Ahogy közeledtünk Svájchoz, úgy váltak a havas tetejű hegyek a tájat meghatározó szereplőkké. Már Ausztriában elkezdtük csodálni őket, amikor megálltunk, hogy megnézzük Innsbruckot, a sok színes házával, és a házak mögött, között, látszó nagy hegyekkel. Az Inn folyó partján sétálva, elképedve néztem, hogy micsoda zajjal, micsoda erővel folyik a medrében, nem hömpölyög nyugodtan, mint a mi folyóink. A hegyek között töltött első éjszakán – még az Alberg hágó tiroli részén levő Flirsch-ben – a panziónktól kb. 200 méterre levő kis patak hangos csobogását csukott ablakok mellett is hallottam. Olyan vad robajjal igyekezett a medrében, valahonnan az Eisenspitze 2.800 méteres magasságából.
Az első svájci napunkon Schaffhausen alatt, megnéztük a Rajna vízesést, ami Európa legbővizűbb vízesése. Nem vártam sokat tőle, hiszen az Alberg hágón átkelve már találkoztunk a Rajna folyóval, lustán és szélesen kanyargott a híd alatt. No itt aztán egészen más arcát mutatta a Rajna. 115 méter szélességben, három ágra szakadva, meredek sziklák között, sebes folyással zuhog le az a rengeteg víz, fehér habzással, mennydörgésszerű robajjal, a széles, tóra hasonlító alsó medrébe. Olyan ereje van, hogy én rosszul voltam, amikor kimerészkedtem fölé egy teraszra, és testközelből farkasszemet néztem a hátborzongató erejű, dübörgő víztömeggel. Mások hajókáztak a vízesés alatti alsó mederben, és kiszálltak a hajókból a vízesés közepénél lévő nagy sziklára, én meg csak messziről néztem óvatosan a lélegzetelállító látványt. Hömpölyög, sistereg, zúg, és zúdul, mintha el akarná söpörni az általa már kilyuggatott sziklákat a medrében, a fölé épített, kiugró terasszal együtt, a hegyi patak sebességű folyó. A vízpermet a ragyogó napsütésben káprázatos szivárványt rajzolt a festőien félelmetes vízesés fölé. Lépcsőkön, keskeny sétautakon, kisebb-nagyobb pihenőkön keresztül lehetett egyre közelebb és közelebb jutni hozzá. Az út végén egy barlang is volt, ami egy beton kiugróban végződött, aki oda kimerészkedett annak olyan érzése volt, mintha benne állna a vízesésben. Szerencsére jó idő volt, meleg és ragyogó napsütés, így nem volt gond a szárítkozás, mert a vízpermet nem kímélt sem ruhát, sem frizurát, sem kamerát.
Svájcban nem csak a folyók, hanem az olvadó gleccserek is tudnak vízeséseket produkálni. A legemlékezetesebb gleccservízesés számomra a Trümmelbach-i volt. Ez a vízesés egy hegy gyomrában zuhog lefelé. Lifttel felmentünk a hegy belsejében, hat emelet magasra. Majd még négy emeletet kellett felfelé menni gyalog, a víz által kivájt barlangban: alagutakon, lépcsőkön, kilátó teraszokon. Miközben felettünk, mellettünk, alattunk őrült erővel zuhogott lefelé egy elképesztően vad és bővizű vízesés, aminek kapacitása húszezer liter víz másodpercenként. Az Eiger, Mönch és a Jungfrau gleccsereinek jeges olvadékvize tör utat magának a hegy belsejében, egy spirális üregben. Olyan ereje volt, hogy úgy éreztem, az egész hegyet tombolva rázza, miközben függőfolyosószerű építmények földalatti rendszerén sétáltunk a megvilágított zuhatag felett. Hát én akkor rájöttem, hogy a vulkánokon kívül a vízeséseket sem kedvelem, pláne egy hegy belsejében. Mivel nem szeretem a szűk, a sötét, a vizes-csúszós és a félelmetes helyeket, ráadásul tériszonyom van! Szerencsére a barlang egy része már beszakadt a vízesés őrült erejétől, így legalább az egyharmada már szabad térben folytatódott. Mire a felmászás után végre lementünk tíz emeletet még gyalog / mert csak felfelé vitt a lift/, én olyan rosszul éreztem magam, hogy be kellett dobnom egy snapszot a túlélés érdekében.
