Másnap reggel Adélaide kopogtatott Pamela ajtaján.
– No, hogy vagy? Hogy viseled a bezártságot? – kérdezte.
– Nehezen – hangzott a rövid válasz.
– Nos, találtam a számodra valami elfoglaltságot. Sajnálom, de egyenlőre még nem mehetsz ki, majd kaptok egy hétvégi jutalomnapot Tommal s elmentek valahová innen, ha a természetet akarjátok élvezni. Én bizakodom benne, hogy hamarosan kifulladnak ezek az emberek, s már utánpótlás sem lesz, ha sikerül betartanunk, hogy téged ne láthassanak meg, azt fogják hinni előbb utóbb, hogy nem is vagy itt, csak átverés, pletyka volt az egész – hadarta szinte egy szuszra. Aztán elmondta mire gondolt. Már itt van néhány hete egy 14 éves kislány a kórházban. Megmondja őszintén, hogy nagyon nehéz eset. Az apa elhagyta őket, az anya iszik, meg keresi rendületlenül a következő apajelöltet, nem törődik a gyerekkel, az rákapott a szerre. Szegényke nevelőotthonba került, de ott sem tudtak vele mit kezdeni. Itt van már közel három hete, de a kórházat még nem hagyhatja el, kellene vele valamit kezdeni, mert unatkozik.
– Mégis mire gondoltál? Nem értek én a gyerekek nyelvén, mit kezdhetnék vele?
– Próbáld meg, majd meglátod megtalálod-e vele a hangot. A kórházból nem mehettek ki, egyikőtök sem. Azt hiszem ott te is jó helyen leszel, oda nem juthat be senki. Az sem ártana szerintem, ha mondjuk felmosnátok a kórház folyosóját, akár többször naponta, hadd kezdjen munkához szokni, aztán beszélgetsz vele, ha van valami ötleted egy jó filmet megnézhettek, meg hát ilyesmire gondoltam. Mondjuk, elmentek együtt reggelizni, ott a kórházi étkezőben… aztán meglátod mire mész vele. Na, mit mondasz?
– Hát jó, megpróbálhatom, de ne legyenek illúzióid…
– Akkor most elkísérlek a kórházba, bemutatlak neki… menjünk!
Adélaide csak bemutatta őket egymásnak, s már itt sincs. Úgy néz rá ez a kis liba, mintha le akarná szúrni a pillantásával. Mit kezdjen vele? Azt mondta Adélaide, hogy menjenek reggelizni, hát próba szerencse, hátha akkor megjön a kedve.
– Na mit szólsz, menjünk együtt reggelizni? – kérdezte Pamela sután.
– Mehetsz felőlem akár a pokolba is! – Pamela hirtelen felkapta a fejét, a kopogó szavak szinte sütöttek a gyűlölettől. Ennek mi baja van, nem bántottam, nem is akarom bántani?…
– Látom, tele vagy energiával. Tudod mit, előbb menjünk mossuk fel a folyosót, hátha időközben megéhezel.
– Menj a francba! Nekem te ne dirigálj! – hangzott a válasz, de meg sem moccant, sőt, még csak rá sem nézett, csak bámult kifelé az ablakon.
– Ha megmutatod hol van? – próbálkozott tovább Pamela.
– Kopjál má` le boszorka! Mi van, bekattantá`?
– Kettőnk közül egyikünk minden bizonnyal… Elárulnád mi bajod velem?
– Mi bajom veled? Te is olyan ringyó vagy, mint a többi… mint mindenki… ez az egész bolond világ… – Pamela csak nézett. Még soha nem hallott ilyen kiábrándult, undorító, mocskos szavakat egy gyerek szájából. Mit lehet ezzel kezdeni?
– Tudod, amikor ide kerültem, hát majdnem én is ilyen vadóc voltam mint te – kezdett mesélni Pamela – el sem hittem, hogy dolgoztatni akarnak velem, vérig voltam sértődve… hah, azt hittem nem bírom ki három hónapig, ameddig a terápiám tartott volna eredetileg, s tudod, most mennyi ideje vagyok már itt?
– Ne koptasd miattam a csőröd, nem fogsz meghatni… – Pamela már meg sem lepődött, folytatta.
– Hatodik hónapja, képzeld, hatodik hónapja, s még soha nem voltam ilyen boldog… – felnevetett, ahogy kimondta, mert ilyen határozottan ezt még soha nem érezte. Úgy érezte, hogy itt szükség van rá, itt tehet másokért, ami után most nagyon-nagyon vágyott… Itt van ez a kis vadóc, borzalmas, hallgatni is rossz, hát még látni… de szüksége van segítségre, hogy normális, ép felnőtt ember váljék belőle. S mindent meg fog tenni azért, hogy azzá váljon…
– Meg vagy zakkanva? Hat hónap itt a diliházba`? – most fordult feléje először, és nézett a szemébe.
Pamela hangosan kacagott, s vidáman nézett vissza rá.
– Gyere kis Laura – nyújtotta felé a kezét – fussunk, mossuk fel a folyosót – s érezte, hogy elindul feléje a kéz, bár akaratlanul, lassan, morcosan, dacosan, csak Isten tudja, hogy mi okból… s máris kezében érezte a vékonyka kis kezet, s csak nézett rá megbabonázva a sötét szempár, mintha maga sem értené mi történik vele.
