Írásomnak nem az a célja, hogy az öngyilkosok elszaporodott csoportját gyarapítsam, sőt ennek az ellentéte. Ezt előre jegyzem meg, mindenfajta félreértés elkerülése végett, mert ugyebár sosem tudhatom ki mit bogoz ki agytekervényeim szüleményeiből és azt sem, hogy olvasása után milyen ötletei jöhetnek.
Azért, hogy feleletet találjak erre a kérdésre, nagyon korai csecsemőkortól kezdem eszmefuttatásom, ugyanis ekkor mindannyian egyformán ragaszkodunk az élethez, ráragadunk anyánk mellére és nyakaljuk az éltető nedűt. Természetesen ez ideális esetben, ha nem dugnak cuclisüveget a szánkba, nehogy véletlenül szilikontejet nyeljünk, mert ebben a korban annyira ragaszkodunk e világhoz, hogy azt is lenyelnők, még ha el is költöznénk tőle innen.
Ez után jön egy periódus, kinek hosszabb, kinek rövidebb amikor csak úgy éldegélünk és kapaszkodunk, hol anyánk szoknyájába, hol apánk gatyaszárába és ragaszkodunk mindenhez ami szájba dugható, de nem biztos, hogy ehető. Itt már nem ragaszkodunk annyira az élethez és sokszor nehéz küzdelmek során nyeljük le a bébipapit, mert még mindig sóvárogva gondolunk az anyatejre és arra a puha meleg valamire amit gyurkáltunk közben. Ez lesz majd a későbbiek során az egyik másik embercsoport ragaszkodásának az oka, de erről csak odább.
Az első fő periódusban tehát csak úgy ragaszkodunk valamihez, nem tudjuk, hogy az élet az és ez akkor ér véget, amikor először találkozunk a halállal, természetesen olyan korban amikor már próbáljuk azt megérteni.
Nem olyan egyszerű pedig az, én például a mai napig sem vagyok teljesen tisztában vele és ezt az egyik nagyapám halálára vezethetem vissza. Ekkor volt első direkt találkám a halállal, azelőtt csak hallottam róla, hogy valaki meghalt, mennyországba jutott, ahol élni fog ezután boldogan stb.
Volt nekünk is más országban rokonságunk, akik jobban éltek mint mi, meg is látogatták őket őseim, erről sokszor hallottam és bizony sokszor irigykedtem az eltávozottakra.
Meghalt tehát nagyapám és legnagyobb ámulatomra mindenki sír, hiába próbálok vigasztalni, hogy hát a mennyország, meg majd a látogatás, rá se hederít senki és ekkor jöttem rá, hogy valami nincs rendjén.
Ez olyan nagy csapás volt számomra, mint az angyal meg a Mikulásmese szertefoszlása, mert ekkor megbizonyosodtam, hogy a titánjaim nem mindig mondanak igazat.
Ekkor változik meg az ember életfilozófiája és rádöbben, hogy tulajdonképpen nem is az anyja szoknyájába kell kapaszkodjon és minden amihez addig ragaszkodott eggyé olvad, ez pedig az élet. Innen kezdve kezdünk el tudatosan ragaszkodni mindenhez ami csak az életet jelenti, valahogy nem nyugtatnak meg a másvilági hírek, kíváncsiak vagyunk mi is van odaát, meg aztán félünk is, de ezt nem ismerhetjük be, mert beléptünk már a kamaszkorba.
Ebben a korban az ember rájön, hogy tulajdonképpen csak azért született e világra, hogy a végén meghaljon, időközben meg csak mindenki valamivel kínozza, hát bizony nagyon nagy a kísértése a külvilági látogatásnak.
Ekkor egyik pillanatban ragaszkodunk az élethez, a másikban nem és alig várjuk már a nagykorúsítást, hogy végre eldönthessük, hogy miért is maradjunk itt.
