A fiú minden reggel öt óra negyvenkor indult el otthonról. Ha két percet késett, elmulasztotta a lányt. Ha két perccel korábban indult, akkor nem ott találkozott vele, ahol az utcának csak az egyik oldalán volt egy keskeny járda, s szinte összeért a karjuk, miközben elhaladtak egymás mellett.
Soha nem néztek egymásra. Ez nem egészen igaz, mert a fiú gyakran, ha csak tizedmásodpercnyi ideig is, de lopva rápillantott a lányra, aki enyhén felszegett állal, távolba néző, büszke tekintettel, szép arcán az érdektelenség, a közöny fátyolával úgy haladt el mellette, mintha ő nem is létezett volna.
Nagyritkán, ha nem látta senki, a fiú utána fordult, s gyönyörködött a fájdalmasan szép lábak, a karcsú derék, a szolidan lengő csípő és a hajzuhatag rejtekében vibráló vállak mozdulatainak harmóniájában.
A fiú nem tudott semmit a lányról. Nem tudta, honnan jön, azt sem, hogy hova tart. De lépteinek koppanásait, járása ritmusát, az illatot, ami hosszú barna hajából utána örvénylett, – s amit hetek óta minden alkalommal sóváran magába szívott -, lehunyt szemmel, nagy távolságról is felismerte volna.
Voltak reggelek, amikor nem jött szembe a lány. A fiú ilyenkor lassította lépteit, s reménykedett, hogy némi késéssel bár, de majd csak fölbukkan, s ahogy máskor, a félpercnyi látomás, a közeledő, majd távolodó léptek zenéje, s a vonulás vákuumában kavargó részegítő, gyönyört és fájdalmat fakasztó illat, bearanyozza szürke reggelét. De a lány soha nem késett. Ha öt óra negyvenöt percig nem jelent meg, akkor a fiúnak az a nap csalódással kezdődött. Valamiféle delejes szomorúság még munkaközben is rezgett egy ideig tudata valamely rejtett zugában, ha kimaradt a jelenés.
Némi megmagyarázhatatlan fájdalom a találkozás okozta örömök mélyére is lerakódott, de az közel sem volt olyan harsány, mint amikor valamiért elmulasztotta a lányt.
Gyakran gondolt rá munka közben. Gondolatban néha elbeszélgetett vele, lazán, szellemesen. Néhány tapintatos kérdést is megfogalmazott, amivel oszlatta volna a lányt körülvevő, mindent elborító titokzatos homályt.
Tanulás közben is gyakran kisiklottak a gondolatai. Szemei pásztázták a sorokat, de az esze másutt járt.
Egy koraestén, edzésről jövet, miután leöblítették Gyula bácsi sörkertjében a nap gyötrelmeit, két barátjától éppen el akart köszönni, amikor meghallotta maga mögött az ismert lépteket.
– Ő az… Csak Ő lehet, – villant át az agyán. A léptek közeledtek felé. Amikor egészen mögéje értek, hátrafordult:
– Bocsáss meg, amiért megszólítalak, de régóta szeretnék veled beszélni. Ha szánnál rám néhány percet, megköszönném.
Csodálkozott kicsit, hogy egy sör után, milyen magától értetődő egyszerűséggel tartóztatta fel a lányt, aki meglepetten pillantott rá, leginkább azért, mert a fiú még nem is láthatta, hogy ő van mögötte, amikor már beszélt hozzá. Egy másodperc múltán tekintetét a fiú válla fölött már a messzeségbe vetve, szenvtelenül, kimérten válaszolt:
– Sajnálom, de nem érek rá.
– Értem. És ha holnap ebben az időben ugyanitt várnék rád?… Hiába tenném? – kérdezte természetes hangsúllyal, fesztelen, kedves mosollyal, s bár a szemébe nézett a lánynak, a blúza alatt feszülő-imbolygó, durcás engedetlenség, az ütemkéséssel beállt édes, nyugalmi állapot, nem maradt, nem maradhatott észrevétlen.
– Nem tudom – szólt csöppnyi szünet után a lány, zavartan.
