A macskák, a libák és a disznók

Tanyán éltem huszonkét éves koromig. Persze nem én, aki ezt a történetet papírra veti, hanem az, aki átélte. Mégis magaménak érzem ezt; én is éltem falun, kakaskukorékolás ébresztett sokszor, és ismerek olyanokat, akik e történet színhelyén meglehetősen otthon éreznék magukat.
A tanya egy erdő mellett terült el, távol mindentől. A legközelebbi szomszéd is egyórányi járásra lakott, s csak homokos földutak kötötték össze a lakott pontokat. E homoknak az volt a különleges tulajdonsága, hogy amikor nagyon nagy volt a hőség, szinte átforrósította a cipőt, süllyedt; szélben kellemetlen, szúrós szemcséi mindenhová bejutottak, s megkeserítették az életet; esőben pedig összetapadtak a szemek, és járható utat alkottak. Épp ezért szerettem nagyon vizesen a homokot. Arról nem is beszélve, hogy milyen jó kis homokágyú-csatákat lehetett vívni egymással. Ilyen helyen az ember nem nagyon indult nagy utakra, éppen csak bejárta a földeket, hogy leellenőrizze a termést. Legtöbbször otthon akadt munka. Nem is csoda, hogy nagyon sok mindenben önellátó volt egy tanya. A tehén adott tejet, a kút vizet; a tyúkok tojták a tojásaikat, hébe-hóba akadt, hogy egyiknek elvágódott a torka, és beleesett a leveses fazékba, persze előtte tollától megszabadíttatott; a disznók nőttek, amikor elég nagyok lettek, levágtuk őket; a föld pedig adott búzát, amiből a háziak a közeli malomban lakó molnár segítségével lisztet készítettek, majd abból kenyeret. Szóval minden megvolt. Sőt, hogy ilyen távol estünk mindentől, a kis tanyák — kettő vagy három összefogva — saját temetőt hoztak létre. Volt úgy, hogy minden családnak külön egy adatott meg a közelben. A miénk is ilyen volt. Ott nyugodott nagypapám, annak családja, és nagypapám apja, és így tovább olyan régre visszamenőleg, hogy azok sírja már az enyészeté lett. Fura ám, hogy a sír is el tud tűnni. Az életből kifakult ember még tovább fakul a földben, míg végül eggyé lesz vele.
Tehát minden megvolt, ami kellett. Persze azért mégsem. Nem volt orvos például. Sürgős esetek így errefelé nemigen léteztek. Volt, hogy egy egész nap is eltelt úgy, hogy valaki törött karral feküdt ágyban, s mire az orvos megnézte, már belázasodott, csontja ferdén kezdett összeforrni. No, ilyenkor újra el kellett törni, hogy minden visszatérjen a rendeltetésszerű helyére.
A mi tanyánk is, akár a többi, sok kisebb-nagyobb épületből állt. Emlékszem, hogy volt egy nagy udvarunk, annak egyik végében — a nyírfákkal szegélyezett földút mellett — állt a hosszú tornácos ház. A házzal szemben, az udvar másik végében volt a magtár, mellette az ól, ahol a lassú, megfontolt életet élő foltos tehén élte életét. Hátrébb, ahol már az erdő kezdődött, állt a disznóól és a tyúkól a tyúkudvarral együtt. Így, ilyen helyen éltünk mi.
Fiatal voltam, alig múltam húszéves. Sokszor mentem a tyúkudvar mögötti kis rétre játszani. Olyankor néha ott volt Julcsa is, a húgom. Nagyon szerette a napfényt, a zümmögő bogarakat, a fák lombjainak susogását. Télen, nyáron azon a kis réten játszottunk. Úgy tűnt, hogy soha nem nő föl. Mindig ugyanaz a kislány maradt. Ugyanaz a nyolcéves.
Egy este arra ébredtem, hogy énekelnek a tyúkól felől. Először azt hittem, hogy csak álmodtam az egészet, mert amint kinyitottam a szemem, nem hallottam egyebet, csak a falevelek zizegését a langyos nyáréjszakai szélben. Sokáig hallgatóztam, de nem hallottam újra. Az árnyak azonban nem hagytak aludni. Hatalmas volt a hold. Fénye megnyújtotta a ház mellett álló körtefa ágainak árnyát, és hosszú, csontos ujjakat formált belőlük a szoba padlójára.