Akire tehát hivatalosan ráfogják, hogy benőtt a feje lágya, az biztos lehet abban, hogy foggal és körömmel ragaszkodik az élethez, ezért mikor kezdi sorra elveszíteni a fogait, lassacskán rádöbben, hogy mindinkább csak körmére kell támaszkodjon, mert a csodás műfogsor ragasztóban nem igazán bízhat.
Mindenki másként okolja ragaszkodását, senki nem ismeri be, hogy bármennyire is reklámozzák a mennyországot és bármennyire is jó ott valahogy nem kívánkozik odalátogatni jószántából, de itt is vannak kivételek és egy magánjellegű példát adok rá.
Nos, én azon emberek csoportjába tartozom, aki megpróbált odalátogatni saját akaratából egyszer, mások akaratából még vagy kétszer, hogy ez nem sikerült, azt ez az írás bizonyítja.
Amit a következőkben leírok az zárójelben van, magánügy, aki akarja átugorhatja, nem tartózik a nem tudományos eszmefuttatásomhoz.
Mivel kíváncsi természetű ember vagyok és mindig próbálom megérteni azt ami érthetetlen, ezért egyszer eldöntöttem, hogy meglátogatom őseimet odaát. Pontosan okát a mai napig se tudnám megmondani, gondolom az alkoholnak is jutott némi szerep, mert Zolának a Patkányfogóját elolvasva, elhatároztam, kipróbálom milyen az alkoholizmus és így alkoholista lettem, láttam is patkányokat, de sajnos mindannyiszor valódiak voltak, ezért felhagytam az alkoholizálással. Bár a feleségem a mai napig is bizonyítja, tudományos tanulmányokra hivatkozva, hogy aki egy évben egyszer- kétszer iszik az már alkoholista, de hát csaknem ugrok be minden tudományos elméletnek, melyet lehet holnap megcáfolnak.
Másvilági látogatásomra készülve felszereltem magam egy marék gyógyszerrel amit alkohollal egyszerre nem volt szabad bevenni és én azzal bevettem őket, később tudtam meg, hogy akkora adag volt, ami egy temetőjébe sétáló elefántot is megállít célja elérése előtt, ha nem kap gyomormosást.
Elköszöntem az otthoniaktól és elindultam, szép kellemes utazás volt, mindenhol csend, fényesség és nyugalom uralkodott, már majdnem ott voltam, hogy átlépek egy nagyon szép rózsaszínben pompázó mezőre, ám ekkor durva hangfoszlányok zavarták meg utazásom meg egy kemény valami amit a torkomon akartak lenyomkodni, nekem meg nem akarózott azt lenyelni. Első próbautam itt véget ért és azóta se üdvözölhettem az ottaniakat.
Itt befejezem a zárójelem, visszatérek a témához és megpróbálom fejtegetni az élethez való ragaszkodását két embercsoportnak.
Elsőként azokkal foglalkozom akik cuclisüvegből itták a tejet, mert nekik nyomosabb okaik vannak a ragaszkodásra, hisz meg vannak győződve róla, hogy odaát sosem fognak melleket gyurkálni meg szopogatni, mert akik a határon túl várják őket tárt karokkal, azoknak csak a mellére lehet borulni, ha lehet is egyel talán és ennyi.
Ezek az emberek itt próbálnak mindent, hogy pótolják a pótolhatatlant, mindent beleadnak és mindenre képesek, hogy legalább a cumisüveget nehogy kiszalasszák a kezükből. Már teljesen fogatlanul is úgy bírnak kapaszkodni, hogy bizony ember legyen a talpán aki rá bírja őket a távozásra.
A másik embercsoport viszont azért ragaszkodik, mert nem remél odaát cumisüveget és így itt szeretné megkaparintani. Természetesen ez is mindent megtesz érte és ugyanúgy küzd az itt maradásért.