– Akkor holnap este ugyanitt – mondta a fiú mosolyogva, jól megjátszott magabiztossággal.
Nézte a távolodó lányt.
– Lélegzetelállító… – mormolta. Boldog volt. Meg volt magával elégedve. Igézettként nézte, amíg az ajándékbolt mögötti sarkon eltűnt a szeme elől. Alig értek el tudatáig a lépésnyi távolságra álló barátainak megjegyzései:
– Mit akarsz ezzel a csajjal Szilárd? Nem látod, hogy hol jár? Legalább egy arasznyira a föld fölött jár alány.
– Ismered?
– Nem.
– Akkor halkíts.
– Annyit tudok, hogy a Hegyi Jocó kaparta nála az ajtót egy időben, de csak a politúron hagyott nyomot.
– Vagy még azon sem – fűzte hozzá a másik fiú.
– Pedig a Jocó sem most kezdett minisztrálni.
A következő nap, az estére való várakozás vibráló izgalmában telt. Reggel a fiú korábban indult munkába, hogy egy esetleges suta, felkészületlen találkozást elkerüljön. Az estére készült. Mondatokat fogalmazott meg, egy könnyed, barátságos beszélgetés várható elágazásait gondolta át, tapintatos, humorral, szellemmel átszőtt gondolatokat, kérdéseket helyezett készenlétbe. Szerette volna a legjobb formáját nyújtani, ezért a „sódert” előre átrostálta, s a várható reakcióktól függően osztályozta, és a „felturbózott” tudatában igyekezett a legjobbakat „schlagfertig” állapotba lebbenteni. Tudta, ha az első „csatát” nem nyeri meg, akkor sokat veszít, s egy ideig nem lel békére.
Eljött az est. Nem a sörkert bejáratánál várta a lányt, hanem a közeli könyvesbolt kirakata előtt. Néhány hosszú perc után felhangzott az ismerős és izgalommal várt lépések zaja. A fiú akárcsak az előző napon, az utolsó másodpercben fordult a lány felé és kedvesen ráköszönt:
– Hát, szia. Volna akkor néhány perced egy kis beszélgetésre?
– Nem hinném, hogy volna értelme…
– Úgy gondolod?
– Úgy.
– Biztos vagy ebben?
– Igen.
– Akkor bocsánat…
A lány, észrevehető zavarral és parányi késlekedéssel folytatta útját. A fiú nem kisebb zavarral fordult vissza a könyvekkel teli kirakathoz. Ha nem lett volna felindult, észre kellett volna vennie, hogy a lány meglepődött a bocsánatkérésen, a hirtelen visszavonulásán.
Szerencsétlenül érezte magát. Úgy tett, mintha a könyveket szemlélte volna, de semmit nem látott abból, ami előtte volt. Lelki szemei előtt viszont földerengett egy tisztás, s azon átvágó nemes vad képe, egy olyan vadé, amilyen csak legszebb álmainkban szokott feltűnni, s a felkészült vadász helyén, egy könnyeivel küszködő kisfiú áll, lecsüngő kezében törött csúzlival, s néz az egyszeri, és örökre eltűnő jelenség után.
– Én barom, ökör állat! Hiányzott ez nekem? – Egy percig bámulta még a kirakatot, aztán elindult az ellenkező irányba. Igen, nagyon szerencsétlennek érezte magát. Erre a fejleményre nem volt felkészülve, s tudta, hogy rossz, hogy szánalmas volt a reakciója. Bár hasonló helyzetekben soha nem volt egy Dzsingisz Kán, érezte, hogy ezúttal még magát is alulmúlta.
Másnaptól kínosan ügyelt arra, hogy korábban induljon munkába és a megszokott útvonalát is megváltoztatta, hogy véletlenül se találkozhasson a lánnyal. Ha valamiért késve indult, akkor bringára pattant, hogy elkerülje a kínos találkozást. Tőle szokatlanul, sokat rágódott a történteken.