Innentől kezdve kerültem a közelebbi ismeretséget a vízesések sokaságával, amik a svájci táj részei, hiszen a meredek hegyoldalak nagyon gyakori látványa a sziklaperemeken átbukó, kisebb-nagyobb zuhatag. Ezeknek egy része csövekben folytatja az útját, törpe vízierőművek energiájaként biztosítva a környéken az áram ellátást. Az ország energia szükségletének több mint a felét saját vízierőműveik adják.
Bár a vízeséseket a Trümmelbach-i kaland után csak messziről csodáltam, de a sok szépséges tó egészen elbűvölt, mint minden svájci város, ami olyan helyen épült, ahol egy tóból ered egy folyó. Szépen körbe építik a tavat, és a folyópartot. Általában a folyó torkolatánál található a régi városközpont – az óváros – felfoghatatlanul régóta épségben megmaradt, és a mai napig használt, gyönyörűen karbantartott, szépséges házaival. Zürichben a Zürichi tó, a Limmat folyóval – Locarnóban a Lago Maggiore, a Tichino folyóval – Luzernben a Vierwaldstatti-tó, a Reuss folyóval – Genfben a Genfi-tó, a Rhone folyóval.
Luganóban a különös alakú Luganói-tóból – ami két gleccser összetalálkozásánál keletkezett, ezzel magyarázható a sok nyúlványa – ugyan nem ered folyó, mégis rabul ejtette a szívemet. Ha lenne három kívánságom, az egyiket habozás nélkül arra használnám, hogy oda hosszabb időre is elmehessek nyaralni.
Svájc festői szépségű, több mint 1400 tavát szinte keretbe foglalják a körülöttük magasodó hegyek. Mivel területét az Alpok uralja, szokás az Alpok országának is hívni. Az egyik leghíresebb hegyét, a Berni-Alpokban lévő, Jungfrau-t néztük meg először. Az egykor nehezen megközelíthető hegy közelébe fogaskerekű vasút visz fel 2000 méter magasra, már nem kell fáradtságos munkával feljutni ide. A fogaskerekű vasútra Lauterbrunnenben szálltunk fel, és vadregényes tájon, képeskönyvbe illő, festői falvakon keresztül vitt fel egyre magasabbra. Kleine Scheidegg állomáson szálltunk ki, ahonnan pazar kilátás nyílt a Jungfrau hegycsoportra. Az időjárás kegyeibe fogadott minket, sehol egy felhőfoszlány a vakítóan kék égen. A körülöttünk lévő hegyóriások – Jugfrau 4.158 méter, Mönch 4.107 méter, Eiger 3.970 méter, – a tiszta levegőben tetőtől talpig a legszebb formájukat mutatták. A csúcsukon levő hó vakítóan ragyogott, minden kiszögelésük, minden völgyük, és minden havas lejtőjük, lecsúszó gleccsereik csodálatosan látszottak. Menet közben a fogaskerekűből is, és odafönn is mesés fotókat lehetett készíteni. A fogaskerekű végállomáson az ajándék boltok előtt, kis barna kecskék csapatai tanyáztak, és békésen tűrték, hogy a gyerekek ölelgessék őket, igazi sztárokként álltak, vagy feküdtek a fényképezőgépek előtt.
A kilátóra felkapaszkodva alaposan szemügyre vettük a híres Jungfrau-t /a szűzet/, ami meredek, egykor megközelíthetetlen, és érintetlen hótakarójáról kapta a nevét. Most már azonban annyira megváltoztak a körülmények, hogy gyakorlott hegymászóknak mindennapos dolog lett megmászni.
A Mönch /szerzetes/ a turisták által – a három hegy közül – leggyakrabban megmászott hegy, mert a csúcsra vezető utak választéka széles nehézségi skálán mozog. A Mönch és a Jugfrau csúcsait elválasztó nyeregben található Európa leghosszabb gleccsere, a 23 kilométer hosszú, és több mint 80 négyzetkilométer kiterjedésű Aletsch gleccser.
Az Eiger /nincsen adat arra, hogy honnan kapta a nevét/ híresen meredek északi fala nagyon sok hegymászó életét kioltotta, "Az Eiger krónikája" leginkább balesetek, szerencsétlenségek és néhány megmászás időrendi sorrendbe szedve. A beceneve „A szörny” is innen ered.