Minden félelmemet legyőzve sétáltam ki a konyhába, ahol a keskeny ablak miatt éppen csak valamiféle derengés volt. Felhúztam a cipőmet a meztelen lábamra, és kimentem az udvarra. Ekkor újra hallottam az éneklést. Lágy női hang volt. Valami földöntúli nyelven énekelhetett, mert nem értettem, hogy miről szól a dal. De annyira szép volt, hogy nem bírtam ki, meg kellett néznem, hogy ki énekel.
Ösztönösen indultam el a holdfényes udvaron át a rét felé. Minden aludt, ami nappal nyüzsgött. A tyúkok, a malacok, a libák, a tehén. Csak az egyik macska, a Bendzsó surrant át egy alacsony kerítés alatt.
Fura két állat volt a mi két macskánk. Bendzsó és Toprongy. Szívemből utáltam mindkettőt, mert folyton fújtak rám, és karmoltak. Persze, amikor húsos falatokkal töltöttem meg a bádogedényüket, akkor hízelegve dörgölőztek hozzám.
Bendzsó nevét onnan kapta, hogy akkora hasa volt, hogy amikor leült, úgy nézett ki, mint egy bendzsó. Toprongy pedig talán a világ legmocskosabb macskája volt. Soha nem láttam mosdani, pedig az, úgy tudom, a macskák természetes ösztönei közé tartozik. Ő kivétel volt. Úgy is nézett ki, mint valami rongyos koldus.
No, hát utáltam őket, de nemcsak én, hanem a Tibi is, a nagy fehér komondor. A két rosszéletű ennek ellenére úgy járt-kelt, mint valami pasa. Még a konyhára is bejárásuk volt, ahol folyton az én életemet keserítették evés közben.
Bendzsó most valahogy más volt. Az ezüstös holdfényben egészen karcsúnak hatott. Szemei sárgán villantak föl, amikor visszanézett rám. Először azt hittem, hogy nem is a mi macskánk, de határozottan ráismertem a bundájáról. Ami meglepett, hogy Tibi, a komondor nem volt sehol. Ha valaki este kiment egy kicsit — ez sokszor megesett nyári esteken apámmal —, Tibi rögtön odaszaladt hozzá, és körbejárta egyszer, majd letelepedett a lábaihoz. Most viszont még a hangját se lehetett hallani. A kutyaház környékén sötét honolt. Szólítottam egyszer, de nem akartam fölébreszteni senkit, ezért inkább hagytam Tibit akárhol is van. Inkább a hang irányába tekintettem, s lassan elindultam a tyúkól felé.
Ekkor valami félelmetes árnyék suhant át előttem. Olyan hirtelen szaladt el, hogy teljesen megijedtem. A körtefáig követtem tekintetemmel, akkor megállt, és visszanézett rám. Lidérces sárga szemek voltak, de ráismertem Toprongyra. A hirtelen ijedelem dühöt szült. Felkaptam egy követ, és jó erősen feléje hajítottam. El is találtam, de a macska meg sem érezte. Felfutott a kerítésre, és onnan figyelte további tetteimet. Újabb követ ragadtam, és fenyegetően elindultam a kerítés irányába, de ekkor az az édes énekhang újra befurakodott a fejembe.
— Érdekelsz is te engem! — mondtam a macskának, de a követ azért még elhajítottam arrafelé, ahol volt.
A tyúkólat elérve egy újabb meglepetésben volt részem.
