A második nap reggelén megismerkedtünk a büfé asztal gazdag választékával a szállodánkban. Minden volt ott, ami szem-szájnak ingere. Főtt ételektől kezdve a hideg ételek széles választékáig, gyümölcsök, halak, és minden reggeli ételként elképzelhető, és számomra reggeli ételként elképzelhetetlen finomsággal.
Én nem vagyok képes reggel, éhgyomorra ipari mennyiségű ételt magamba tömni. Egy felvágottas szendvics, egy kis tea, és kész nem fér belém több.
Ahogy láttam, nem én reprezentálom azért az utasok zömét, mert a többségnek nem okozott gondot, hogy reggel belakjanak. Csak úgy fordultak a csurig megpakolt tányérokkal, és még attól sem tartottak, hogy a rengeteg össze-vissza evett ételtől majd később rosszul érzik magukat.
A férjem szomorúan vette tudomásul, hogy az étteremben az automatából folyó kávé a langyos mosogatóvízhez hasonló. Szerencsére felfedeztem a bárban egy komoly kávéfőző gépet, és így minden reggeli a bárban végződött. Ott nagyon finom és erős presszó kávét főztek. Mi voltunk az egyetlenek, akik ezt igénybe vettük, útitársaink többsége a busz sofőröktől vett kávét, akik már erre felszerelkeztek.
A kávén kívül leves porból készült levest, ásványvizet, és dobozos sört lehetett náluk venni forintért. Reggeli után a férjem elszaladt a tegnap felfedezett közeli boltba, friss zsemléért, és felvágottért. Ezekből, némi fonnyadt paprikával /ilyet árultak a boltban/ gyorsan elkészítettük az ebéd szendvicseinket, és lementünk a buszhoz. A busz falta a kilométereket az aznapi első programunk, Nedec vára felé.
Csodálatosan szép napsütésben szálltunk ki a buszból a Czorsztyni-tónál, ami a Dunajec folyó két oldalán álló Czorsztyn és Nedec vára közötti duzzasztógát megépítésével keletkezett.
A gátat 1997-ben fejezték be, s még abban az évben bebizonyította létjogosultságát. Felfogott – az 56 méter magas gát – egy nagy árvizet, ami minden bizonnyal elöntötte volna a gát alatt fekvő falvakat. Végig sétáltunk a tó partján Nedec váráig, ami a szemben lévő Czorsztyn várral határvárak voltak mindig, egykor a magyar-lengyel határ, most pedig a lengyel-szlovák határ várai.
A legenda szerint a két ikervárat két testvér birtokolta, akik szüntelen viszályban éltek egymással.
Czorsztyn vára elhagyatva, lepusztulva, félig romba dőlve áll a túloldalon.
Nedec vára azonban épségben magasodik a vidék fölé.
A gótikus felső vár őrtoronyból, lakótornyokból áll, itt található a vár kútja, és az egykori fegyverraktárak épületei.
A középső, és az alsó várat a XV. században emelték, lakóépületekkel, kerek bástyákkal, hangulatos udvarokkal, reneszánsz díszítésekkel.
Nedec /más néven Dunajec/ várát Drugeth Vilmos építette 1330 előtt, majd később Szapolyai birtok volt.
Amikor 1412-ben Luxemburgi Zsigmond magyar király elzálogosított 13 szepességi várost II. Ulászló lengyel királynak /hogy legyen pénze a velenceiek elleni háborúra/ itt adták át a zálogkölcsönt.
Bár Velence ellen háborúzó uralkodónk az elzálogosítást csak rövid távúnak gondolta, az elzálogosított területek 1772-ig, Lengyelország első felosztásáig, lengyel kézen maradtak. Csupán azután tértek vissza Magyarországhoz, hogy a Habsburgok megszerezték Galíciát, és a lengyelek az Ausztriával kötött szerződésben lemondtak a szepességi jogaikról.
Mária Terézia a 360 éves kölcsön megfizetése nélkül juttatta vissza Magyarországnak az egykor elzálogosított településeket.
