Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kiskutya.
Ez a kiskutya nagyon különleges kutya volt, mert nem házban lakott, nem is lakásban, de még csak nem is egy kertes házban, hanem egy: hajón lakott. A kiskutya gazdája egy hajós volt, aki egy hajón élt. Ott volt a szobája, a konyhája, a fürdőszobája, és vele lakott a kiskutya. Együtt járták a tengereket, mindig új országok, új városok, új kikötők felé hajóztak.
Egy napon befutottak a hajóval az óceán partján egy kikötőbe, és a kiskutya gazdája elment a hajóról a partra, vásárolni. A kiskutya egyedül maradt a hajón, és unatkozott. Lefeküdt a fedélzeten az árnyékba, és elaludt. Egyszer csak egy hatalmas adag hideg víz zúdult a hátára az óceánból.
Vau, vau. mi volt ez? – mérgelődött a kutyus. – Csuromvizes lett a bundám! Ki locsolkodik itt? – azzal a hajókorláthoz futott, lenézett a vízre, és látja ám, hogy egy cápa úszkál a hajó körül.
– Te locsoltál le? – kérdezte a kiskutya.
– Hát, lehet, hogy én voltam – válaszolta a cápa – mert az előbb csaptam a farkammal egy nagyot a vízre.
– Mit csinálsz te itt egyáltalán? – kíváncsiskodott a kiskutya.
– Hát az emberek mindenféléket bedobálnak a hajókról a vízbe, és jöttem megnézni, hátha találok ennivalót a hajók körül.
– Na és találtál? – faggatózott a kiskutya.
– Nem, nem találtam semmit – felelte a cápa.
– Mérges voltál, és azért csaptál a farkaddal egy nagyot? – firtatta a kutyus.
– Á, nem, csak úgy unalmamban csaptam egy nagyot – válaszolta a cápa.
– Mit unatkozol te pont itt, hogy én csupa víz legyek? – zsörtölődött a kiskutya – Miért nem játszol inkább valamit?
– Mi az, hogy játszani? – kérdezte a cápa.
– Hát például labdázni – mondta a kutyus.
– Mi az, hogy labdázni? – érdeklődött a cápa.
– Játszani egy labdával – magyarázta a kis kutya.
– Mi az a labda? – tudakolta a cápa.
A kiskutya odaszaladt a kosarához, a szájába vette a labdáját, és odavitte a hajókorláthoz. Megmutatta a cápának.
– Látod? Ez a labda – mutatta neki.
– Na és hogyan kell labdázni? – kíváncsiskodott a cápa.
– Egy jó nagyot belepüfölök a labdába az orrommal, és akkor jó messzire berepül a vízbe. Te meg utána úszol, megkeresed, és a farkaddal visszaütöd nekem a hajó fedélzetére. Én meg újra kiütöm a vízbe, te visszaütöd a farkaddal, és így játszunk. Ez a labdázás – oktatta a cápát a kiskutya. – Na, akarsz velem labdázni? – puhatolózott.
– Hát, meg lehet próbálni… – válaszolta a cápa.
A kiskutya mérges volt a cápára, amiért lelocsolta hidegvízzel, amikor aludt, ezért egy jó nagyot püfölt a labdába az orrával. Jó messzire berepült az óceánba a labda, sokáig kereste a cápa, amire megtalálta, és visszaütötte a hajóra a kiskutyának. Még le sem ért a labda a fedélzetre, a kutyus röptében egy jó nagyot fejelt bele az ellenkező irányba repítve a vízre a labdát. Jól megúsztatta a cápát a labda után. Így játszottak egy jó darabig. Aztán egyszer csak nem ütötte vissza a labdát a cápa, hanem az uszonya alá szorította, és odaúszott vele a hajóhoz.
– Na, köszönöm a labdázást kiskutya – mondta a cápa. – Most el kell mennem, dolgom van, de holnap majd újra eljövök labdázni – ígérte a cápa, és felütötte a labdát a fedélzetre, majd a víz alá merült, és sebesen elúszott.
A kutyus csak ámult, bámult, hogy milyen különös játszótársa akadt. Amikor visszajött a gazdája a hajóra, el is akarta mesélni neki, hogy egy cápával labdázott. El is mondta töviről, hegyire, hogy mi történt, de sajnos az emberek nem értik a kutyák beszédét. Csak annyit értenek belőle, hogy vau, vau, vau, de hogy ez mit jelent, arról fogalmuk sincsen. A kiskutya gazdája sem értette mit mesél a kutyája, csak megsimogatta, és azt mondta:
– Jól van kiskutyám, itt vagyok már.
