A mai napon az örömnek kellene áthatnia, hiszen egyetlen leánygyermekem végre révbe jutott. Szememből mégis a fájdalom könnyei csordogálnak lefelé, feltartóztathatatlanul. Jól tudom, egy anya számára nincs annál csodálatosabb és egyben fájdalmasabb, mint amikor gyermeke megtalálja élete párját, és elhagyja az addig biztonságot adó családi fészket, de számomra kínok kínja ez a méltatlan frigy. Minden erőmmel próbáltam megakadályozni, hogy ez a házasság létrejöhessen, még cselek bevetésétől sem riadtam vissza, ám bármit tettem, hasztalannak bizonyult. Lányom elvakult és meggondolatlan. Ez a fiú túl hebehurgya hozzá. Nem hiszem, hogy képes lenne a családjáról gondoskodni. Eddig az összes munkahelyét otthagyta egy-két hónap után, mert vagy túlságosan fárasztónak találta, vagy a főnökével veszett össze valami semmiségen. És ettől az alaktól várja az én drága kislányom, hogy felelősségteljes apa legyen? Nos, azért igaz, ami igaz, gyönyörű szép a menyasszonyi ruhájában. Az a néhány tincs, ami a fátyol alól az arcába hullik, kimondottan bájossá teszi. A hosszú uszály pedig még jobban feldobja az amúgy is kihívó ruháját. Kár, hogy néhányan már rátapostak, és itt-ott cipőtalp nyoma tarkítja. Elragadó, ahogyan mosolyog. Ugyanazt az áhítatot érzem rajta, ami engem is elfogott, amikor drága Albertemmel az oltár elé álltunk. Persze az azért más volt. Albert és én illettünk egymáshoz, még a tiszteletes úr is azt mondta, hogy az Isten jókedvében hozott össze minket. Ennek a fiúnak azonban már a nézésében is van valami cinikus, valami az egész világot lesajnáló kifejezés. Megborzongok, ha rám emeli seszínű szemét. Jaj, ugye nem? A még borzasztóbb bátyja közeledik felém két pezsgőspohárral. Alighanem beszélgetni szeretne velem.
– Hoztam magának egy kis innivalót, anyuka. Miért ácsorog itt a sarokban egyedül? Ugye, nem haragszik, hogy anyukának szólítom, de most már egy család vagyunk.
Ez a nyálas hang elviselhetetlen. Miért hízeleg még mindig, amikor már túl vagyunk az esküvőn? Különben sem szeretem a pezsgőt, de azért elfogadom, ne vádoljanak a nászomék neveletlenséggel. Túl sok benne a buborék, bármennyire is szeretném elkerülni, köhögnöm kell.
– Ne féljen anyuka, majd én elintézem!- már megint ez a csöpögő hang. Aú, hát nem átallt hátba vágni, méghozzá olyan erősen, hogy megállt bennem a szusz. Tehát ez a család az agresszivitást is magában hordozza. Jó tudni.
– Mi volt ez?- remélem, észreveszi a felháborodásomat.
– Hát megszüntettem a köhögést- feleli ártatlanul.
Na jó, nekem ebből elegem van, keresek valaki mást, akivel legalább normálisan lehet társalogni. De mi ez? Ez az alak megragadta a karomat.
– Ne menjem még anyuka, úgy szeretnék magával beszélgetni. Meg akarom dicsérni a kedves lányát.
– Köszönöm- válaszom hűvös, de udvarias.
– Bár, az igazat megvallva, kicsit fogyhatna. Most, hogy így összemelegedtünk, gondoltam, megkérdezem, mert mindig is furdalt a kíváncsiság, hogy hány kiló lehet? Száz?
– Nézd-, utasítom el – ha ő akarja, majd megmondja.
A lehetetlen figura azonban csak köti az ebet a karóhoz:
– Ugyan már, nincs abban semmi szégyen. Az öcsémnek így tetszik, különben nem vette volna el.
– Hát jó- adom meg magam- százhúsz kiló.
