A térdén dobolt kezeivel. A rendelőben alig voltak, ő Gyöngyit várta egy fehér, fertőtlenítőtől szagos széken. A hangulat olyan volt, mint rendesen, ahogy egy rendelőben megszokott: nyomasztó és siralmas. A hely zavaróan tiszta, steril, nincs benne semmi emberi.
A szemben álló széken a kisgyerek abbahagyta a sírást. Endre most őt figyelte, és széles mosolyt erőltetett arcára.
– Ne aggódj öcskös, hamarosan hazamehetsz – gondolta. A kisfiú visszamosolygott rá. Kis idő elteltével nagy kék szemei elkalandoztak a férfiról, a falakat kezdte kémlelni, nem kellett sok, és újra pityeregni kezdett. Anyukája szorosan átölelte, és megnyugtatólag a fülébe suttogott valamit.
– Kisfiam, ne sírj! – kérte a nő most hangosabban.
– Önök is régóta várnak? – kérdezte Endre barátságosan.
– Igen, de szerencsére csak egy kis nátháról van szó – mosolyodott el a nő, aztán kisfiához fordult, és ismét suttogott valamit a fülébe, amitől nagy kék szemei elkerekedtek, és megnyugodott kissé. Az ajtó, melyen a Gyermekorvos felirat virított tarka betűkkel kinyílt, és egy korosodó ápolónő jelent meg vasalt, fehér köpenyében.
– Kérem jöjjenek, a doktor úr máris fogadja önöket!
Endre magára maradt.
– Olyan érzés, mint mikor kiközösítik az embert. Ennél talán még a börtön is kellemesebb – gondolta. Végignézett a falakon. – Sehol egy folt, egy apró hiba, semmi. Minden pedáns és hideg – felkelt a székről, és körbe-körbe járkált, végigkémlelte a rendelő berendezését. Tökéletes volt. A székek katonásan sorakoztak az ajtók előtt, egyetlen porszemet sem lehetett találni.
Kinyílt az egyik ajtó. Az anya jött ki, karjában a kisfiúval. Mind a ketten siettek, gyorsan felhúzták kabátjukat.
– Add a kezed, Péter! – mondta sietve, miközben fiára erőltette a kesztyűt.
– Jobbulást, öcskös! – mondta Endre a gyereknek.
– Neked is.
– De, én nem is vagyok beteg.
– Elnézést – mondta az anya sietve. – Viszlát!
– Viszlát!
Ismét magára maradt. Nem volt tükör, hogy megnézhesse sápadt-e, ezért nem tudta, mitől látta a kis Péter betegnek.
Egyedül maradt, mint egyetlen színfolt a fehér vásznon. A falak szinte összenyomták őt a tágas teremben. A pontosan helyreillesztett székek morcos ábrázattal, egyenes sorokban kerítették el, és minden lélegzetvétel maró sivárságnak engedett szabad folyást a tüdejében.
Hirtelen ötlettől vezérelve felkapta az egyik széket, és a rendelő közepére állította. A bejárati ajtóhoz lépett, hogy megcsodálja művét. – Szinte semmit sem változott – gondolta. Helyére tette a széket, és nevetésben tört ki. – Talán tényleg beteg lehetek!
Leült egy székre, és ismét térdein dobolt a kezével. Várta, hogy nyíljon az ajtó, és szűnjön meg végre ez az üresség.