Mert azt gondolta azért ugat a kiskutya, mert unatkozott egyedül.
Másnap reggel már várta a kutyus a cápát, hogy jön labdázni, de nem jött. Várta délelőtt, de akkor sem jött. Várta délben is, de hiába. Délután megint elment a gazdája, a kiskutya nézte, nézte a csillogó óceánt, a cápát kutatta a szemével, de sehol sem látta. Unalmában elálmosodott, lefeküdt az árnyákba, és elaludt.
Egyszer csak arra ébredt, hogy megint egy nagy adag hideg tengervíz zúdult a hátára. – Na, ez biztosan az a neveletlen cápa lesz! – mérgelődött magában a kiskutya. Kirázta a bundájából a vizet, és a hajókorláthoz szaladt. Hát, tényleg a cápa volt.
– Nem tudsz te rendesen viselkedni? – kérdezte a cápát. – Mit kell neked folyton locsolkodni? Nincs is húsvét! – ugatta mérgesen a kiskutya.
– Fel akartalak ébreszteni, jöttem labdázni – mondta a cápa.
A kiskutya nagyon szeretett labdázni, morgolódott még egy kicsit magában, de szaladt a kosarához a labdájáért. A hajókorláthoz szaladt vele, és alaposan beleütött az orrával. Megint messzire szállt a labda, a cápa jó sokat úszhatott utána, amire megtalálta. Visszaütötte a farkával a kutyusnak a labdát a hajóra, és így labdáztak jó darabig.
Egyszer csak a cápa megjelent a labdával az uszonya alatt a hajónál, és azt mondta a kiskutyának:
– Köszönöm a labdázást kiskutya, már nem érek rá tovább játszani veled, el kell mennem, és elviszem a labdádat is.
– Beű, vaú! Miért akarod elvinni az én labdámat? – kérdezte hitetlenkedve a kutyus.
– Mert kell nekem! – mondta a cápa.
– De minek egy cápának az én labdám? – tudakolta a kutyus.
– Mert tegnap elmeséltem a többi cápának, hogy labdáztam veled, és egy kukkot sem értettek belőle, mert még soha nem láttak labdát, és nem értették mi az a labdázás. Most elviszem nekik a labdádat, és megtanítom őket is labdázni! – válaszolta a cápa.
– No de miért az én labdámat viszed el? – szontyolodott el a kiskutya.
– Mert az óceánban nincsen labdabolt, ha labdát akarok magamnak, akkor el kell vinnem e tiédet.
– Hát ez a hála? – kérdezte a kiskutya.
– Nem tudom mi az a hála, de a labdádat elviszem – mondta cápa, azzal az uszonya alá szorította a kiskutya labdáját, és elúszott vele.
A kutyus szomorúan nézett utána. Nemsokára megjött a gazdája, ő is rögtön látta milyen szomorú a kutyája. Lógott a füle, farka a nagy szomorúságtól.
– Mi a baj kutyuskám? – kérdezte tőle.
És a kiskutya el is mesélt neki mindent megint töviről hegyire, de mint tudjuk, sajnos az emberek nem értik a kutyák beszédét. Csak megint annyit értett belőle, hogy vau, vau, vau, de hogy ez mit jelent, arról fogalma sem volt. Nem értette mit mesél a kutyája, csak amikor odaszaladt a kosarához, ahol a labdája szokott lenni, és gazda nem látta sehol a labdát, akkor kezdte kapiskálni a dolgot.
– Elveszett a labdád kiskutyám? – kérdezte.
És amikor a kiskutya a hajókorláthoz szaladt, hogy elmesélje újra, hogy a labdáját elvitte a cápa, akkor a gazdája azt mondta:
– Értem kiskutyám, belesett a vízbe, és elsodródott… Na de egyet se búsulj! Kimegyünk a partra, elmegyünk egy labdaboltba, és veszünk neked egy százszor szebb labdát, mint amilyen a régi volt.
Úgy is lett. Felcsatolta a kiskutya nyakára a pórázt, és kimentek a hajóhídon a szárazföldre. Elmentek egy labdaboltba, és vettek egy százszor szebb labdát, mint a régi volt. Mindjárt ki is próbálták, labdáztak egy nagyot a parton. Aztán visszamentek a hajóra, és elmentek abból a kikötőből. Elmentek más vizekre, más kikötőkbe.
A kiskutya soha többé nem találkozott a cápával, és nem látta többé a régi labdáját sem. Néha, néha megállt a hajó korlátjánál, és arra gondolt, hogy valahol a végtelen óceánban egy csomó cápa labdázik az ő labdájával. És rajta kívül senki sem tud a világon, erről a különleges dologról.