Volt két libánk. Őket sem szerettem túlságosan, mert folyton utánam szaladtak, ha arra jártam. Egyszer még belém is csípett az egyik. A kakastól nem féltem, azt tudtam uralni, de a libák szemernyi tiszteletet se mutattak. Pedig jó sokszor megkergettem őket seprűvel, néha még rájuk is húztam egyet a seprű tollával. Most ez a két jószág az udvaron járkált, pedig estére mindig bezárjuk őket, nehogy jöjjön valami róka vagy egyéb vadállat, és megfojtsa a bestéket. Sajnálatos módon a seprű nem volt a közelben, és bármennyire szívesen láttam volna ezt a két hosszúnyakú bitangot holtan, nem akartam, hogy veszteség érjen minket, így elkezdtem terelni őket a régi szenes felé, ahová mindig be lettek hajtva éjszakára. De nem ment ám egyszerűen! Először még megijedtek tőlem, ahogy a sötétből előbontakoztam, mint valami szörnyeteg, de aztán ráismertek az ábrázatomra, és szokatlan bátorsággal gágogni kezdtek. Közben persze fenyegetően széttárták a szárnyukat, és próbáltak a lábamba csípni. A vége az lett, hogy átugrottam az alacsony kerítésen, ahová már nem tudtak követni, és onnan szórtam a szitkokat rájuk. Feldühített, hogy féltem tőlük, de nem akartam, hogy belém csípjenek.
Inkább megkerülve a tyúkólat, a disznóól mellett mentem el.
Itt azonban a két malac szokatlan röfögésére figyeltem föl. Nem szoktak ők így röfögni az éjszaka közepén. Áthajoltam hát az ól alacsony első fala fölött, és benéztem hozzájuk. Mindkettő az ól belső fala mellett állt, középen pedig egy számomra ismeretlen lény feküdt a földön. Úgy tűnt, hogy élettelen. Szőrös volt, hosszú, széles farka volt, karcsú teste. Elhúztam az ól ajtajának reteszét, és beléptem. A disznók azonnal lökdösni kezdtek.
— Na, na, menjetek! Most nem enni adok. Na, menjetek innét!
De ők nem tágítottak. Csak lökdöstek és lökdöstek, én pedig nem akartam tiszta piszok lenni tőlük — egyébként is a pizsamámban voltam —, ezért kihátráltam. Most már arra gondoltam, hogy felköltöm apámat, mert felettébb furcsa dolgok történtek. De hát mit mondana? „Te nem tudtad bekergetni a libákat? Nem tudtad kivenni a dögöt az ólból?”
A malacok ekkor elcsöndesedtek, és mikor újra benéztem, már hűlt helye volt a kis szőrös lénynek.
Álom az álomban, gondoltam, vagy csupán egy látomás.
Ám a dal újra megszólalt. Most már egészen közelről hallottam. Biztos voltam afelől, hogy valaki a réten énekel. Otthagytam hát a disznókat, és elindultam a rét felé. Lassan lépdeltem az ingatag talajon. A kitaposott út mintha teljesen eltűnt volna. Erős, vastag ágak kerültek minduntalan az utamba. Nem győztem kerülgetni őket. Az aljnövényzet is egyre sűrűbb és szúrósabb lett. A nadrágom szára itt-ott beleakadt valamibe, pedig nagyon vigyáztam, hogy hová lépek.
Ám végül eljutottam a rétre.
Julcsa volt ott. Ő énekelt. Egyből ráismertem, habár már sokkal idősebb volt, mint amilyennek én mindig is láttam. Alakja gyönyörű volt. Keskeny dereka és formás keblei vonzották a tekintetemet. Hosszú haja ezüstösen csillogott. Karjai és lábai formásak voltak, gyönyörűek. Arca a legszebb arc volt, mellyel valaha is találkoztam. Ó, én még addig soha nem láttam olyan szépet, olyan gyönyörű teremtést, mint a Julcsa! Lehetett vagy húszéves.
— Julcsa? — kérdeztem elámulva.
Ő felém fordult. A teste egészen kirajzolódott a rajta lévő finom lepel alatt. Mezítláb lépkedett a harmatos füvön, egy ezüstlánc volt a bal bokáján.
— Te énekeltél Julcsa?
Odasétált hozzám, megsimogatta az arcom, aztán átölelt. Éreztem testének melegét, formáját… És még valami mást. Valami zordat, kegyetlent. Olyan volt, mintha az addigi összes bűnöm egyszerre került volna elő onnan, ahová én régen elraktároztam őket.
— Látod, ilyen lennék — mondta.
Csak ennyit mondott. Megfordult, és besétált az erdőbe.
Másnap hatalmas vihar kerekedett. A jég kegyetlenül elverte a vetést, és összezúzta a lelkem, ahogy Julcsa sírján kopogott, akit soha többé nem láttam viszont.
Ó, bár soha ne játszottunk volna a kútnál!