Ó kedves olvasó! Ha méltóztatod mindezen írást végigböngészni valamilyen értelem után, kérlek, ne szalaszd el egy sorát sem, mert midőn "sok" idődet is veheti, elhanyagolható szemléletet is beléd verhet, ami talán jó helyre talál!
Nem szeretnék egy megüresedett fejben sem kaj-tatni szikra után, hogy megmutathassa milyen is való-jában, inkább csak elfogadom a tényt, hogy ki olyan, ki ilyen.
Mintsem hogy tehetek arról, hogy némely sekélyes tudású egyénben az a fogalom terjeng, hogy jobb élni, mint miért élni, vagy, mert néhányan azt hiszik, hogy okosabbak másoknál, miközben semmit sem tudnak a „mindenről” sem.
Század eleji sétáinkon talán találkozhatunk alja néppel, de az sem ritka, hogy értelmesebb körből is bukkanunk lelkekre.
Egyik sem, másik sem lehetetlen, de sosem szabad elfelednünk a múltat!
Azokról sem szabad elfeledkezni, akik mámorban ünnepelték a szilvesztereket, akik iszákos szokások-hoz híven kiborultak testileg és lelkileg egyaránt né-melyik utcasarkon, és átadták magukat a hőn áhított hidegnek. Esetleg azokról, akik teljesen elkábulva hal-lucinogén szerektől keresték a maguk igazságát, iga-zát, és csak a jelenben merengve, a jövő mértékeit fi-gyelmen kívül hagyva dülöngéltek ide-oda a mai utcá-kon.
Akik oly sokszor estek erőszak hatalma alá, és tet-tek olyat, amit talán sohasem felejtettek el, egész éle-tükben. A gyilkosokról, akiknek együtt kell azzal a tu-dattal élniük, hogy véget vetettek egy életnek, ami jó-val értékesebb is lehetett volna, mint a sajátjuk.
A rablókról, kik saját honfitársukat lopták meg nyo-morban, és fittyet hányva, a másikra hárították káru-kat, bajukat, hátha az jobban veszi az akadályokat.
Azokról, akik csak éltek maguknak, nem törődöm stílusban tekintettek a múltba és a jövőbe egyaránt abban bízva, hogy lesz új a Nap alatt – csak jobb és jövedelmezőbb – így elverve összes pénzüket mulattak akár úri legények, állatok, akik (amik) nem gondolkoz-nak, csak cselekszenek, és felélik saját tartalékaikat. Nem raktároznak, és nem gondolnak a jövőre, csak élnek, csak élnek, a romlás felé taszítva ezzel máso-kat, leginkább azokat, akik azért vannak, küszködnek, hogy ők jobban érezzék magukat.
A hazudozók, akik csak arra várnak, hogy sötétben burkolódzó tudást ritkítsanak, és tereljenek tévútra, akárhány módon is próbálunk nekik ellenállni. Ezek közül is azokra, akik csak az álomvilágukban nagy ki-rályok, és mindenhatóak, akár itt, a való életben az igaz emberek, akik lehetnek hívők, nem hívők, szere-tők, gyűlölők, de igazak. Akikért érdemes tenni vala-mit, akármilyen minőségű is az. Talán csak egy vicc, talán csak egy mű, talán csak egy feltevés, talán csak egy mosoly, ami éppúgy jobb kedvre fakaszthatja vise-lőjét, mint fogadóját. Egy gesztus, ami talán elsőre fi-togtathatatlan is, sem kárbevesző, és valaki biztos látja, minősíti, mérlegel.