23 hozzászólás
Szia Judit!
Tetszett a meséd. Kár, hogy nem értünk az állatok nyelvén. Lehet, hogy ők többet megértenek az emberi nyelvből. Nekem is van egy kiskutyám, aki ugyanilyen játékos kedvű kis eb. Titkuk bizony sok lehet nekik, mivel ritkán értjük meg az ugatásukat, amellyel közvetítik gondolataikat.
Üdvözlettel: Melinda
Kedves Melinda!
Ez a mese a négy és fél éves kis unokám kedvenc meséje. Időnként kéri, hogy valamiről meséljek. Körülbelül egy évvel ezelőtt azt kérte, hogy mondjak mesét egy cápáról. Bevallom, a cápával kapcsolatban csakis horror történetek jutnak eszembe. A cápa nem tartozik a kedvenceim közé, és hirtelen nem is tudtam, hogy milyen cápás mesét találjak ki neki, ami nem félelmetes.
Így aztán úgy tettem, mint az egyszeri diák, akit felszólítottak felelni Arany Jánosból, de ő csak Petőfi Sándorból készült, így aztán azt mondta: Arany János barátja Petőfi Sándor volt, és elkezdte mondani Petőfi Sándor életét, és költészetét.
Nem tudom, hogy mi ragadta meg ebben a mesében annyira, de azóta is mindig kéri, újra, és újra el kell mesélnem neki, és ha véletlenül másképpen mondok valamit, azonnal kijavítja. 🙂
Judit
Kedves Judit!
Szép mese, jól leírtad a történetet, de én a végén vártam volna valami tanulságot. Lehet, hogy elsiklottam fölötte?
Azt értem, hogy az emberek nem értik az állatok beszédét, még azt is elfogadom, hogy a cápa nem tudja mi az a labda, de tudja, hogy labdaboltba kell venni, de ha ezt egy gyereknek felolvassuk, akkor milyen tanulságot von le belőle?
Bocsánat, hogy ilyen szőrős szívű voltam, üdvözlettel: János
Kedves János!
Ez semmi más, csak egy félelem oldó, gyógyító mese a kis unokámnak, aki háromévesen rettegett az ugatós kutyáktól. Mivel vidéken lakunk, és majdnem minden háznál van kutya, nem lehetett vele sehová sem menni, mert sírt, ha kutyaugatást hallott. A nagypapája futva cipelte a nyakába, ha el kellett mennünk valahová. Azért ez nem volt egy jó dolog. Így aztán kitaláltam ezt a mesét /beleszőve a kívánt cápát is/, és azóta ha kutyaugatást hallunk, próbáljuk kitalálni, hogy mit mondhat a kutya. Egy háromévest még nem nagyon kötnek le az erkölcsi tanulságok, és a csattanóhoz sem ragaszkodik. Most, hogy már négy éves is elmúlt, új dimenziókat kapott a mese, mert lehet beszélgetni a barátságról, a háláról, stb.
Luca unkám már komplett magyarázattal szolgál egyébként, hogy miért nincs a tengerben labdabolt. /Mert elúsznának a polcról a labdák, az eladó néniknek folyton úszni kellene, nehéz lenne a víz alatt boltot építeni, stb. :D/ folyt.
Kedves Judit!
Nagyon tetszett a meséd, egy szuszra olvastam el. Igaz én is vártam valami csattanót. Viszont tanulsagot találtam, amit egy négy év körüli gyermek is megért, azt, hogy vigyázzunk a dolgainkra, mert ha odaadjuk másnak, akkor bizony könnyen előfordulhat, hogy nem kapjuk vissza.
Egy pici javîtanivalót találtam ha mondhatok ilyet. A labdázasról szól a történet, de nagyon sokszor szereoel benne maga a labda szó és ennek ragozott alakjai. Így is tetszett, de sokkal szívesebben olvasnám ha néhány helxen változtatást eszközölnél benne. Mittudom én, gumigolyó, puffadt gömb, golóbis stb.
Bocsánat.
Szeretettel: Edit
Kedves Edit!
Köszönöm, hogy egy szuszra elolvastad, és tetszett is a mese. Nagyon aranyos ötleteid vannak a labda szó kiváltására, ha legközelebb mesélem a kedvenc meséjét a kis unokámnak, a puffadt gömböt okvetlenül bele fogam csempészni. Meglátjuk mit szól hozzá… 😀
A "csattanó" lehet a szeretett dolog elvesztése is, amiért csak részben kárpótol az új…
Bár, mint Jánosnak írtam, a három-négy évesek még nem ragaszkodnak a csattanóhoz.
