Egy napsütéses napon negyvenkilencben, az első osztály gyerekeit egyenként kiállították a Jurisich parkba (akkor még nem így hívták) és a Babai Laci bácsi mindegyikünket lefényképezett.
Szendrő Jani bácsi, az osztályfőnökünk elmondta, hogy Anyák napjára szíveket fogunk készíteni és a fotók azokhoz kellenek.
– Hozzatok otthonról két forintot gyerekek, mert a képek ennyibe kerülnek, de lehetőleg ne áruljátok el, hogy mire kell.
Két forint nekünk akkor még nagy pénz volt, ezért tudtam, hogy ebből baj lesz. Otthon nem is mertem vele egy ideig előhozakodni.
Csaknem mindenki bevitte már a pénzt az iskolába, tudtam, én sem halogathatom tovább.
A belvárosban mentünk anyámmal Kőszegen a Szt. Jakab és Szt. Imre templom között, amikor végre elővezettem a dolgot.
– Mama! Holnapra két forintot kell vinnünk az iskolába.
– Már megint? Mire kell?
– Nem tudom.
– Nem tudod? Mi az, hogy nem tudod?
– Elfelejtettem.
Rossz napja lehetett anyámnak, mert nagy pofont kaptam tőle. Sejtelmem sem volt arról, hogy ezt még hány meg nem érdemelt pofon követi életem során. Az anyámtól kapott, gyönyörű volt. Szemből jött, szép, lendületes jobbkezes volt, az egymástól néhány méterre álló templomok adta csodálatos akusztikával a hatása tetézve.
Egy időben szerettem az ok nélkül kapott pofonokat, mert jó kis verekedések kerekedtek belőle. Aztán jöttek sunyi pofonok is, amiket nem tiszteltem meg válasszal. Mostanában már szinte soha nem ütök vissza. Fanyar mosollyal elfordulok, tovább megyek. A magyarázat sem érdekel…
– Ezt azért kaptad, mert mindent elfelejtesz!
Nem bántam. Túl voltam végre a dolgon. Igaza is volt valamennyire, mert tényleg sok mindent elfelejtettem.
A sarki boltba szokott elszalajtani apróságokért. Kétszáz méterre sem lehetett tőlünk, mégis annyi minden történt az én hatéves fejemben a rövid út alatt, hogy akárhányszor fölléptem a Krimbauerék lépcsőjére, rémülten eszméltem a gondolataimban vívott csatáimból,
(örökké hemzsegtek körülöttem a védelmemre szoruló elemek) hogy már megint elfelejtettem, miért küldtek.
De azért fölmásztam a négy-öt magas lépcsőfokon és határozottan kértem két deka köménymagot, vagy vanília port, éppen azt, ami eszembe jutott. Azt be nem vallottam volna, hogy elfelejtettem, miért küldtek. Úgy gondoltam, rosszul emlékezni valamire, nagyobb tisztesség, mint valamit elfelejteni.
A megszokott szorongással vittem anyámnak a kis csomagjaimat.
– Hát te már megint mit hoztál?
Nem talált! Császkáltam vissza. Krimbauer néni (Úr Isten, a keresztneve már nem jut eszembe, pedig nagyon szerettem.) mosolyogva fogadott, ismert már, kedvesen beszélgetve cserélte ki a tasakjaimat, néha még pénzt is kaptam vissza, egy szem cukorkát pedig mindig nyomott a kezembe.
Anyák napján hatan-heten lehettünk, akik a környéken laktunk, ezért mi az iskolánkból indulva, együtt jártuk végig Kiss Tibor tanár bácsival egymás otthonait.
Amikor a Hegyalja utca 16-os számú kicsi házhoz értünk, kicsit csodálkoztam, hogy anyám valahogy szebbnek tűnt, mint máskor. Nem főzéshez volt öltözve. Nagyon szép fehér kötényke volt rajta, amit csak ritkán hordott. Büszke voltam rá.
Tibi bácsi köszöntötte néhány kedves szóval, aztán én következtem volna.
Kezemben volt valami, amit életemben először én készítettem anyámnak, egy pirosra színezett papír szív, „SZERETLEK ÉDESANYÁM” felirattal, a nyitható ablak mögött egy napfénytől hunyorgó kisfiú képével.
Egy rövid köszöntőt kellett volna mondanom, de nem jött ki szó a torkomon. Aztán nagy sokára valami ilyesmit motyogtam:
– Erre kellett a két forint mama.
Anyám nem szólt, némán magához vont. Örültem, hogy már csak egy gyerek van mögöttem a Tibi bácsival, mert szorosabban és sokkal tovább ölelt magához, mint ahogy én azt, akkor, illendőnek tartottam. Amikor végre elengedett és süteménnyel kínált minket, szokatlanul csengett a hangja és csillogott a szeme…
Aztán suhantak az évek, az évtizedek…
A többi Anyák napjára nem nagyon emlékezem, de ezt soha nem feledem.
Ő korán itt hagyott. Nem adott időt, hogy megköszönjem… de lehet, azt is csak elfelejtettem, mint oly sok mindent.