Erre az elképedésre azért nem számítottam. Tudom, a külső szemlélő talán kicsit csúnyácskának találja az én Margarétámat, mert egy icipicikét valóban túlsúlyos, de sosem tudott igazán ellenállni a finom falatoknak. Már csecsemőkorában is tripla adag tápszert kért, az óvodában pedig dupla ebédre fizettük be. Az iskolában akadt egy kis probléma az étkeztetésével, mert nem voltak hajlandóak kettő ebédet adni az én drágámnak, de evés után azonnal hazajött, én pedig jó lábas pörkölttel vártam. Néha eszébe jutott ugyan, hogy fogyókúráznia kellene, mert sokkal nehezebben mozgott, mint a társai, de egy idő múlva beletörődött, hogy számára ez a sors rendeltetett. Nagyobbacska termete persze megnehezítette a párválasztást is, de azért akkor sem kellett volna odáig süllyednie, hogy hozzámenjen ehhez a semmirekellő alakhoz. Ráadásul tizenöt évvel fiatalabb is nála. A szerencsétlen bátyja pedig megint elővette idióta mosolyát. Vajon mit akarhat még?
– Szeretném, ha ezt a kis ajándékot átadná Margarétának.
– Úgy terveztük, hogy az ajándékokat a menyasszonytánckor kapják meg a fiatalok- ellenkezem.
– Igen- somolyog tovább idétlenül, – ezt én is tudom. De ezt a csekélységet a születésnapjára szántam. Hányadik is?
Érzem, ahogy a düh egyre jobban forr bennem.
– Jobb lenne, ha nem faggatóznál- felelem.
– Miért? 42 év az még nem kor. Bár itt a faluban már nem számított rá senki, hogy valaha is elkel. Csak egy aprócska baj van,a ránc elcsúfítja a szép ruháját.
Miért provokál ez engem?
– Ha nem lenne az a csinos kis összeg a bankszámláján, az öcsém is meggondolta volna magát. Ennyi áldozatot viszont megér, hogy letudhassa az adósságait.
Szóval erre ment ki a játék. Hát ezt még megkeserülik! Szétverem a fejét! Nem, ennél nemesebb lesz a bosszú! Csak nyugalom, nehogy észrevegyenek valamit.
– Fiam, most, hogy a vőm lettél, volna egy meglepetésem a számodra.
Undorító, ahogy falja két pofára a pacalt, oldalt pedig csöpög a zsír.
– Anyuka, előbb hadd fejezzem ezt be.
Ugyanaz a szörnyű mosoly, mint a bátyjánál.
– Jobb lenne most! Gyere, menjünk ki!
Itt vagyunk az udvaron. Veszek egy nagy levegőt, akcióra fel!
A zsebemből előrántom a kést. Ordítása túlharsogja a cigánybanda zenéjét.
Nesze neked! Miért vonszolnak el tőle? Fogja csak a lágyékát, és ordítson! És igenis vegye tudomásul mindenki, hogy lehet, hogy egy kicsit kövér, lehet, hogy túlságosan rövidlátó, és egy falatnyit sántít is, de az én gyermekem, és nem engedem bántani.
29 hozzászólás
Szia!
Ez ám az anyai elfogultság! 🙂 Jól bontod ki szálról-szálra a komikus részleteket!
Ez KLASSZ!Anyatigris hozzáállás Grt.Z
Szia Rozália!
Jó kis elrettentő példa a majomszeretetről, amivel elsősorban a gyereknek árt a szülő.
Lassanként annyira a végletekig fokoztad a történetedben, hogy már humorossá vált.
Judit
Kedves Rozália!
Igen jó!
gratulálok!
Barátsággal Panka!
Kedves Rozália!
Nem hallottad a koppanást? Leeset az állam. Nagyon jó írás.
Az a bátyó, igazán pimasz, szinte látom a tenyérbemászó képét.
Egyszóval, remek.
Üdv: József
Kedves Rozália!
Igazán megleptél ezzel a szürrealista művel, mindazonáltal érdekes volt.
Szeretettel gratulálok: Zagyvapart.
Kedves Rozália!
Először azt hittem, egy igazi lagziról van szó, és rögtön láttam magam előtt a saját lánykámat az esküvőjén. Ő valóban gyönyörű volt, mind a 49 kilójával, ragyogó fiatalságával, bájos arcával. Sikerült meglepned a befejezéssel:) Azért ez egy kicsit durva bosszú, de egy anya bármire képes a gyerekéért:)
Üdv: Borostyán
Kdves Esztike!
