagyon indiszkrét leveleket, amelyeket a titkárának, egy Monaldesco márkivá avanzsált Gian Rinaldo Monaldeschi nevű olasznak kellett volna eljuttatnia a megfelelő helyekre. Az olasz kettős játékot játszott; a levelek egyáltalán nem a megfelelő helyekről kerültek vissza Krisztina kezébe. Halálra ítélte az olaszt, akit azonnal ledöftek. Egy másik változat szerint Monaldeschi azonnal a pápához vitte Krisztina leveleit, és nem azonnal halt meg, csak a halotti szentség feladása után; de a végeredmény szempontjából ez már lényegtelen.
Milyen jogon ítél valakit halálra egy ex-királynő?
Ezt mások is megkérdezték, de a dolognak állítólag nem volt jogi akadálya. Krisztina halálra ítélhette az udvartartása tagjait. Mégis hallatlan eseménynek számított Krisztina intrikái és amiatt, hogy nem tartottak még pro forma tárgyalást sem: két szolga döfte le a botcsinálta márkit, aki állítólag sápadtan könyörgött kegyelemért.
Operába illő jelenet.
A francia udvar nem értékelte a melodrámát, bár még Leibniz is védelmébe vette Krisztinát. Krisztina szeretett volna átmenni Angliába, ahol azonban éppen Cromwell volt az élet-halál ura, és nem is válaszolt „a svéd hisztérika” levelére. Krisztina visszament Rómába, ahol a pápa először nem akarta fogadni, de aztán mégis megbékült vele. Folytatta a már Franciaországban megkezdett kémiai kísérleteket, és egyáltalán sokkal visszavonultabban élt, mint az első két évben. 1660-ben meghalt az unokaöcs, Károly Gusztáv, és Krisztina azonnal megjelent a svédországi birtokain. Hivatalosan a csillagászatot tanulmányozta, egy Lubenitz nevű úrral. Miután többen is biztosították arról, hogy nem kívánják ismét a svéd trónon látni, megint visszament Rómába.
Nem a legjobb választás, már úgy értem, ha még mindig voltak politikai céljai.
Más szempontból sem, a pápának egyáltalán nem tetszettek a tudományos kísérletek, meg volt győződve arról, hogy az egykor annyira ünnepelt konvertita tulajdonképpen alkimista, a bölcsek kövén dolgozik, aranyat és elixírt akar csinálni. 1667-ben Krisztina ismét visszament Svédországba, és most lengyel királynő akart lenni; nem a mai Lengyelország területéről volt szó, hanem arról, amelyet a vesztfáliai béke szerzett meg Svédországnak. Nem sikerült ez a terv sem, és Krisztina végleg letelepedett Rómában.
Talán volt más oka is, mint a hagyományos északi nosztalgia. Decio Azzolino kardinálisra gondolok, akiről azt híresztelték, hogy nemcsak a bizalmas tanácsadója. Krisztina egy időben azon igyekezett, hogy megszerezze neki a pápaságot (1667-ben halt meg VII. Sándor, és IX. Kelemen lett az utóda).
Reménytelen terv, mert ehhez még Krisztinának sem volt elég pénze. Azonkívül Azzolino az úgynevezett Squadrone Volante, egy némileg szabadgondolkodó mozgalom vezetője volt. Már most, a katolicizmuson belül éppen annyi helye van a szabadgondolkodásnak, mint a cukornak a sóban; mindegyik elmegy a maga helyén, de ha összekeverik, nem lehet megenni. Ránk maradt Krisztina és Azzolino rejtjeles levelezése, amelyet a 19. században fejtettek meg. Sajnos, nem olvastam; nálam sokkal okosabb emberek azt állítják, hogy a szublimáció sokkal erősebb volt, mint az erotikus töltés; amit egészen jól meg tudok érteni, hiszen Krisztina felett is eljártak az évek. Néha még megjelent a nyilvánosság előtt, például védelmébe vette a francia hugenottákat és a római zsidókat, alapított egy filozófiai-irodalmi akadémiát, támogatta az első római operaház megépítését, Alessandro Scarlatti és Arcangelo Corelli zeneszerzőket; de egyre több időt töltött az obszervatóriumában és a könyvtárában, amelynek a legnagyobb részét még az apja zsákmányolta az európai hadjáratok során. A múzsa megöregedett, és maga is írni kezdett. Két könyve jelent meg a halála után, a Hősies érzések és a Racionális érzések. Műfaja egészen egyedülálló: bölcs mondások levélformában. Meg akarta írni az életrajzát is, de ezt már nem tudta befejezni, 1689-ben meghalt.
És minden vagyonát Azzolino kardinálisra hagyta.
Igaz, de ez még nem bizonyít semmit. Élete végén eléggé magára maradt.
Mint mindenki, és ez jól is van így. Ahogy öregszünk, úgy leszünk egyre igényesebbek, viszont egyre kevesebbet tudunk nyújtani. Remélem, van valami túlvilág, ahonnan Krisztina rendszeresen gyönyörködhet a síremlékében, Michelangelo Pietája közelében, szemben a Stuartok síremlékével, akik szintén azért nem uralkodhattak, mert katolikusok voltak.
Micsoda összehasonlítás.
Ha van túlvilág, akkor ott más normák érvényesek.
És van?
Nem tudom. Nem merem azt mondani, hogy hiszi a piszi.
5 hozzászólás
Nagyon érdekes volt, egy szuszra olvastam végig! Mennyi mindent tudsz! Köszönet érte, hogy megosztod velünk. Egyedül az sajnálatos csak, h nem ezek a szellemes, nagy tudáskincset felhalmozó írások kapnak 15-20-30-50 hozzászólást. Vajon miért nem?
Kezdeti csalódásom, amiért nem az egyik legnagyobb magyar sportolóról és Emberről, Egerszegi Krisztináról olvashatok, néhány sorod olvasása után elmúlt.
Teljes mértékben egyetértek Bödönnel. Lenyűgöztél a történelmi ismereteiddel, a sodró, könnyed, humort se nélkülöző stílusoddal. Egy félmondatoddal én okoska vitatkozom:
„Én soha nem avatkoztam be a világ folyásába,” Mindannyian beleavatkozunk, (minden összefügg mindennel) különbség a mértékekben van.
Nagy élvezettel olvastalak.
Köszönet az élményért. a
igazad van, azt kellett volna írnom, nem tudatosan, nem szándékosan, vagy ilyesmi.
Kedves Müszélia!
Vonzott a cím. Megérte elolvasni és szerintem megérte megírni. Gratulálok!
Ági
Szokás szerint nagyon érdekes cikk, tetszett.