A XVI. század végén a várat, s a hozzá tartozó uradalmat Horváth János vásárolta meg, és a Horváth család építette újjá a várat a XVIII. században.
1920-tól Lengyelországhoz tartozik. A vár mindig lakott volt, ma múzeum van benne.
Az első várudvaron, egy szálloda üzemel, csekély 150 euróért már egy éjszakát ott tölthettünk volna. Itt van az az óratorony is, amelynek tövében az idegenvezető elmesélte a vár egyik legendáját az inkák kincséről.
A legenda szerint a XVIII. században Berzeviczy Sebestyén, a Nedeczi Pálóczy-Horváth-ok rokona kivándorolt az inka birodalom helyén 1543-ban alapított Peru Alkirályságba, ahol feleségül vett egy inka hercegnőt.
Lányuk Umina később az inka szabadságharcos vezér Tupac Amaru unkaöccsének lett a felsége. A gyarmati Latin-Amerika egyik legnagyobbnak tartott szabadságharcának leverése előtt Berzeviczy még jó időben Európába, kerülő utakon Velencébe menekült a lányával és a vejével.
Itt született meg Umina fia Antonio. Berzeviczy Umina férjét Velencében megölték a spanyol titkos szolgák, a család ezért tovább menekült, és Berzeviczy Sebestyén rokonaihoz költözött a nedeci várba. Nem tudni, hogy Umina magával hozta-e az inkák kincsének rejtekhelyét ábrázoló térképet Peruból, vagy azok az inkák adták át neki, akik titokban felkeresték, hogy közöljék, más leszármazott híján a fiát tekintik az inka trón örökösének.
A spanyol titkos szolgák hét fős csapata a vár közelében megtámadta Uminát, és valamiből arra következtethettek, hogy lenyelte a kincsek rejtekhelyét ábrázoló térképet, mert teljes hosszában felhasították a testét.
A gróf attól tartott, hogy a gyilkosok visszatérnek, így a kis Antoniót Morvaországban élő unokaöccsére Václav Beneszre bízta. Ő hivatalosan is adoptálta a kis Antonio Tupac Amarut, és arra is kötelezte magát – az inka főnökök előtt -, hogy elrejti az Inkák végrendeletét, és az egész történetet csak akkor hozza a fiú tudtára, amikor az nagykorú lesz.
A fiú Anton Benesz néven élt, két fia, és két lánya született, de ő maga soha, csak a gyerekei tértek vissza Lengyelországba, de az inka örökséggel nem törődtek ők sem.
Az egyik fiú unokáját, Andrzej Beneszt érdekelték csak inka felmenői. Ő találta meg 1946-ban a krakkói Szent Kereszt templomban az örökbefogadási szerződést, amiben benne volt annak a helynek a leírása, ahol az inkák végrendeletét elrejtették, és a leírás Nedec várára illett.
1946. július 31.-én Andrzej Benesz régészek és helyi potentátok társaságában megbontotta a felső vár bejáratának küszöbét, és alatta egy ólomcsövet talált, benne csomózott, penészes bőrszíjakat – kiput – /csomóírást/, és három aranyrögöt, amiken a Dunajecz, Vigo, Titicaca felirat volt olvasható.
Ebből sokan azt a következtetést vonták le, hogy az inkák aranykincse három részletben ezeken a helyeken van elrejtve, a csomóírással készült végrendeletet azonban nem tudták megfejteni. Senki nem tudja hová lett a kipu, amit felesége szerint Benesz valahol a hegyekben rejtegetett, talán átadta a fiának…
Ifjabb Benesz Gdanskban él, ügyvéd és egyetlen olyan kérdésre sem hajlandó válaszolni, amely az inkák kincsével kapcsolatos.
A várban egy kis kiállítás látható egy berendezett nappali, és hálószoba a lakótoronyban.
A legnagyobb sikert – a csoportunk körében – egy a hálószobában elhelyezett bőrkárpitos karosszék aratta, aminek középen lyukas ülőrésze mutatta, hogy toalettként használták.
