Az istenek feszülten figyeltek hatalmas előadójuk közepén lévő üvegkocka belsejére. Akiknek ez a kocka túl messze volt, azok a kivetítőre meredtek. A hatalmas, végtelennek tűnő helységet betöltötte egy dühös, pocskondiázó ember hangja.
– Isten? Miről beszélsz! Az egy mocsok! Ha valóban foglalkozna velünk, akkor teljesen más lenne a világ! Az a sok pap meg a többi barom is csak papol! Mit gondolsz miért a papokról alakult ki a “papol” szó?? Nem véletlenül! Egyszer! Könyörgöm! Csak egyszer jönne le a Földre Isten és élje át a dolgokat úgy, ahogy mi látjuk és éljük meg itt lenn!
A terem összes “hallgatója” az előbb megnevezett istenség felé fordult, feszült kíváncsiságot tanusítva. Vajon hogy fog reagálni? Isten azonban tudta, hogy ha azt tenné, amit a papok mondanak az embereknek büntetésképpen istenkáromlásért, a többiek valószínûleg nagyon lenéznék, fôleg Buddha. Márpedig legjobb barátját nem akarja elveszteni, sem önmagát kisebbé tenni a szemében. Ettől függetlenül azonban egy kissé csodálkozott, hogy a középkorban, amikor a kereszténység vasakarattal tartja kezében a hatalmat, ilyen gondolatokra bukkan.
Pár pillanatig döbbents csend ült a taoban, majd Isten megszólalt:
– Lemegyek a Földre.
A többiek nem szóltak semmit. Nem helyeselték, de ez még mindig job, mintha a pokol valamelyik bugyrába küldi, vagy elôbb kínkeservessé teszi az illető életét és utána küldi a pokolba.
Isten felállt a helyéről, majd lement az üvegkockához. Megállt a tárgy előtt. Elgondolta, hogy milyen alakban fog megjelenni előttük, majd megérintette a kockát. Egy pillanatnyi ideig vakító fehér fény villant fel, majd megszűnt a világítás, meg Isten is a teremben lenni.
Mikor megjelent Európában, Franciaországban, Párizsban, nagyon ügyelt rá, hogy egy sötét, éppen elhagyott sikátorban manifesztálódjon. Külsőleg egy mocskos, kiéhezett, félőrült hajléktalan látszatát keltette, belül azonban még mindig Isten volt. Amint megérintette a talajt, elfogta valami szörnyű rosszullét. Nem tudta mire vélni, még sosem érzett ilyesmit. Úgy dötött, hogy még nem annyira zavaró, ezért inkább elnyomja, és körülnéz egy kicsit, hogy megkeresse az illetőt, meg úgy egyáltalán, lássa mi a helyzet. Amint kilépett furcsa látvány tárult a szeme elé. Nem messze tôle és sikátorától egy nagy csoport ember sereglett egybe, úgy tűnik, egy-két személy köré. Azt a néhány fontos személyt nem látta még, de valahol érezte, hogy nem is nagyon szeretné. Egy hajszálon múlt, hogy ne érezze magát még rosszabbul. Lassan közelebb sétált a gyülekező tömeghez. Úgy gondolta, bármi is legyen a panaszkodó problémája, szinte biztosra vette, hogy ennek a jelenlegi eseménynek is köze van hozzá. Már elérte a tömeget, elkezdett furakodni. Látta, hogy sokaknak a kezükben némi aprópénz található, míg másoknál nincsen. Legelőre ment, hogy láthassa mit néznek ennyire az odasereglett emberek. Azonban minél közelebb ért a összetömörülés forrásához, annál inkább elfogta valami beteges érzés. A lábai remegtek, eszméletét majd’ elvesztette, és mintha – az emberek által – a hányingernek hívott érzés is hevesen kerülgetni kezdte volna. Ekkor pillantotta meg kik okozzák ezt a nagy felhajtást. Papok. Két pap. Arra is rájött, hogy miért ez a nagy macera, hiszen a papok kiabálták:
– Némi pénzért megvásárolhatjátok Isten bűnbocsánatát! Nem kerül sokba és minden bűnötök alól mentesültök.
Isten össze-össze rándult görcsösen, mikor meghallotta saját nevét, a szót hogy bûnbocsánat és látta, hogy fizetnek ezért. Elkezdett remegni és őrülten nyáladzani. Szerencséjére ekkor a papok pont elvonultak templomjukba, a sok bűnbocsánatot vásároló ember pedig hazaindult. A tér lassanként kietlenné vált, alkalmat adva Istennek, hogy maradék tudatával a taoba kapaszkodjon.
Szinte ugyanabban a pillanatban, ahogy a vakító villanással eltűnt, rögtön meg is is jelent, ugyanott, ahol az előbb állt. Azonban most a földön feküdt, szemei felfordulva. Buddha odasietett hozzá és felemelte a fejét. Isten, mikor kinyitotta a szemeit és körülnézett, láthatóan megnyugodva tanusította, hogy biztos helyen van újra.
– Láttunk mindent – szólt Shiva.
– Tudtunk is róla – mondta Anubisz -, ahogy te is.
– De gondoltuk nem szólunk bele – reagált Zeusz. – Még fiatal vagy és sokat kell tanulnod. Az nem baj, ha szabadságot adsz az embereknek, sőt. De nem szabad túl tág korlátokat biztosítani. Ezen mindenki átesett legalább egyszer. Itt volt már az ideje, hogy veled is megtörténjen.
– Tanulj a hibáidból – szólalt fel Akuma -, így haladhatsz a követőid által feltételezett tökéletesség felé.
Buddha nem szólt semmit, Isten a szeméből sem tudott kiolvasni semmit. Kicsit szégyenkezve állt fel, de tanult a hibájából, és ezt a többiek is látták, ezért nem beszéltek erről többet. Isten visszaült a helyére és az Élet folyt tovább a taoban.
1 hozzászólás
Ebben az írásban található helyesírási hibák, szépséghibák ki lettek javítva.