A napsütötte, zöldellő, virágos Kleine Scheidegg hágóról nézve ezeknek a szépséges hegyeknek a panorámáját, cseppet sem látszottak veszélyesnek. Egyik útitársam meg is jegyezte, hogy olyan, mint egy poszter. Aztán egyszer csak – számunkra láthatatlanul – a hegykoszorúban valahol valami megindult. Talán egy darabka valamelyik gleccserből, talán egy kőomlás. Az idilli tájon végig döndülő, félelmetes moraj csak egy percig tartott, de én beleremegtem. Aztán lefelé jövet, ahogy a fogaskerekűből néztem a szépséges tájat, feledésbe merült az a rövid perc, amíg a hegyek emlékeztettek arra, hogy nem posztert láttunk maguk körül.
A jól sikerült, kellemes kirándulás hatására úgy döntöttünk, hogy megnézzük Svájc másik nagyon híres hegyét, a Matternhorn-t is.
A Matternhorn-t minden csoki kedvelő ismeri, mert a Toblerone csokoládé háromszögletű alakja ennek a hegyóriásnak /4.478 méter/ a piramis alakú csúcsáról lett megformázva. A képe a csokoládé háromszögletű csomagolásán is megtalálható.
A Rhone folyó 4000 méteres hegyláncokkal határolt völgyén keresztül érkeztünk meg a Matter-völgybe, csodálatos tájakon keresztül. Tasch nevű városkában ott kellett hagyni az autót, csak vonattal lehetett tovább menni, ami néhány perc alatt elvitt Zermatt-ba, abba a kisvárosba, mely a Matternhorn lábánál fekszik.
Annyira vigyáznak a svájciak a környezetre, hogy már a Matternhorn közelébe sem lehetett menni autóval. A légszennyezés (amely eltakarhatná Zermatt páratlan kilátását a Matterhornra) megakadályozása érdekében a városban tilos belsőégésű motorral rendelkező járművekkel közlekedni. A helyi közlekedésre elektromos meghajtású járműveket használnak. A gleccservilág kapujában levő Zermatt-ban, ami 1600 méteres magasságban fekszik, átszálltunk a Gornergratbahn nevű fogaskerekűre, ami Európa legmagasabban fekvő vasútja. Felvitt 3100 méterre a Gornergrat sziklagerincére, ahonnan a Monte Rosa 5000 méteres hegyvonulatának hegyeit lehetett megszemlélni, a havasok arénáját a Matterhornnnal, és a gleccserek sokaságát. A Matterhorn gúla alakú csúcsának teteje nem látszott a felhőktől, de egyébként jó volt a kilátás a bennünket körülvevő hegyekre. Itt már elég hideg volt, és nekem már túl magasak és túl félelmetesek voltak ezek a hegyek. Előző nap a Jungfrau hegycsoport még belefért a „hű, de szép” kategóriába nálam, de ezek a zordon, kopár, havas, jeges hegyóriások, oldalaikon a kőomlásokkal, a gleccserek jégnyelveivel, a hó alól kikandikáló szürke szikla éleikkel, szinte függőleges falaikkal, már inkább félelemmel töltöttek el.
Olyan jegyet kaptunk a fogaskerekűre, hogy minden állomáson ki lehetett szállni vele, és amikor akartunk, visszaszállni valamelyik következő – pontosan huszonnégy perc múlva érkező – fogaskerekűre. Felfelé menet elhatároztuk, hogy egy megállót visszafelé majd lejövünk gyalog, túrázunk egyet, de olyan kopár és elhagyatott volt az egész vidék, szikla görgetegekkel és nehéz ösvénnyel /a fogaskerekű viaduktokon, és alagutakon megy, de az ösvény körbe-körbe járja a hegyeket/, hogy némi tétovázás után feladtuk a gyaloglást. Inkább kiszálltunk, körülnéztünk, és a következő fogaskerekűre visszaszálltunk az egyes állomásokon.
Zermattba visszaérve megcsodáltuk az elektromos buszokat, taxikat, lovaskocsikat, amik a helyi közlekedést biztosítják. A virágözönnel díszített faházak sokaságát, a népviseletbe öltözött helyi lakosokat. A zermatti katolikus templom körüli temetőben sok fiatalabbnál fiatalabb alpinista alussza örök álmát, közöttük a legelsők, akik feljutottak a Matternhornra. Az angol Edward Whymper 1865. július 13.-án vágott neki hat társával – köztük két tapasztalt helyi vezetővel – a hegy meghódításának. Feljutottak! Meghódították! Ám a visszaúton egyikük megcsúszott, magával rántotta a társát, és lesodortak még kettőt a hegymászók közül. A négy fiatalember holttestét 1200 méterrel lejjebb, a gleccseren találták meg.