Azokra a nagyképűekre, akik csak mások, vagy ma-guk helyzetén lovagolnak éjt nappallá téve, és nem tö-rődnek senkivel és semmivel sem, még akkor sem, ha rajtuk múlna más boldogsága. Cserbenhagynak min-denkit, de elsősorban saját magukat, mivel nem má-soknak hazudnak igazán, hanem inkább saját maguk-nak, és tagadják meg maguktól azt a valóságot, ami minden élőt megillet, legyen az egészen apró, egysej-tes lény, vagy egy kósza, elsuhanó árnyék tulajdonosa az éjszakában; hogy ismerje saját magát. Csak a lélek ismerheti igazán magát, és senki más rajta kívül. Nincs tökéletes ismeretség, csak ármány, amiből kiin-dulva halvány fogalmat kapunk más gondolataiból és tetteiből, még ha azok jobban is hasonlítanak a mi va-lóságunkra, mint gondolnánk, hinnénk.
Mik vagyunk mi azokhoz képest, akik ezt, más mű-vel, novellával, regénnyel egyetemben még csak hírről sem ismerik? Akik azt sem tudják, hogy magukon kívül létezik-e valaki más a világon, aki megérdemli, hogy éljen? Hogy úgy éljen, ahogy ő élhet?
Semmiképp sem szabad ilyenre gondolni, mivel ők sem gondolnak rá és semmi esetre sem szabad abba a hibába esni, hogy azt higgyük, hogy ők, jók, ők az ér-demesek, akik vezérszóra mennének csatába, véde-nék a vérüket, még ha a saját életük sem lenne az övéké. Akkor sem, ha saját családtagjait kellene vé-denie azzal, hogy kihasználja lehetőségeit, hogy ne vesszen kudarcba a neve, a címe, amit az ősei kihar-coltak úgy, hogy közben abban reménykedtek, hogy a jövő jobb lesz.
A jövő jobb lett.
Csak nem nekik, sőt nem is az őseiknek, csak azok akarata szerinti ellentétének.
Miszerint a legjobb, ha szívből cselekszel, gondol-kodsz, beszélsz és teszel – az utcákon már kihalt, hí-re-hamva sincs. Csakugyan vége van? Elveszett mind-örökre?
Lehetetlen!
Hogy legyen miért, kell okozatnak is lennie, hogy legyen egy számrendszer, elég erős szabályokkal megtérített és befolyásolt műveletekre és számítások-ra van szükség, míg most csak igaz emberekre, akik talán otthon kuksolnak, kábultan heverésznek, vagy némelyik névtelenebb szórakozóhelyen ütik el az időt, átverve saját tudatukat, hogy tudnak valamit, ami ta-lán egyszer majd jól jön és senki sem meri megkérdő-jelezni, csak elfogadni, hogy úgy van és kész.
Feltevésekről, amiknek jobb, hogyha sohasem ke-rülnek napvilágra, hiszen röhejesebb az értelmük, mint az első hallás után vett jelentésük. Belegondolva képtelenség, valóságalapja egyenlő a zéróval, és még az a feltevés – még a magam részéről is, hogy egyszer mindegyiket végig kellene hallgatni, is elég gyerekes és komolytalan, de minduntalan tanácsos is.
Ki tudja? Talán ott van az igazság, ahol Istent ke-resik egyesek, de haláluk pillanatában rájöhetnek, hogy mindvégig saját maguk voltak azok, akikben hit-tek, akik valójában teljesítettek, nem pedig egy külső erő, egy ismeretlen személy, akit anélkül is ismernek, hogy egyszer is látták volna a saját két szemükkel.
Talán a sátánimádóknak van igaza, miszerint az életünk lehetett lelki létünk során a jó, míg a halál után, a vedlés után az életért törlesztünk, hogy élvez-hettük az örömöket, és a Tartaloszba(n) veszünk, akár egy-két híresebb fazon a televízióból – mondhatnák most azok, akiknek egyáltalán nem szokásuk olvasni, még csak valóságos gondolatokkal vívódni sem.
Lazákra, akik csak a mát halogatják, és a múltat emlegetik, mint valódi érdemük, majd merengve tekin-tenek magukba, és halasztják, tolják tovább saját vé-leményüket, akár valami leprás testrészt, egy csöke-vényt, ami csak elragadtatott szellemiségük egy-egy visszamaradott kapcsa, az igaz értékekhez fűződően.