Judit
Kedves Judit
Edit hozzászólásához csak annyit, hogy ha az atanulság, hogy ne adj kölcsön semmit, mert esetleg nem hozzák vissza, az rossz tanulság. Így önző gyereket nevelhetünk.
Az egy jobb tanulság, hogy mindig annyit adj kölcsön, amiről le tudsz mondani.
Én még folytattam volna a történetet, azzal, hogy a cápa visszahozza a játékot akkor amikor, már megvan az új. Szabadkozik, hogy olyan jól eljátszottak vele, hogy észre sem vette, mennyire elszaladt az idő.
Ekkor a kutya lemondhat a labdáról, mondván, hogy neki már van új, és a távoldó cápa után szólhat:
– Jó labdázást.
Üdvözlettel: János
Kedves János!
Nagyon aranyos befejezést írtál a mesémhez, mosolyogtam amikor elolvastam.
Azonban ezzel a befejezéssel a cápa egy pozitív szereplőjévé válna a mesének, és én a cápát egy ellenszenves alaknak szántam. /Biztosan azért, mert a valóságban is irtózom a cápáktól./
A mai három- négy éveseknek nem divat már boszorkányokról, sárkányokról, szörnyetegekről, vérszomjas fenevadakról mesélni. Mégis tudniuk kell, hogy nem mindenki jó a világban.
Judit
folyt.
Az erkölcsi tanulság – amit le lehet szűrni belőle – /nekünk felnőtteknek, ha már annyira ragaszkodunk hozzá / meg talán az lehetne, hogy "Több dolgok vannak földön és égen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes." /Hamlet/. 🙂
Judit
Kedves Judit!
Szoktuk mondani, hogy élhetnének békében a kicsik, ha nagyok is békétlenek. Az ember az állatvilágtól sokat ellesett fejlődése során. Valamikor régen az állatvilág viselkedését is leshette talán azt is, hogy ha bosszantanak, ne hagyd magad, állj bosszút te is, mint a kiskutya? Átvitt értelemben példásan belecsempészted az emberábrázolást is, anélkül, hogy feltűnő lett volna. emlékszem valamikor iskolakezdés előtt sokat oktatták a gyerekeket a család legtapasztaltabb tagjai arról, hogy ha bántanak ne hagyd magad, bántsd vissza Te is, mert akkor nem kapnak rád a többiek.
Aztán mondták azt is, hogy többet ésszel, mint erővel. No a kiskutyának is volt esze a mesében, és egy igazi érzelmekkel teli kis vau, a kis unokád biztosan sokat kérdezgetett közben mint írtad, mindig leszűri mindenből a csöpp eszével a tanulságot. Szeretettel gratulálok, nekem nagyon tetszik , gonolom, neki is tetszett nagyon. Zsófi
Kedves Zsófi!
Azt gondoltam, hogy Lucácska majd elfelejti ezt a mesét is, mint a többit – amit kisebb korában meséltem neki – de ez a mese "örökzöld" sláger maradt nálunk.
Luca képes egy nap kétszer is meghallgatni, és ha kihagyok belőle valamit véletlenül, már kapom is a szemrehányást "Murmi! Azt nem mondtad, hogy…"
Tulajdonképpen azért írtam le a mesét, ami eddig csak a fejemben létezett, hogy ha egy ideig nem mesélem, akkor el ne felejtsem, hogy pontosan hogyan volt. 🙂
Judit
Kedves Judit!
Nagy élvezettel olvastam a mesédet, mert ahhoz én nem értek. Talán csak egy van a két dédunokámról szóló, viszont macskáimról szóló versek nagyon sok. Mesét nem tudok írni, éppen ezért nagy gonddal és szeretettel olvastam végig. Érdekes, hogy éppen egy kiskutyáról és cápáról tudtál ennyi érdekeset elmondani nekünk. Köszönet érte. Szeretettel olvastam: Kata
Kedves Kata!
A cápák és a kiskutyák igen ritkán találkoznak a valóságban, az én mesémben is csak kivételes alkalomból találkozhattak.
Nem sok mesét írtam én sem, de mostanában "megrendelésre" dolgozom 🙂 A kis unokáim kérik, hogy meséljek egy képről, vagy egy állatról, na akkor nincs mese, mesélni kell a megadott témában. 😀
Judit
Kedves Judit!
Valami nagy-nagy hiányérzetem van a mesédet olvasva. Többször végigolvastam, előbb azt hittem, nincs a mesének tanulsága, majd hirtelen rájöttem, hogy van, csak éppen kontra-produktív.
