Hétfő délután, 14 óra 25 perc. 25 perccel több, mint amikor elhatároztam: végre felhívlak.
Elszántan húztam elő a zsebemből a mobiltelefont és ez az elszántság egészen addig tartott, amíg bepötyögtem a számod. Eközben számtalan gondolat kavargott a fejemben: Vajon milyen érzés lesz újra hallani a hangod? Örülsz majd nekem? Vagy egyszerűen csak meglepődsz?
Igen, biztosan meglepődsz majd, hisz még alig ismerjük egymást. Hiába a többtucatnyi találkozás hosszú hónapokon át, mivel folyton csak közhelyekről tudtunk beszélni a körülöttünk lévők fürkésző tekintetétől övezve.
Mikor a szemedbe néztem, rögtön tudtam: a semmitmondó szavak mögött egy kimondatlan érzés rejtőzik. Teltek a hetek, a hónapok és Fortuna kisasszony szeszélyéből, valahogy sosem volt rá alkalom, hogy elmondhassuk egymásnak, amit a szívünk rejt. Mégsem voltam szomorú, mert az újbóli találkozások éltették a reményt.
Aztán hirtelen minden megváltozott: váratlanul el kellett költöznöm; még búcsúzni sem volt időm. Ám Fortuna kisasszony ezúttal megsajnált, és legalább a telefonszámodat eljuttatta hozzám.
Beletelt néhány hónapba, mire felépítettem az új életem és most arra készülök, hogy megosszam veled.
14 óra 30 perc: A gyermeki türelmetlenség helyét a félelem és a bizonytalanság foglalja el: Mi lesz, ha már nem is emlékszel rám? Mi lesz, ha zaklatásnak veszed a telefonhívást? Mi lesz, ha azóta már valaki másra nézel azzal a tekintettel, melyet soha nem felejtek el? Mi lesz, ha már nem látom meg szemeidben azt, amit akkor régen, egyszer már megtaláltam? Ugyanaz vagy, aki voltál?
Én azt hiszem, sokat változtam az elmúlt idők során. Ez a "régi-új" lány vajon kell még neked?
14 óra 40 perc: Azt mondják: "Sohasem késő." – E percben mégis úgy hiszem, vannak olyan szavak, melyek ha AKKOR ÉS OTT nem hangoznak el, értelmüket vesztik. Olyan ez, mint amikor valaki ébredés után elfelejt "Jó reggelt!" kívánni. Bármennyire is szeretné az illető, ezt a mulasztást aznap este már nem pótolhatja. Ha a pillanat elszáll, megtörik a varázs.
14 óra 45 perc: Amikor utoljára találkoztunk, a segítségemet kérted valami apróságban és én természetesen segítettem. Mikor elköszöntünk egymástól, te visszafordultál az ajtóból és mosolyogva azt mondtad: "Mindent köszönök." – mintha csak sejtetted volna, hogy ez az utolsó alkalom, hogy látjuk egymást.
Kedves Ádám! Itt és most én is szeretném megköszönni neked mindazt a kimondatlan jót, amit nekem adtál.
Ki tudja, talán Fortuna kisasszony ismét kegyes lesz hozzám és e sorok eljutnak hozzád…:)
3 hozzászólás
Hát, csak az alkotó számára olvashatók a vélemények, tehát nem teszek fel kérdést, mert úgyse látnám a választ, azt leszürtem, hogy nem nekem szól, tehát erről ennyit. Nem én vagyok Ádám.:)
Kedves Alíz!
Mindig ki kell mondani az érzéseinket, hiszen szavakból (is) ért az ember:). Bár a szerelemre azt mondják, lrezni és éreztetni kell, de nem árt kimondani, ha valaki nem biztos a dolgában… Még az is lehet, hogy viszonozzák az érzelmeinket, de ha mi titkoljuk, a másik fél talán nem mer kezdeményezni… Sok bátorságot, és sok sikert!
Üdv: Borostyán
Szép és kedves történet, nekem tetszett! 🙂 Csak nem igazán értem az időbeosztásokat.. hogy vajon annyi ideig gondolkozol rajtuk? És mi lett végül a telefonnal? Ezek a részek számomra eléggé zavarosak és talán egy kicsit át kellene dolgozni. De egy csodás üzenetet hordoz magában, és én is remélem, hogy szavaid eljutnak hozzá. 🙂