Ó, kegyes közönség, aki mindezen végigfut és csak homlokát ráncolva próbálja kideríteni, vajon mit takar-hat valójában ez a bonyolult elmefuttatás, biztosítom, hogy nem vagyok beteg, sőt teljes ép eszemnél fogva jelentem ki, hogy akárki, aki ezt elolvassa, sem érti meg, sem másodszorra, sem sokadjára, mivel szabad-jára engedett gondolatok és lelki törvények sokassága halad el most a szeme előtt, így nem is csoda, hogyha értelmetlen mondatokkal is találkozik, annak ellenére is, hogy próbálom ezeket a rosszalkodókat kiszűrni.
Beteg az, aki csak egyféleképpen gondolkozik, ma-gában csak a saját hasznát lesi, ha nem is a sajátjáét, mégis azt, csak közvetetten. Elméje mélyén nincs an-nak semmi jó sem, semmi értékelhető sem, aki az egyéneket, akár húst osztályoz, miszerint milyenek külső adottságai, míg azt bármikor lehet csinosítani, változtatni, a belsőt csak ritkán és különleges alkal-makkor. Beteg az, aki hazudozva próbál saját malmára hajtani egy-két meggyalázott javat, értéket, majd hen-cegve hirdeti ideiglenes dicsőségét, amit csak a saját gúnyája takar.
Beteg az, aki lekezel másokat, akik levetve gúnyá-jukat tisztelik meg társaságukat, és csak magukból táplálkozva merítenek a napnak erőt, majd mosolyog-nak mindenkire, akinek csak szüksége van rá?
Beteg az, aki nem képes valódi szeretetre, csak ideiglenesre, aki csak időbeli és érzelembeli pillana-tokig képes szeretni, mint aki csak azért teszi mind-azt, hogy elmondhassa magáról: "Hűha, ezt is megtet-tem! Én megtettem, míg mások nem! Mások nem is képesek rá valójában, csak én!".
Beteg az, aki nem képes valódi szeretetre vagy gondoskodásra, esetleg ragaszkodásra. Aki megfoszt-ja magát az érzéstől, mert gyengének, befolyásolható-nak tartja miatta magát, míg nem képes élvezni azokat a röpke pillanatokat, míg azok tartanak.
Beteg az, aki tervezget, aki a jövőbe semmibe ve-sző álmait kombinálja a szomorú és kegyetlen való-sággal, miközben azt próbálja megítélni, mi a legjobb mindenkinek, csak a saját lelkének nem?
Beteg az, aki arra pocsékolja a drága és elverhető értékű tintát, festéket és persze papírt, hogy ezeket megörökítse talán egy kis időre, egy olyannyira kicsire is, ami ki nem fejezhető valódi értékekben?
Beteg az, aki ezt olvassa?
Beteg az, aki mindehhez nem tud semmit sem hoz-záfűzni, csak bámulni a semmibe, és kimerít azt oly módon, hogy magába sem próbál belelátni?
Beteg vagyok, most már látom, de sajnos nem testi nyavalyától szenvedek, csak amolyan gyógyítatlan, ja-víthatatlan kórban, amit senki és semmi sem képes időben elcsípni, mert beteg vagyok, az már biztos, ér-tékekben szenvedek, amik csak a múltban mutatható-ak ki igazán, amikor még létezett udvariasság, bátor-ság, becsületesség (- nem ökörség, önfejűség, amiket gyakran összekevernek ma a bátorság szóval, legin-kább a vakmerő kifejezéssel egyetemben használha-tóak ezek), csak egy-egy apró féltekén az elfeledett lelkek folyójának, ami máris pusztulásnak indult, anél-kül, hogy újra épülni kezdett.
Régen talán természetes volt, vagy ilyesmi? Szaka-datlan szavakkal próbálok élni, hogy érthetővé váljon mindaz, amit hiányolna minden épeszű – bocsánat! – beteg ember, mint én…
Ha talán belegondolunk, hányan haltak meg nem il-lő módon és idő előtt, annak ellenére, hogy választ-hattak volna jobb halált, jobb helyen, jobb személyek-kel, mint amúgy, talán kedvesük, szeretteik mellett, akik gondjukat viselték volna ama rettenetes pillana-tokban, amikor az unokáik jövőjét alapozhatták volna meg.
