Pici Beám beteglett. Az előző heti fagylalt megtette a hatását. Mandulagyulladás. Így most a nappaliban ül, torka bekötve, és nyafog:
– Miért kell elmennetek?
– Mert lebeszéltük már telefonon.
– Akkor hívjad őket fel, és mond le – néz rám vádló szemekkel.
– Indi itthon marad veled – mondom türelmesen.
– Fog mesélni?
– Biztosan – mondom, óvatosan, hiszen nagylánynál sosem lehet tudni.
– Lázas vagyok – veti be az utolsó fegyvert a kis beteg. Megfogom a homlokát, de szerencsére az már hűvös. Megsimogatom a kis arcot, és kimegyek nagylányhoz a szobájába.
– Mesélj neki légy szíves. Sietünk haza – Indi bólint, de nem vagyok biztos, hogy kérésem eljutott-e a tudatáig. Feri kijön a WC-ről, és beszól:
– Gyere, induljunk! – mondja. Bemegyünk a nappaliba, és puszit nyomunk a sírós Bea arcára. Indi is megjelenik, kezében mesekönyvvel, úgy látszik nem teljesen süket, tőle is elköszönünk, és megyünk. Ma csak kettesben. Péter nem tud elszakadni a vízilabdázástól. Jövő héten meccs.
Lajosmizsére megyünk. Két címünk is van. Meleg van. A hűtőtáskába a lábamnál mindenféle kristályvizek, és üdítők. Isszuk vödörszám, de így meg izzadunk, mint a ló. Rohannak a kilométerek. Beérünk Lajosmizsére, a vasúti állomásnál balra fordulunk, és leparkolunk. Térkép elő, nézzük az első címet. Megvan. A teremtés koronája betájolja magát, és indulunk. Itt jobbra, a második utcánál balra, aztán előre, és a kis köznél ott is vagyunk. Ja, a vasútállomásnál. Térkép elő, betájolás, balra, jobbra, előre, vasútállomás.
– Most nézd meg Te – tolja oda a térképet kedvesem. Nézem. Tájolok. Balra, előre, jobbra, jobbra, vasútállomás.
– Mici Mackó most azt mondaná, hogy ide kéne visszatalálni, és akkor nem találnánk vissza, és odatalálnánk – mondom. Az én egyetlenem azt latolgatja, hogy ki hívja-e a mentőket a mobilján, aztán indít. Előre, jobbra, balra, balra, és feltűnik a jelzett utca.
– Nagy fej volt ez a Mici Mackó – majd meg szakadunk a nevetéstől. Megállunk az adott címen, és leesik az állunk. A kerítés mögött lebetonozott udvar. Pár csenevész akácfa kornyadozik a kerítés mellett, szöges ellentétben a másik oldalon lévő gyümölcsös élénk zöldjével. Az udvar közepén két pingpongasztal, és köröskörül padok. Olyan, mint egy iskolaudvar. Az is. Mögötte ott van az iskola. Nem értjük a dolgot. Mihez kezdjünk most? Tétlenül kóválygunk a kapu előtt, ami zárva van, és csengőt sem látunk sehol. Már éppen úgy döntünk, hogy visszaülünk, amikor a szomszéd házból rohan ki egy asszony:
– Jaj elnézést! – tördeli a kezeit az asszony – A ház az lenne – mutat egy kb. szoba-konyhát magába foglaló putrira az udvar mellett. – A férjem nem mondta a telefonba? A pedellusi állással jár együtt.
– Nem, köszönjük, de nekünk van állásunk – közli tárgyilagosan a férjem, azzal se szó, se beszéd, visszaül a kocsiba. A feje csak úgy lángol. Remélem hamar találunk házat, mert ha így folytatódik, özvegy leszek. Beülök mellé.
– Meg aztán mi lenne velünk? Sosem találnánk haza.
Valószínűleg ezt akarja bebizonyítani, mert indít, kanyarodik, megy egyenesen, jobbra, iskola.
– Mi van? El van átkozva ez a hely? – dühöng, és harmadszor is elmegy az iskola mellett. Végre rájövünk. El van nyomva a térkép, és az utcanevek összekeveredtek. Visszajutunk az állomáshoz.
– Nézd meg a másik címet! – kéri kedvesem. Nézem. Vasút sor 47. Na talán ezt megtaláljuk. Tíz perc, és már ott is vagyunk. A ház szép, a kert nagy, tele gyümölcsfával. Csöngetünk. Senki.
– Hányra beszélted meg? – kérdezem.
– Háromra – toporog idegesen Feri.
– Még csak két óra, ott feljebb láttam egy vendéglőt, üljünk be.
Beülünk. Étlap, árak szolidak, kiszolgálás lassú, de még belefér. Éppen nekiállunk az evésnek, amikor jön egy vonat. A tányérok csörömpölnek, a férjem ijedtébe félrenyel, a pincér unott pofával veri a hátát.
– Na ja, kérem a vasút, az vasút!
– Én laktam már vasút mellett, de az nem táncoltatott asztalt – mondom csodálkozva.
– Itt, igen. Mocsárra épültünk.
Bumm. Ebből sem lesz semmi. Megesszük a kaját, fizetünk, aztán beülünk a kocsiba.
– Odamenjünk egyáltalán? – kérdezem.
– Ne, már így is olyan ideges vagyok – néz ki Feri az ablakon, és kezdi feladni a dolgod. Beindítja a motort, és elindulunk haza.
Otthon persze káosz. Péter hatalmas húsdarabbal a szemén ül a nappaliban. Az edzésen belekönyököltek. Bea lázas. Kókadtan pislog a heverőn. Indi pedig képtelen uralkodni a káoszon. Sír.
– Hol voltatok?- szipogja.
– Mi van itt? – néz szét családunk romjain a családfő.
– Bea láza mennyi?
– 37, 8.
– Miért nem hívtatok a mobilon?
– Minek, hogy balesetezzetek? Bírtam a prücsökkel, míg Péter haza nem jött. Amikor Bea meglátta a szemét, sírni kezdett, hogy megvakult a bátyja, attól ment föl a láza.
– Adtál neki valamit?
– Kúpot.
– Jó – nézek hálásan Indire, – ügyes vagy!
Aztán megszemlélem fiam szemét. Szép lesz egy jó pár napig. Bea fejét ölembe véve, leülünk a tévé elé, és elgondolkodom azon, hogy annak ellenére, hogy folyton marakodnak, gyermekeim mennyire szeretik egymást.
3 hozzászólás
Kedves történet. A szeretet…. Megőrülök! Sosem költözködnek???? 🙂
De, majd.:)
Lesz addig még elég hadd el had.:)
én is már a költözést várom 🙂 persze, tudom, hogy az még messze van! jo ez így