A temetőben való nézelődés nem ajánlott azoknak, akik éppen hegymászásra készülődnek, mert nem éppen buzdító látványosság, a sok sírkövön a balszerencsés hegymászók fiatal kora, és a sírkövekhez rögzített csákányaik.
Svájc hegyeiben azonban nem csak a hegymászókat fenyegeti veszély, hanem a síelőket, turistákat, és az ott lakókat is. A hegy és kőomlások, jégomlások, a hó és sár lavinák mindennapos részei ennek a vidéknek. Egyszerre csak megindul több száz köbméternyi szikla, vagy letörik a gleccser egy darabja, és lezuhan akár egy falura, akár egy patakba, eltorlaszolva annak útját, árhullámot előidézve.
Az Alpok nagy mélységű völgyei kedveznek a hegyomlások kialakulásának, emberi közrehatás nélkül is. Azonban az emberi tevékenység /kőbányászat, víztározók kialakítása, utak, vasutak, alagutak építése és ezek folyamatos használata stb./ ezeket megsokszorozza. A téli sportot űző, vagy hegymászó turisták által elindított lavinák száma is egyre növekszik, mert nem tartják be az előírásokat, a hegyeket ismerő helyiek tanácsait. Letérnek a kijelölt utakról, sípályákról. Megbontják, nyomaikkal átvágják az addig érintetlen hótakarót, ezzel gyengül hórétegek közötti laza kötődés, és egész táblányi hótömeg szakad le, ami öt másodpercen belül elérheti a 100-120 km/óra sebességet. Ugyan mi nem tértünk le a kijelölt utakról, de a matternhorni kirándulásunkon egyre bennem motoszkált a helyiek mondása, hogy a hegyen soha, senki nincsen biztonságban.
Svájc a vad vizek, és a vad hegyek országa is, amelyek látványa eszembe juttatta, hogy milyen kis porszem az ember, a természet óriási erejéhez képest.
15 hozzászólás
Nagyon élethűek a soraid. Szinte ott voltam Veled, a félelmetesnek tűnő csodáknál.
Várom a következő képeslapodat!
Szeretettel:Marietta
Kedves Marietta!
Köszönöm, hogy élethűnek találtad az írásomat! Bevallom nagyon sokat dolgoztam rajta, hogy valamennyire vissza tudjam adni amit láttam.
Jókai jutott az eszembe, aki az "Aranyember" c. regényében olyan varázslatosan leírta, az általa sohasem látott, Al-Dunát és a Vaskaput. Amikor a hetven éves írót elvitték a szoroshoz, hogy megnézze milyen is az, amit páratlan módon leírt, azt mondta, most már nem tudná papírra vetni, mert látta… 🙂
Judit
Kedves Judit!
Szemléletes írás.Legalább képzeletben veled utaztam.Tetszett nagyon.
Szeretettel:Ági
Kedves Ági!
A képeslapok nagy, élethű képeit írásban próbáltam utánozni.
Régen, a két világháború között voltak olyan képeslapok, ahol a harmonika szerűen, kis képeket lehetett kihúzni a nagy képeslapból. A következő svájci képeslapom "Érdekességek, különlegességek" címmel majd ezt próbálja utánozni. 🙂
Köszönöm, hogy velem tartottál! 🙂
Judit
Olyan "összefogottan" tudsz "élmény beszámolni", hogy az is ott jár, aki olvassa.
Kedves Szusi!
Az "összefogottság" nagyon jól esett, mert a képeslapom erdetileg ennek a duplája volt, annyi adattal /Pld. a Monte Rosa hegyvonulat összes hegyének felsorolásával, külön kitérve a magasságukra, a rajtuk lévő gleccserekre, stb./, hogy magam is untam amikor elolvastam újra. 😀
Klassz, hogy ott voltál velem. Valamit éreztem is, mert Trümmelbach után az a snapsz nagyon hamar elfogyott… 🙂 Egy kis ízelítő a közös kalandból:
http://www.youtube.com/watch?v=rMKSbi43d38
Judit
Ez a snapszos dolog nekem is feltűnt ottlétemkor. Észlelésem szerint a kávé mellé nyomatták.