De hát, mit ér ez a tudat a század eleji sétán a há-zak, utcák között, míg ténfergő alakokat pillant meg az ember, akik lelkileg nem bírják azt, hogy oda jutot-tak, esetleg egy-két "nem" igaz alak jóvoltából kerül-tek oda, ahová?
Döntse el a figyelő és kémlelő elhivatott, hogy mi is az igazság! A mai utcáké, vagy az új trendeké, esetleg a régi, jól bevált eszméké, amik megszilárdították az alapot, amiben beágyazódva a tudatlanság alakíthatta ki mindezt…
Ez az én igém, mondhatjuk, akár egy Bibliai idézet, csak sajnos nem mondhatom el magamról, hogy isme-rek mindent, hiszen ki is ilyen; aki "nem" – igaz? Nem vagyok sem Isten, sem isten, sem olyan, aki dirigál, hogy tegye ezt valaki, tegye azt, inkább csak hagyom, had érlelődjenek ezek a sorok az idő folyamán a vé-gezetükig, mivel tudom, hogy testi és lelki mivoltom-mal ellentétben ezek az eszmék hallhatatlanok lesz-nek, sőt már most is azok, hiszen ha egy magamfajta botcsinálta írogató egyén is fel tudta így vázolni őket, akkor a jövő nemzedékének sem fog majd nehezére esni, de remélem, hogy ezt a néhány sort is számba veszik, ha visszagondolnak a Mai utcákra!
4 hozzászólás
Vannak gondjaim evvel az írással.
A stílusgyakorlatban valahol elveszett mind a mondanivaló, mindpedig bármifajta emberi eszménykép kialakításának lehetősége. Bajom nem az, hogy régebbi stílben írsz, lehet jól forgatni a pennát letűnt korok nyelvének modorában (ld. pl. Apák könyve, vagy Francia História-sorozat), hanem, hogy a stílgyak inkább csapongó mellékutakat nyit meg és benövi a szöveget. Maja templomromon jól mutat a sok lián, de a szöveget azért nem egy pillanatra fogadjuk be.
Ha egy kicsit lenyírnád a szöveget itt-ott, megtisztítanád vadhajtásaitól, akkor akár érdemben is beszékhetnénk a mögötte rejlő értékrendről.
Igen, Arthus, ebben egyetértünk, nekem így, ebebn a formában kicsit tömény. Talán ez a jó szó rá, de nem fedi azt, hogy sok csiszolnivaló is volna még benne 🙂
Amúgy alien, bennehagytál pár elválasztást, még kis akadály gyanánt 😀
Dehogynem, csiszolni sokat kell még rajta. Vágni, visszanyesni, céltudatossá tenni. E nélkül a szöveg életképtelen, és megfojtja saját, választott kifejezőeszköze.
Sohasem törekedtem arra, hogy a stílus – amit éppen “csiszolgatok” – az olvashatóság kárára menjen, hiszen minek sablont létrehozni, ha egyszer a mondanivalón van a léyneg. Ez pedig egy lineáris szálat von maga után, aminek megértéséhez szinte minden részlet tudására szükségünk van. Semmi értelme sincs úgy olvasni dolgokat, hogy csak bizonyos részeket értünk meg belőle, mivel valamit nem ír le kronologikusan, vagy éppen nem kronologikusan az író, vagy éppen önjelölt prédikátor. Nem az számít továbbá, hogy érthetősége lévén a hülyébbek is megértsék, akik amúgy nem foglalkoznak ilyenekkel. Sajnos megpróbálok úgy írni, hogy mindenkit kitaszítson a valóságból és egy másik világba repítsen, hiszen ez a legjobb módja annak, hogy érzelmeket vetítsünk át mások nyelvére. Egy steril környezet, amelyben szinte önmagától jön rá bizonyos dolgokra és következtetésekre…