Vasárnap huszadszor állok oda a sírjához, hogy újra és újra elmotyogjam:
Köszönök mindent. A mosolyod, a könnyeid, a verítéked, a halkan ejtett szavaid, amik fél évszázad multán is a fülembe csengenek és vezetnek. Köszönöm a feddéseid, a simogatásaid, mindent, mindent köszönök.
A kétforintos pofont is, mama.
28 hozzászólás
Szép írás… szép, mint a Te lelked… antonius 🙂
Üdv: barackvirág
Az én lelkem? Na igen… bár ide csak vasárnapi ruhában járatom.
Köszönöm a kedves figyelmed Barackvirág.
Kedves antonius,
Nem bírtam ki könnyek nélkül……az én Édesanyám naponta velem van,s gondolatban minden percben ölelem, sajnos csak gondolatban, mert már én is elveszítettem Őt.
Üdvözöllek az íróklubban,
john
Köszönöm John! Az üdvözlést is, bár nem vagyok teljesen új. Korábban a "lánykori nevemen" garázdálkodtam errefelé.
Vasárnapi ruhában? 🙂 Nem leptél meg… már akkor örültem annak, hogy újra itt vagy, amikor az első versedhez írtam ("… de igaz lesz"). Kitűnően érzem a "lelkek rezdüléseit" a távolságokon keresztül is 🙂
Nagyon szép megható történet. Gratulálok!
Barátsággal Panka!
Barackvirág! Kedves vagy mint mindig.
Kedves dpanka! Köszönöm, hogy drága idődből rám áldoztál. Kedves Tőled.
Nagyon szépen megírt, gyönyörű történet,.
Édesanyád iránti szereteted , és az Ő hiánya…., s ahogy ezt
leírtad… zokogtam, eszembe jutott az én édesanyám,
aki már sok éve nincs közöttünk, mégis mindég velem van.
Gyönyörű !!!!
Kedves Zsike!
Köszönöm szépen, hogy olvastál, és a mindig értő hozzászólásoddal megtiszteltél.
Istenem! Mennyi pofont kapunk életünk során,
de ilyent amit az anyai kéz adott, az örök emlék marad!
Csodálatos történet az anyai szeretetről, ragaszkodásról!
Gratulálok írásodhoz! Üdv: sólyomlány
Kedves sólyomlány! Köszönöm.
Megható gyönyörű írás!
Gratulálok teljes szívemből! napsugárka
Kedves napsugárka! Nálunk most 34 fok van árnyékban. Mégis örülök Neked!
Köszönöm kedves szavaid.
Üdvözöllek. a.
Kedves Antonius:)
Nagyon kedvesen emlékszel az édesanyádra.
Köszönöm hogy olvashattalak
Szeretettel
Anikó
Kedves Kedveske!
Köszönöm, hogy megtiszteltél látogatásoddal.
Üdv. a.
Ház ez má aranyos kis mese.üdvözlettel-ruca
Hé, Te ruca! Nem mese ez Te!
Kedves Antonius!
Nagyon szép és megható történet, elszorult a torkom amikor olvastam, nagyon tetszett.
Van azonban egy baj elfogytak a prózai műveid, illetve elolvastam mindet. Aki ilyen gyönyörűen tud írni, az írjon több novellát, elbeszélést stb.!!!
Vigaszul persze ott vannak a verseid, remélem azok is ennyi örömet szereznek majd.
Üdv.: feri.
Nagyon köszönöm Feri a kedves szavaid, értékelésed.
Üdv. a.
Kedves Antonius!
Szép és megható emlékezés édesanyádról. Rengeteg szeretettel gondolsz Rá. Megkönnyeztem, mire a végére értem. Sajnálom, hogy a Napvilágon nem találkozom új írásoddal, hiányoznak!
Szeretettel: Zsóka
Köszönöm szépen Zsóka a figyelmed, kedves szavaid. a
Kedves Antonius!
Amikor az IPM-ben elolvastam újra ezt az írásodat, olyan büszke lettem, mintha legalábbis én írtam volna…
Annyira megható, kedves és ugyanakkor mulatságos is. Benne van a gyermeki esetlenség, a szeretet, a megbánás, és az emlékezés.
Nem csodálom, hogy a májusi számba tették – gondolván az anyáknapjára. Nagyon jó választás volt!
Gratulálok újra!
Judit
A Te elismerésed nagy érték nekem. Köszönöm. a
Kedves Antonius!
Ez nagyon kedves írás, öröm volt olvasnom.
Minden anya szeretné, ha így emlékeznének rá, a tetteire, ilyen szeretettel – azt gondolom.
Üdv:
Márta
Kedves Márta!
Megtisztelő figyelmed köszönöm.
Kedves Antonius!
Megható és szép ez a történeted. Egy régi emlék jutott eszembe róla.
Egy kellemes. Talán az idő valóban megszépíti az emlékeket.
Csak az egy húszforintos apai pofon volt. Az egyetlen, de hasznos.
Szép megemlékezést írtál.
Barátsággal : Ági
Ági, Ági! A pofonok terén is leköröztél. 🙂
Köszönöm, hogy előbányásztad ezt a régi írásomat.
Üdv. a