Kösz a videót. Akkor én is megosztom velem az egyik legszebb élményemet. Íme:
http://www.youtube.com/watch?v=255DouqoBO4
Kedves Judit!
Remek útleírást adtál a Svájci Alpokról, szinte én is ott voltam a vízeséseknél, a gleccsereknél, szemléletes élvezetes olvasmány volt. Remélem van folytatás?
Zagyvapart.
Kedves Feri!
Örülök, hogy a Te postaládádba is megérkezett a harmadik svájci képeslapom! 🙂
Folytatásként még két képeslapot tervezek. Mint Áginak írtam, a következő képeslapot "Érdekességek, különlegességek" címmel terveztem megírni. Az utolsót pedig a "A gazdagság titkai" címmel. Remélem azok is tetszeni fognak!
Köszönöm, hogy velem tartottál a vad vizek és vad hegyek melletti kiránduláson is. 🙂
Judit
Szia!
A természet ereje nem mindig ilyen látványos. Illetve, nem mindig ilyen folyamatos erődemonstrációban nyilvánul meg, mint Svájc hegyei között. Képeslapodat élvezettel olvastam. Köszönöm szépen!
Kedves Artúr!
Svájc a hegyek szerelmeseinek, a kalandot kedvelőknek van kitalálva. Én azonban inkább az Alpok gyönyörű völgyeiben éreztem jól magamat.
A csúcsok fensége, a táj valódi és romlatlan szépsége, amire már az aranytartalékoknál is jobban vigyáz ez a kis alpesi ország, azért engem is megérintett.
Köszönöm, hogy elolvastad, és hozzászólást is írtál. 🙂
Judit
Kedves Judit!
Csodálatos élményt nyújtott nekem a hatalmas havasok, vadvizek leírása. Olyan látványosan tárod elém, mintha én is ott lennék, csodálhatnám, és Veled együtt félnék a hatalmas erejüktől.
Csodálatos lehetett látni azokat a hatalmas víztömeggel lezúduló vízeséseket, a hegyóriásokat.
Én is természetimádó vagyok, de csak Erdély Háromszék-megyei – az általad láthatottakhoz viszonyítva alacsony, 2 ezer méteres havasokat csodálhattam gyermekkoromban.
S ezért ha irigy lennék, irigyelnélek, hogy annyi szépségben részed lehetett. De nem vagyok irigy, és örülök, hogy így közvetítve is részesülhetek élményeidben.
A természet valóban megcsodálandó, s félelmetes, ahogyan leírod, a vízesések, a elinduló hógörgetegek erejét. Nehéz elképzelni, s olyan helyen lakni és élni, ahol sohasem lehet tudni, milyen erők indulhatnak el bármikor.
Köszönöm, hogy megosztottad velem mindazt, amit átéltél.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Jártunk olyan faluban, aminek a hegyek felőli oldala eltűnt egy éjjel. Leszakadt egy óriási darab egy gleccserből, ráesett egy hegyoldara, ahol olyan sziklaomlást okozott, hogy pár perc alatt összezúzta és betemette tökéletesen a házakat, az ott alvókkal együtt. Ma csak kisebb-nagyobb kövekből egy óriási mező van ott, ahol egykor házak álltak. Nem bontották meg a kőmezőt, az áldozatok most is ott nyugszanak, ebben a kőtemetőben. Az élők azzal vígasztalják magukat, hogy talán felébredni sem volt idejük, olyan gyorsan történt az egész.
Örülök, hogy tetszett Neked a képeslapom, remélem a következőt is kiveszed majd a postaládádból! 🙂
Judit
Kedves Judit!
Igazán lenyűgöző így szavakkal lefestve a kép, amit csodálhattam.
Nem hiába választotta Mary Shelley a Frankenstein történet helyszínéül Svájcot. A félelmetes, ugyanakkor csodálatot keltő hegycsúcsok, jó hátteréül szolgátak a rettenetet sugalló történetnek. A fenséges kiváltó tényezői ezek.
Edmund Burke írja: "A rettegés vagy a fájdalom formái mindig kiváltják a fenségest."
Jó volt a szemeden keresztül nézni Svájcot!
Üdvözlettel:
Sanyi
Kedves Sanyi!
Remélem Te is eljutsz a vad vizek, vad hegyek országába, és a saját szemeddel is láthatod a "képeslapon" szereplő helyeket!
Addig is, köszönöm, hogy az körülnéztél az én szememmel! 🙂
Judit