22. fejezet
Reggel Éva, már majdnem körbejárta az egész lovardát, amikor meglátta Gézát, aki láthatóan, nyakig volt a munkában. A talicskában, amit a közeli istálló felé irányított, egy hatalmas bála szénát egyensúlyozott, egyelőre összekötözve. Az első boksz elé érve, elvágta a kötelet, és egy jó nagy vasvillányit bedobott, az ott várakozó lónak. Már a harmadik állatnál járt, amikor Éva utolérte.
– Jó reggelt! – köszöntötte.
– Jó reggelt! – fogadta a köszönés Géza. – Igaz az már régen volt – tette hozzá mosolyogva.
– Miért? – nézett a csuklójára Éva, de nem volt rajta óra. – Mennyi az idő? – kérdezte kicsit zavarban.
– Hamarosan kilenc – nézett fel a napra, mintha onnan nézné le az időt.
– Nem tudja, hol találom a lányomat, és Lászlót – kérdezte elgondolkodva, hogy ilyen sokat már régen aludt.
– De tudom – mondta Géza -, de nem kellene őket zavarni, éjjel sokat dolgozhattak.
– Mit csináltak? – kérdezte Éva csodálkozva. – Én azt hittem, hogy Petra csak reggel, a szokott időben kelt fel, és hagyott engem aludni.
– Éjjel megellett a póni. Anya, és csikója jól vannak – tette hozzá csak mellékesen. – Petra, és László a mellettük lévő bokszban alszanak, és azt hiszem elég mélyen. Amikor kitakarítottam a póni helyét, fel sem ébredtek, pedig az némi zajjal járt.
– Melyik istállóban találom őket?
– A ló jártató mögöttiben – mondta, és a villájával mutatta az irányt.
Éva óvatosan lépett be a láthatóan régen épült alacsony belmagasságú épületbe. A folyosó két oldalán bokszok sorakoztak, a többségében egy-egy pónival, akik hangosan ropogtatták a frissen bekészített szénát. Hamar megtalálta azt a bokszot, aminek az ajtajára az volt írva: – Sebes.
Óvatosan benézett az ajtó fölött, és rögtön melegség árasztotta el a szívét. A csikó mohón szopott, a kanca póni pedig, szemében büszkeséggel, hol Évára, hol csikójára nézett. Egy darabig még ott ácsorgott, mert nem tudott betelni a látvánnyal, aztán eszébe jutott, hogy a lányát keresi. Észrevette, hogy a következő ajtó nyitva van. Óvatosan lépkedve a leszórt szalmán benézett a bokszba, ahol tekintete találkozott Lászlóéval.
– Jó reggelt! – üdvözölte Évát, olyan halkan, hogy szinte csak a szája mozgott.
Éva csak bólintott, és belépett az ajtón, de a talpa alatt hangosan reccsent valami, amire Petra is kinyitotta a szemét. Megdörzsölte, majd mosolyogva anyjára nézett.
– Szia, anyu, képzeld – kezdte volna a mesélést, de Éva közbeszólt.
– Mit keresel te itt, és, hogy nézel ki? Szutykos a pizsamád, a kócos hajad pedig tele van szalmával.
– Ne bántsd – szólt rá László. – Éjjel nagyon sokat segített. A ruháját majd kimosatom Jolival, a többi gyerekre is ő mos, ha szükséges. Itt pedig elég sűrűn bekoszolják a holmijukat.
– Miben tudott annyit segíteni, hogy nem küldted vissza az ágyába? – kérdezte Éva, még mindig mérgesen.
– Vissza akartam küldeni – szabadkozott László -, de Sebes nem engedte, azt akarta, hogy a kislányod segítsen neki. Ez volt az első ellése, félt tőle, és Petrától várt segítséget.
– Megkapta? – kérdezte, már kevésbé mérgesen.
– Képzeld anyu, megéreztem, hogy hamarosan megszületik a csikó – kezdett hevesen mesélni Petra. – Akkor akart László visszaküldeni, aludni, de a póni lefeküdt, és hívott, hogy simogassam. Nem hagyhattam itt.
– Ne haragudj, de amikor láttam, hogy a ló az ölébe hajtja a fejét, nem tudtam elküldeni – vette át a szót László. – Nem hagyta, hogy orvost hívjak. Azt mondta, hogy a póni nem akarja. Bíztam a lányodban, annyira határozott volt, elhittem neki, hogy megoldjuk ketten. Nem csalódtam benne.
Éva oda ült lánya mellé a bálára, és magához ölelte.
– Elég büdös vagy – mondta. Megpuszilta a homlokát, és megölelte.
– Igen, tudom – nézett végig magán Petra -, de bele kellett térdelnem a szalmába, amire a magzatvíz folyt.
– Miért? – csodálkozott el Éva.
– Beakadt a csikó egyik lába, nekem kellett benyúlni, és megigazítani, hogy kibújjon. Utána a két bokáját fogva én húztam ki, hogy minél könnyebb legyen neki az ellés. Aztán meg olyan gyorsan megszületet, hogy fenékre estem, és a csikó az ölembe esett, de már jól van – nyugtatta meg azonnal anyját.
– Miért neked kellett csinálni? – kérdezte Petrát, de közben Lászlóra nézett.
– Nem akartam felesleges fájdalmat okozni a póninak azzal. hogy én csinálom – válaszolt a kislány helyett László. – Az ő keze sokkal kisebb, mint az enyém – magyarázta.
– Már értem – állt fel Éva. – Menjünk mosakodni, vagy inkább fürödni, hogy megszabadulj ettől a bűztől.