Ezért van, hogy a két csoport orrvérzésig bizonyítja a másiknak, mennyire jó odaát, mindegyik azt szeretné, ha a másik menne előre kipróbálni. Így aztán mindenen marakodunk, nem csak a melleken meg tejesüvegeken és minél jobban szorul a nyakunkon a hurok, annál jobban tuszkolnánk a másikat magunk elé, egy idő után nem is érdekel már, hogy melyik csoporthoz tartozunk.
Írásomat elolvasva meglehet a nőnem nemigen ismeri fel csoportját, persze csak azok, akik nem ismerik azt az elméletet, miszerint Isten először a nőt teremtette, de három mellel.
Ám mikor végignézett rajta, valahogy nemigen tetszett neki, így a középsőt lecsúsztatta és a férfinak ajándékozta, más, de sokkal keményebb feladattal. Ezt csakis azért tette, hogy a nőnemnek is legyen oka ragaszkodni az élethez, mert ha ők eltávoznának mi keresnivalónk lenne itt nekünk férfiaknak.
Végső következtetésként csak annyit, hogy szerintem csakis azért akarunk itt maradni mindahányan, mert félünk, hogy odaát annyit se kapunk mind itt, se puhaságot, se merevséget, cumisüvegről nem is beszélve.
Legvégül pedig mindenkit figyelmeztetek, hogy a poklot meg sem említettem!!!
4 hozzászólás
Kedves István
Nem tudom, miért ugrál el időnként ez egész oldal, amikor valamit leírunk, és hopp, minden ok nélkül elszáll… Kezdhetem újból.
Érdekesen fűzöd gondolataidat eme komoly témában elénk tárt írásodban. Még az itt-ott előforduló apróbb hibák mellett is érdekessé teszi, hogy humoros részekkel oldod az egésznek a komolyságát. Csupán egyetlen ilyet említenék meg:
"később tudtam meg, hogy akkora adag volt, ami egy temetőjébe sétáló elefántot is megállít célja elérése előtt, ha nem kap gyomormosást."
Ilyenek vagyunk mi időnként, mint gyarló emberek, hogy hiába szépen hangzanak a Mennyországról szóló történetek, mi mégis csak itt érezzük jól magunkat ezen a világon, ahol sokan mégis odavágynak, mint ahogyan Te is megpróbáltad.
Egyszóval: nekem ez az írásod megmozgatta az agyamat, és mi több, még tetszett is!
Üdvözlettel: Kata
Elolvastam, mosolyogtam is, meg nem is. Szóval. Egy biztos, még senki nem jött vissza elmesélni milyen volt odaát. Az életet nem mi választjuk , egyszercsak oxigénhez jutunk , és élünk. Ki így, ki úgy , valamibe kapaszkodik. Aztán alakul minden mint púpos gyerek a prés alatt. Írogassál még addig is nem az ördögel cimborálsz.:-)
Szeretettel:Selanne
…és tetszett!
Kedves Kata! Csakis örülni tudok, hogy tetszett írásom és megmozdított valamit benned. Én sosem voltam nagyra vágyó ember, mindig annyival értem be amennyim volt. Tehát ha egy valaki olvassa el egy írásomat és tetszik neki én már elégedett vagyok, ha meg nem tetszik neki akkor azért vagyok elégedett mert elolvasta és képzeld ha senki el nem olvassa még azzal is megelégszem, hogy leírtam. Köszönöm, szeretettel: István
Kedves Selanne! Hát írogatni írogatnék, ha ne lenne relatív az idő. Ebben a periódusban hidd el ha tudnék bizony még az ördöggel is cimborálnék ha segítene egy kicsit a munkámban, sőt alkalmaznám is teljes normával. Határátlépő próbálkozásom olyan rég történt amikor az öreg cimbora még a szocializmust építette, azaz hivatalosan nem is létezett. Köszönöm a hozzászólást, mert megsúgom neked egy picit drukkoltam azért, hogy miként fogadjátok ti, a szebbik nem ezt az írást. Szeretettel: István