Az őrség szobájában egy szem katona bábú őrizte az egész várat.
Az ebédlőben a főurak számra olyan székek voltak, amiknek egyik oldalát ki lehetett nyitni, hogy a holt részeg uraságokat könnyebben ágyba tudják segíteni a szolgák.
Palocsai Horváth András idejében /1800-as évek eleje/ híres volt a vár egész Magyarországon, mert véget nem érő bálok, vendégeskedések zajlottak a falai között.
A vár feneketlen /60 méteres/ kútjához is tartozik egy legenda, egy szerencsétlen veszekedést követően belesett a kútba a vár egykori urának a felesége, s most fehér ruhájában éjszakánként a vár bástyáján kísért.
A vár kápolnája egy nyerskő terem /inkább pincére emlékeztetett/ benne egy angyalka szobor a falra erősítve, egy kereszt a falon, és II. János Pál fényképe.
A termekben több makett, és kép is volt a várról, hogy melyik korban hogyan nézett ki. A vár néhai tulajdonosainak címereit a falakon kiállítva nézhettük meg.
A vár alatt börtön és kínzókamra volt, pár lánc, és szöges fa, vas szorító most is látható benne.
Felmásztunk a vár tetején lévő kilátó teraszig, ahol az idegenvezetőnk hosszú előadást tartott a várat fedő fazsindely készítéséről, amíg mi a mesebeli tájban gyönyörködtünk.
Most is előkerült, hogy ez a vár volt 1918-ig Magyar királyság északi határa, és hallhattuk az idegenvezetőtől, hogy az őt milyen szívfájdalommal tölti el, hogy mára Lengyelországhoz tartozik. Pedig, ha figyel a saját idegenvezetésére, akkor ő maga mesélte el, hogy a várnak és a hozzátartozó birtoknak hol lengyel tulajdonosa volt, hol magyar, de még olasz is volt köztük.
A területen azonban – amit az I. világháborút követően Lengyelországhoz csatoltak – szinte 100%-ban lengyel nemzetiségű ember élt /gurál/. Népszavazás eredményeként csatolták Lengyelországhoz. Azonban még a népszavazás sem arról szólt, hogy Magyarországhoz, vagy Lengyelországhoz akarnak tartozni, hanem arról, hogy Szlovákiához /Csehszlovákia/ akarnak tartozni, vagy Lengyelországhoz. Magyarországról szó sem volt.
14 hozzászólás
Kedves Judit!
Ismét nagyon érdekes történelmi forgácsokat olvashattunk. Így tanultunk, nem is keveset. Köszönöm!
A svédasztalos reggelinek megvan a maga varázsa. Én is tapasztaltam, hogy sokan úgy gondolják, hogy fel kell zabálni az egészet, ha fér, ha nem. Van az a vicc az ilyen reggeliről, hogy amikor rosszul lesz a vendég, mert telezabálta magát, összeesik az asztal előtt, de amikor a mentősök hordágyon cipelik kifelé, még visszanyúl egy szendvicsért, és azt mondja: Ingyen van.
Jó volt olvasni, várom a folytatást, üdvözlettel: János
Kedves János!
Tanulunk egymástól. 🙂
Én az előbb a díjugratás tanításáról, Te meg Nedec váráról. 🙂
Judit
Kedves Judit!
Itt nálad, mindenki meglelheti, mi szem szájnak ingere. Aprólékosan írod le utazásaidat, úgy a tájleírást, vagy különlegességet, de a történelmi kutatómunkától sem riadsz vissza, szinte kézen fogva vezeted az olvasót. Hidd el, úgy éreztem, mintha magam is ott járnék a vár kápolnájában, gyönyörködök a makettekben, vagy éppen a feneketlen kútba lesek bele…
Szóval ott jártam én is veled, és nagy-nagy élmény volt.
Ida
Kedves Ida!
A beszámolót elsősorban a családnak, és a barátoknak írtam, de feltettem ide is, hátha valakit érdekel, hogy milyen Dél-Lengyelország.
Köszönöm, hogy itt is olvasod. 🙂
Judit
Kedves Judit!