– Én már nem is érzem – mosolygott anyjára Petra.
– Akkor sem maradsz így, mert én érzem, utána meg enni kellene valamit. Biztos megéheztél az éjszakai műszakban.
– Én is gyorsan rendbe szedem magam, mert tíz órára jön Zsófi – indult László is a lányok után. – Szólok Jolinak, hogy üssön össze valami reggelit, akkor a tisztálkodás után a gyerekek étkezőjében együtt megreggelizhetünk.
Reggeli után László sietve érkezett az egyes karámba, ahol Zsófi már melegített. Az ügetésnél tartott, most éppen bal kézre rótta a köröket.
– Hogy állsz a bemelegítéssel? – kérdezte. – Azt hittem, hogy még el sem kezdted.
– Még megyek pár kört rövid vágtában – válaszolta Zsófi. – Hamarabb értünk ide apuval, ezért előbb kezdtem az melegítést.
Két kör vágta után megállt László előtt.
– Látom, már négy akadály van a pályán, ráadásul olyanok amilyet még nem láttam. – állapította meg Zsófi.
– Igen, jól látod, haladnunk kell, már csak másfél hónapunk van – szólta el magát László.
– Mire van ilyen rövid időnk? – kérdezett rá Zsófi.
– Ha már elszóltam magam, akkor elmondom. Beneveztelek a ráckevei díjugrató versenyre. Augusztus végén lesz – tette, még hozzá, hogy megnyugtassa.
– Nem hiszem, hogy kész lennék a versenyzésre – méltatlankodott Zsófi.
– Az országos bajnokság októberben lesz, addig részt kell venned pár versenyen, hogy nevezhess rá – magyarázta László a kislány helyett lelkesedve. – Ha nincs kitűzve valamilyen cél, akkor soha nem is leszel felkészülve. Semmi motiváció abban, amit csinálunk, ha nem kell valahol bemutatni a tudásodat. Akkor húzzunk bele – adta ki az utasítást László. – Elmondom a teendőket. Összesen négy akadályt látsz, abból az első kettő összetartozik. Az a kettős akadály. Ebből az első egy meredek, a második egy oxer, a kettő között két vágtaugrás van, ha a meredekre jól viszed rá a lovat, akkor a másodikat már el sem tudja rontani. A harmadikat úgy hívják, hogy kőfal, persze nem kőből van, hanem könnyű műanyag téglákból. Ennek az akadálynak van még egy nehézsége, a fal mögött a talaj lejjebb van, mint ahonnan elugrotok. A lónak ez nem jelen problémát, mert az akadály fölött felméri az érkezési pontot, neked viszont egyensúlyban kell maradnod. Ennél az akadálynál mindenképpen készülj fel, hogy meg kell támaszkodnod a ló nyakán, mert a talajfogásnál a fara jóval magasabban lesz, mint amit a többi akadálynál megszoktál.
– Az a legnehezebb az összes közül – állapította meg Zsófi.
– Nem fog gondot okozni, ha odafigyelsz, de még ott van a negyedik. Azt úgy hívják, triple bar. Abban nincs semmi különös. Olyan, mint egy oxer, csak meg van cifrázva. Kicsit jobban rá kell vezetni a lovat, mint az oxerre, mert szélesebb, de ne félj, azért van az első rúd alacsonyabban, hogy ne verje le akkor se, ha közelről ugrik el. Ha van kérdésed, hallgatlak.
– Milyen sorrendben menjek? – kérdezte.
– Javaslom, hogy abban a sorrendben, ahogy bemutattam őket. A kettős akadály után engedj neki tágabb kanyart a fal előtt, hogy elég távolról tudjon nekifutni. A félelmedet ne sugalld felé, az első körben hagyd, hogy egyedül csinálja, akkor nem lesz semmi probléma. A fal fölött hamar ülj vissza, és támaszd a nyakát.
Zsófi nem túl nagy önbizalommal sarkalta Fáraót ügetésre, majd vágtára a kettős akadály előtt.
4 hozzászólás
Üdvözletem, János!
Végre egy kis mocsok és bűz. 🙂 Néhányan azt hiszik, az állatszeretet csak abból áll, hogy gyönyörködünk, simogatunk, kikapcsolódunk, játszunk. Pedig, amint realisztikusan elénk tárod, bizony azt is jelenti, hogy dolgozunk, izzadunk és bemocskoljuk magunkat (a szó jó értelmében). Viszont mindez megéri.
A másik, amit örömmel olvastam itt, a kitűzött célok ösztökéje. Valóban nagyon fontos dolog az életben.
Üdvözlettel: Laca 🙂
Kedves Laca!
Igazad van az állattartás kosszal és büdössel jár. Én vidéki gyerekként láttam meg a világot, így a trágyaszag, nekem egyet jelent, a vidéki levegővel. Szeretem, még ma is.
Köszönöm, hogy olvasod, üdvözlettel: János
Kedves János! Tetszik ez a rész is! Tényleg úgy íro le, hogy az ember beleéli magát az ottani életbe. Érdekesek, karakteresek a szereplők is. Nagyon szimpatikus Éva és a lánya, s a nagy versenyre készülő Zsófi. S persze László. Izgulok, h ne derüljön ki az ellenkezője:) Üdvözlettel: én
Kedves Bödön!
Örülök, hogy még mindig kitartasz. Mint tudod ez egy romantikus regény, és elárulom, happy end a vége!
Csak bízni tudok benne, hogy kitartasz odáig.
Üdvözlettel: János