Összetörve ébredek. Feri gőzölgő kávéval áll az ágy mellett. Előveszem a legszúrósabb tekintetemet, és nem szólok hozzá.
– Haragszol még? – kérdi bűnbánó képpel.
– Gyűlöllek – futja el a szememet megint a könny.
– Na, ne legyél már ilyen, nem akartalak bántani – nyomja a kezembe a kávéscsészét.
– De igen, ha az ember veszekszik a másikkal, bántani akarja – undokoskodok.
– Jövő héten megnézzük a házat. Átgondoltam. Így jó?
– Jó – hüppögök, miközben lelkem tapsol örömében. Azért sem mutatom, hogy már nem is haragszom.
Indivel lelkesen készülünk a látogatásra. Felhívjuk Kerekes nénit, és szombat délutánra megbeszéljük a látogatást. Alig várjuk. Az eddigi elutasítás helyét most felváltja valami izgalom. Még Ferit is megszédíti a lehetőség, pedig még véletlenül sem vallaná be.
És eljő a szombat. Kicsiny családom alig várja az ebédet. Ott kóvályognak a konyha és a nappali között. Bámulatos módon csöndesek. A szomszéd, biztos bánná, hogy ki ment a telkére, ha tudná, hogy ilyen nyugalom van nálunk.
A sültcsírkét, mindenki csak lökdösi, én is. Elrakom a hűtőbe. Végre fél kettő. Indulunk. A kutyát is visszük. Átballagunk az úttesten, be az utcába. Pár lépés után igazi délutáni csend telepszik már a kertekre. Még két sarok, és a harmadik ház a mi címünk. Benézünk a kertbe. Csodálatos. Hatalmas gyümölcsfák sora fedi el a házat. Egyszerűen lélegzetelállító. Nagy, de mégsem ormótlan. Elöl egy kis télikerttel. Becsöngetünk. Kerekes néni jön elénk. Most is elegáns. Beenged. A ház belülről is tetszik. Feri ámulva bámul, majd odasúgja nekem:
– Hol lesz a buktató? – de nincs. A földszinten külön szoba mindenkinek. Meg szép nagy hálószoba. Konyha, és étkező. A hatalmas nappali mellet egy kisszoba, amit akármire lehet használni. Meg fent a tetőtérben nekem ki lehet egy műtermet alakítani. Rálátni a kert hátsó oldalára. Úszómedencének is van hely. A két lány összeveszik, hogy melyik szoba legyen az övé. Félig viccesen ugratják egymást.
– Tudják még annak idején úgy építettük a férjemmel, hogy itt fognak lakni a gyerekeink is velünk. Két fiam is van, de egyik sem akarta beépíteni a tetőteret. Elmentek – szomorodik el a néni. Egy fennakadás van. A bútorok. A mi bútoraink itt elvesznének, amik meg itt vannak, nem férnek bele a lakótelepi lakásba. Végül úgy egyezünk meg, hogy a bútorok itt is, ott is maradnak. Hívjuk a nénit, hogy jöjjön át, és nézze meg most a mi lakásunkat. A kutyát úgy kell előkiabálni. Az összes fát megjelölte valószínűleg. Átsétálunk. Pont ilyet képzelt el ő is. Leülünk, megegyezünk. A bútorokra még fölszámolunk jó pár ezrest, de ezt részletben is ráér. Fő, hogy a fő ősszeg meg lesz. Urnahelyet akar venni a néni a férjének, és magának. Gyanakodva kérdezem meg:
– Most hol nyugszik a kedves férje?
– Otthon a nappaliban, a szekrény tetején – válaszol a néni, na így legyen lottó ötösöm.
Megbeszéljük, hogy mindent bedobozolunk, és Feri majd hozza, viszi a dolgokat a kocsival. Amint letesszük a foglalót, mehet is a költözés. A néni elmegy, mi pedig leülünk a nappaliba. Mindenki farkas éhes. Előkerül a hűtőből a csirke. Pillanat alatt elfogy. Izgatottan tervezzük a jövőt. Majdnem éjfélig beszélgetünk. Feri boldogan mondja, hogy a legkisebb szobából dolgozót szeretne kialakítani, én pedig a műtermemet tervezgetem. Egyszóval boldogok vagyunk. Bea elalszik a fotelban, úgy kell átvinni a szobába. A másik két porontyunk is elmegy aludni, én pedig leülök Feri mellé a fotelba. Körülnézek, és szívembe valami fájdalom hasít. Több mint húsz évig laktam itt.
2 hozzászólás
szia!
ez már a vége?
szerintem nagyon jo gondolatok, vagy tapasztalat?
Nem, ez még nem a vége:)