Atya Ég! Az esküvőn, mint egy nőstény oroszlán, neki azoknak a vadállatoknak! Igazad van, ez a helyes hozzáálás. Mindenki védje meg egyszülött lányát! Nekem is így kellett volna tennem.
Most is remekeltél az írásoddal!
Szeretettel: Kata
Köszönöm, kedves Ági, örülök, hogy tetszik.
Szeretettel: Rozália
Nagyon köszönöm, kedves Zarzwieczky!
Szeretettel: Rozália
Kedves Judit!
Köszönöm a hozzászólásodat, a humor szándékos volt.
Szeretettel: Rozália
Köszönöm szépen, kedves Panka!
Szeretettel: Rozália
Kedves József!
Szóval ez volt az a koppanás!
Köszönöm, hogy itt jártál!
Szeretettel: Rozália
Kedves Borostyán!
Ez is igazi esküvő, csak egy kicsit szokatlan végkifejlettel. Örülök, hogy itt jártál.
Szeretettel: Rozália
Kedves Zagyvapart!
Nagyon örülök, hogy tetszett!
Szeretettel: Rozália
Nagyon örülök kedves soraidnak, Kata!
Szeretettel: Rozália
Gratulálok Kedves Eszti!
Ötletes, humoros, profi módon megírt elbeszélés.
Szívesen olvastalak. Wolf.
Nagyon szépen köszönöm, kedves Wolf!
Szeretettel: Rozália
Kedves Eszti! Én az első mondattól az utolsóig végigröhögtem. És igenis jogos a bosszú, attól, hogy az ember jánya 120 kiló, sánta és 42 éves, még ne cikizze senki! Ismered ugye a nótát: "…száztizenhat éves barna kislány, foga sincs mán, megyen a regiment után"
Üdvözlettel: én
Kedves Rozalia!
Nagyon aranyos, nagyon tetszik!Ügyes voltal ismet! Gratulalok!
Üdv.:
hamupipö
Kedves Bödön!
Bármilyen életkorban érezhetjük magunkat kislánynak. Én például 16 évesen megrekedtem.:) Vagyis úgy érzem magam, mintha annyi lennék. Nagyon örülök, hogy tetszett a novellám.
Szeretettel: Eszti
Köszönöm a hozzászólásodat, kedves Hamupipő!
Szeretettel: Rozália
Szia!
Létezhet ilyen a valóságban? Egy anya lehet ennyire elfogult, netán elvakult, hogy ilyesmit tegyen? Én nem tudom. Mindenesetre a történetedet feszült figyelemmel olvastam. Remekül felépített, jól kidolgozott mondanivaló. A csattanó a kellő helyen, és időben. Gratulálok! Kategóriáját tekintve talán elférne az abszurdban, esetleg a krimiben, de akkor azt hiszem, tovább kellett volna szőni a cselekményt. Amolyan "mekhökkentő mesék" történet. Nekem nagyon tetszik.
Üdv.
Kedves Rozália!
Megmondom őszintén, a közepe táján egy akkorát röhögtem, hogy átjött a kisebbik fiam a szobájából!
A vége felé inkább szánni való a helyzet és a szereplők, mintsem vicces.
Minden esetre az egész történet nagyon hatásos!
Gratulálok!
Gy.
Kedves Artur!
Nagyon örülök, hogy itt jártál, és tetszik a történetem.
Szeretettel: Rozália
Köszönöm a hozzászólásodat, kedves Gyömbér! A történetet humorosnak szántam, de nem egyértelmű a humor. Örülök, hogy észrevetted.
Szeretettel: Rozália
Nem egyértelmű humor ez valóban, én első olvasatban inkább az adott emberi tulajdonságokat olvastam ki belőle. Tetszett az írás.
Köszönöm szépen, kedves Ultimus!
Szeretettel: Rozália
Kedves Rozália!
Ezen jót nevettem! 😀 Hiába, az anyáknak mindig a lányuk a legszebb… jobb esetben 🙂
Barátsággal: Lilly