Újból részletes ismertető aminek örül az olvasó ill én is. Köszönet érte.
Mindig belecsempészel valami egyedi érdekességet, nem beszélve a "zabálásról"
Szeretettel: Ica
Kedves Ica!
Bár irodalmi értéke nincs az úti beszámolóimnak, de azért igyekszem, hogy ne legyen unalmas, ha már valaki veszi a fáradtságot, hogy elolvassa.
Köszönöm, hogy jelezted, hogy olvastad, és érdekesnek találtad. Jutalmul még egy érdekesség:
Amikor Palocsai Horváth András volt a várúr, ha egyedül volt, naponta akkor is tizenkét emberre főztek. A majordomusnak volt feladata, hogy vendégeket szerezzen a várnak. Ha nem ment szépszerével, hát ment erőszakkal. S örülhettek az utazók, ha három-négy napi legszívélyesebb, de folytonos dőzsölést követően végül útjukra engedték őket.
Történt, hogy a báró fiatal tisztviselője megházasodott s feleségét a templom után házába kísérte a lakodalomra. Otthon azonban a báró lovasfutára várta azzal a paranccsal, hogy rendkívül fontos ügyben azonnal menjen Nedecre. Mit volt mit tenni, otthagyta az ifjú asszonyt s mint az őrült vágtatott
kocsiján a várba. Ott azonban a fontos ügy helyett csak nagy dínomdánom fogadta. /folyt./
/folyt./
Szóba sem jöhetett a távozás, mert lovait elcsukták, kocsijának kerekeit leszerelték. Harmadnap az ablakon át tudott elmenekülni, s gyalog hazasietni, ahol ifjú felesége már epedve várta. 🙂
Judit
Kedves Judit!
Nagyon érdekes, ahogy a történelmi események mellé saját élményeid beleszövöd, ezáltal az olvasó nem úgy érzi, mintha történelem könyvet olvasna. A legendák említése még élvezetesebbé teszik írásodat.
Sok szeretettel olvastalak. Matild
Kedves Matild!
Nem tudom hányan jártak már Dél-Lengyelországban a Napvilág alkotói és olvasói közül…
Talán tudok újat mondani a leírásaimmal és a történelmi események ismertetésével azoknak, akik elolvassák a beszámolómat.
Örülök, hogy te is köztük vagy! 🙂
Judit
ha a szobába nem volt füstérzékelő, akkor főzhettetek volna saját kávét is!
ha meg volt, de volt erkély is, oda ki lehet tenni a vízmelegítőt, máris kész az otthoni kávé!
sok érdekes információt olvastam, tetszett.
túlparti
Nem voltunk felkészülve saját kávé főzésre. Nem vittünk magukkal ehhez semmit.
Addig is, amíg a férjem a bárban hozzájutott az "igazi" kávéjához, az étteremben ivott néhány "várakozó kávét". 😀
Judit
Szia Judit! Ez hallatlanul érdekes történet. Az inkák kincséről szóló részből regényt lehetne írni! Kalandos történet lehetne. Nincs ilyen regény?
A többi is nagyon érdekes! Nagy érdeklődéssel olvastam! Üdv: én
Szia Laci!
Az élet írja a legjobb történeteket . szokták mondani. Karl May-nak van egy könyve "Az inka öröksége" címmel, de nem tudom, hogy abban mi van, mert nem olvastam.
Nem gondolom, hogy ez a lengyel vonal is benne van, amíg ott nem jártam soha nem hallottam, nem olvastam róla.
Örülök, hogy tudtam érdekességekkel szolgálni.
Judit
Szia, tényleg elképesztő történet. Meg kellene írni!
Még valami. Sztem nem felesleges, vagy káros dolog nosztalgiázni régi dolgokon – ha nem visszük túlzásba. Emlékezni kell az elmúlt (dicső?) időkre. A "török időkben" élők pl. soha nem adták fel a hitet, hogy lesz egyszer másképp is. Ha feladták volna, ma már lehet, h nem léteznénk. Üdvözlettel: én