Így úgy hangzik, ha hatalmasabb vagy, erősebb, akkor bármit megtehetsz a kisebbel, elveheted a játékát, sőt bármit.
Kérlek, folytasd a mesét. Találja meg a cápa a kiskutyát bármi áron, az élete árán is (mondjuk, kiúszik a partra és nem tud visszaúszni), de vissza kell adnia a labdát a kiskutyának.
Tudom, egy három-négy éves gyereknek, nem a mese tanulsága hiányzik, mert azt még nem tudja, mi fán terem, de talán az unokád is sajnálja a kiskutyát, hogy elvette tőle a hatalmas erős cápa a labdáját, és sohasem látja viszont. Itt ne hagyd abba a mesét, folytasd még, mert a gyerek is érzi, hogy igazságtalanság történt a kiskutyával, talán azért is kéri oly gyakran ezt a mesét, mert reménykedik benne, hogy győz az igazság, (azaz, vissza kapja a kiskutya a játékát. (folytatom)
Kedves Ida!
A kis Luca nem tudja, hogy a cápa milyen hatalmas, és erős állat. Még soha nem látott cápát sem a valóságban, sem filmen. Mindössze egy kb 5 centis játék cápája van, amit a hasán fel kell húzni, és csapkod a farkával, úgy úszik. Ez a kis retró játék, az én gyerekeimé volt hajdan.
Sajnos nem tudom átírni a kedvedért mesét, mert Luca minden betűjéhez ragaszkodik. Amikor lelocsolja a cápa a kiskutyát, gyakran megjegyzi, hogy az a "büdös cápa". Amikor messzire üti a kiskutya a labdát, hogy sokáig kellejen keresnie a cápának, akkor mosolyog, vagy tapsol. Számára így ki van egyenlítve a dolog. Az pedig, hogy elviszi a cápa a kiskutya labdáját /hogy játszhasson a többi cápával/ nem akkora konfliktus neki, mint ahogyan te gondolod. Idézem Lucácska véleményét: " A labdáért cserébe még különlegesebb lett a kutyus, nem csak azért, mert egy hajón lakik, hanem azért is, mert csak ő tudja az egész világon, hogy egy cápának van labdája." folyt.
(folytatás)
A mese, csak úgy lesz mese, ha tanít, máskülönben nincs értelme a mesének.
Ida
folyt.
Az pedig, hogy a cápa meghaljon a mesében, kizárt dolog. Luca még nem tudja mit jelent meghalni. A szülei még nem tartják elérkezettnek az időt, hogy erről beszéljenek. Még a meséket is csak addig szabad mesélnem, hogy "és boldogan éltek" nem tehetem hozzá, hogy "amíg meg nem haltak".
Nem szabad Grimm meséket mesélnem. Semmi Piroska és a farkas, semmi Jancsi és Juliska, semmi Hamupipőke, Hófehérke, stb.
Bogyó és Babócát, Pepa malacot, A barátnőm Bori sorozatokat szabad mesélnem neki, és az általam kitalált mesékben sem halhat meg senki. Luca még csak négy éves.
Judit
Kedves Judit!
Tény és való, nagy kár, hogy az emberek, nem értenek az állatok nyelvén. Ha megértenék egymást, talán a cápákkal is egyezkedni lehetne, no persze nem a szárazföldiekre célzok!
István
Kedves István!
A szárazföldi cápákon jót mosolyogtam. 🙂
Legendák szólnak emberekről, akik állítólag értettek az állatok nyelvén. Én nem szeretném, ha közéjük tartoznék, attól tartok az állatok is csak folyton panaszkodnak, és leszólják egymást. 🙁
Judit
Jó kis mese ez kedves Judit!
A nagy cápák mindik elveszik a kissebbektől ami megtetszik nekik…ha értenének a jó szóból,(az emberek) talán lenne segítség.
Szeretettel gratulálok: Ica
Kedves Ica!
Mi felnőttek más szemmel olvassuk a meséket, mint ahogy a kicsik hallgatják. 🙂
Nekik hiányzik még az a sok tapasztalat, ami a felnőttek mögött van, és amit ők "belelátnak" egy-egy mesébe.
Köszönöm, hogy elolvastad, és hozzám is szóltál. 🙂
Judit
Bájos, kedves mese, igazán kicsiknek szól!
Kedves Irén!
"Olvasói nyomásra" átírtam a mesét, Luca unkám beleegyezésével. 🙂
Mindjárt felteszem a másik változatot is.
Judit