Méltánytalannak, indokolatlanul megalázónak érezte a lány viselkedését. Tisztában volt saját értékeivel és deficitjeivel. Három fronton is igyekezett egy időben helytállni. Dolgozott rendesen, mellette tanult és sportolt. Egyiket sem művelte rosszul. Olvasottságából fakadóan megfelelő beszédkészséggel rendelkezett, tudott bánni az emberekkel, – idáig azt gondolta, hogy a nőkkel is –, és éppenséggel torzszülött sem volt. Az dühítette leginkább, hogy ezúttal pályára sem hagyták lépni. Ha ott veszít, tudja, mi a fair play. Ha megmérettetik és könnyűnek találtatik, szava sincs. De így? Szinte arra sem méltatták, hogy a szemébe nézzenek. Mintha a puszta létezését is véteknek tekintették volna.
Egy új érzéssel lett gazdagabb, a meg nem felelés, a méreten aluliság szégyenletes, kínzó, égető érzésével.
– A francba vele! Több is veszett a Kacsóh Pongrác úton, – ismételte szokása szerint, de ezúttal nem sikerült a keserűséget, a csalódottságot kisöpörnie magából. Vereséget szenvedett, kudarcot vallott és ez bevallva, bevallatlanul, bizony fájt neki. Ez a fájdalom mélyebb és másmilyen volt, mint a hiúság hámsérülései nyomán keletkező jövő-menő fájdalmacskák, nem használtak az „eddig sem volt, eztán sem lesz” vigasztaló bölcsességek. Nyilvánvaló volt, hogy nehezebb lesz feledni, ha egyáltalán…
Múltak a hetek, a hónapok. A lányt – bár nagyon szerette volna látni -, tudatosan és sikeresen kerülte. Nagy erőfeszítésébe nem került, mert télen át, nagyon elfoglalt volt, s tavasszal is, egészen májusig, amikor is befejezte a munka mellett folytatott tanulmányit, s akkor végre levegőhöz jutott.
Főnöke, aki kedvelte, felhívta a figyelmét az NDK-ban való munkavállalás lehetőségére és biztosította arról, hogyha érdekelné a dolog, ő támogatja a kiutazását.
Néhány napra szüksége volt ahhoz, hogy a Műegyetemen való továbbtanulás több sebből vérző ábrándját végleg elvesse, és döntsön arról, hogy megpályázza a német lehetőséget. Hat jelentkezőből a vállalat neki adott zöld jelzést.
– Ezt kell tennem. Elmenni minél messzebbre, – döntött, s végigjárta a szükséges fórumokat, alávetette magát az előírt orvosi vizsgálatoknak, tájékoztatóknak.
Az indulás november közepére volt kitűzve, így a nyár nagy része a nyelvtanulás sűrű szenvedéseitől és ritka örömeitől lett másmilyen, mint a korábbi nyarak.
És egy balatoni képes levelezőlaptól, amin az alábbi szöveg volt olvasható:
„Kedvesem!
Közel egy év elég volt ahhoz, hogy belássam, hibáztam.
Kérlek, bocsásd meg nekem.
Kora reggeli ismerősöd.”
7 hozzászólás
Drukkoltam ennek a fiúnak….és nem hiába.
Nagyon élvezetesen írtad meg. Örömmel olvastam.
Nyugtával a napot, Művésznő kedves. A második része holnap lesz olvasható, ha a kedves szerkesztő hölgyek, urak is úgy gondolják. (Ma nagyon gyorsan fölkerült, köszönet érte.)
Köszönöm rendületlen figyelmed. a
Kedves Antal!
Igazán olvasmányos, érdekes jó írás, várom a folytatást.
Zagyvapart.
Köszönöm Ferenc, hogy időt szántál a munkámra.
Üdv. a
Kedves Antonius!
Nem hiába azok a legjobb történetek, amit az élet hoz össze. Amennyiben a tartalomhoz ilyen tökéletesen kidolgozott stílus társul, akkor pedig még jobban növeli az összhatást.
Gratulálok!
(Máris ugrok a folytatásra.)
Üdvözlettel:
Sanyi
Köszönöm Gabi, hogy olvastál és a véleményeddel is megtiszteltél.
Üdv. a
A Gabiért bocsánat!