Felmosták a folyosót végig. Pamela magyarázta hogyan mártsa vízbe, majd a csavaró kosárban, kicsavarva mossa a követ tisztára… A lány meg sem szólalt végig, csak tette, ahogyan Pamela mondta neki. Mikor a végére értek, Pamela mosolyogva nézett végig a még vizes kövön, s elégedetten szólt.
– Látod most milyen szép, s ezt mi ketten csináltuk, te meg én… Jó érzés, ugye? – a lány ezúttal is hallgatott. Amíg Pamela visszarakta a vödröket a rekeszbe, rácsukta az ajtót, szétnézett, sehol sem látta a lányt. Most meg hová lett? Megrémült, mi van, ha kiment a kertbe, oda nem mehet utána.
Aztán látta, hogy minden ajtó zárva, innen nem is lehet kimenni, legalábbis most nem, biztosan ezek, a fotósok miatt, nehogy fotózzák a pácienseket. Elindult vissza Laura szobája felé.
Halkan nyitotta be az ajtót. A lány az ágyon hason fekve zokogott. Odaguggolt mellé, megsimogatta a haját, hátát…
– Mi a baj? Elmondod nekem? – a fordulat váratlanul érte. A lány felugrott az ágyról, átölelte őt, s az ő vállán sírta ki, a ki tudja mióta bennrekedt könnyeket. Sokáig zokogott. Pamela gyengéden átölelte, a haját simogatta, s csak suttogott, maga is nyelve a könnyeit…
– Sírj csak, sírd ki magad kicsi Laura… azután könnyebb lesz, meglátod!
12 hozzászólás
Megható és érdekes volt ez a rész kedves Ida !
Várom a folytatást !
szeretettel: Zsu
Köszönöm, kedves Zsu.
Örülök, hogy ez is tetszett, most kicsit ezen a szálon fut tovább.
Holnap küldöm a következőt.
Szeretettel!
Ida
Ez pedig ismét egy nagyon megható rész. Azért két szót kicserélnék belőle:
Mindjárt az elején itt is szerepel az egyenlőre" szó, jó lesz kigyomlálni!
"egyikőtök" nagyon csúnya szó, nem idevaló!
Szeretettel: Kata
A magam példányán már javítottam, majd itt is fogom, ha sorra kerül, nem merem egyszerre, mert megorrolnak rám a szerkesztők, látom így sem győzik a munkát…
Örülök, hogy ez a rész is tetszett, s meghatónak találtad.
Köszönöm a látogatásod.
Szeretettel!
Ida
Meghatott ez a rész kedves Ida!
Ölelésem: Ica
Köszönöm, drága Ica.
Ölellek!
Ida
Kedves Ida!
A pszichotanya folyosói a legtisztábbak a világon, ha itt minden ápolt azzal gyógyul, hogy felmos!
Egyébként a valóságban nem tekinthető munkaterápiának a beteg terápiás cél nélküli dolgoztatása, megmaradt munkaerejének kihasználása. /pld. folyosó felmosása/ a munkaterápia nem az intézet takarékosságát szolgálja, hogy ne kellejen takarítónőket fizetni, hanem minden esetben alkotó tevékenység.
Nekem már sok ez a felmosással való "gyógyítás".
Judit
Kedves Judit!
Nem ismerek rád, amikor azt írod: "…a valóságban nem tekinthető munkaterápiának a beteg terápiás cél nélküli dolgoztatása…"
Ráismersz a következő idézetre?
"A lelki egészség apostolai azt sulykolják belénk, hogy a legegészségesebbek éppen azok lehetnek, akik rendszeresen külső segítséget vesznek igénybe. Ha problémád adódik, ne próbáld magad megoldani, mert abból úgy sem sül ki semmi jó. Ha pedig nincsen problémád az életeddel, ne legyél te csak elégedett, mert mi majd megmondjuk neked, hogy beteg vagy…"
Ejnye, mintha ellentmondás lenne a két fenti idézet között. Miért kellene a Pszihotanya lakóinak beprogramozott robotokká válniuk. Természetes közegben dolgoznak, a természet adta lehetőségek szerint. Dolgoznak a mindennapi betevőjükért együtt, magukért és egymásért. Mi más ez, ha nem alkotótevékenység? Miért is baj az, ha bármilyen munka az intézet takarékosságát szolgálja? A jelszó: Csak természetesen!
Ida
Kedves Ida!
Frappáns riposztodnak van azért egy kis szépséghibája. 😉
Pamela már igénybe vette a külső segítséget! Azért van ott, ahol van.
Ha nem veszi meg a farmot, akkor nem tud majd mit kezdeni azzal az élettel, amire itt kondicionálják, ha lejár a hat vagy akárhány hónapi "kezelése".
/Vagy ha ő meg is veszi, mindenki nem veheti meg, akit itt kezelnek./
Talán most sikerült érthetően megfogalmaznom mi a probléma ezzel a pszichofarmmal.
Judit
Kedves Judit!
Értelek én Téged, azt hiszem Te nem értesz engem. Itt nem az a cél, hogy szakembereket képezzenek, itt egészen mást tanulhatnak meg (és most nem a munkára gondolok), s ha innen távoznak, új életet kezdhetnek a régi szakmájukban. Még a második résznél írtam, viszontválaszomban, tudom régen volt nem emlékezhetsz rá, most ide másolom:
"Nem tudományos, vagy akármilyen szakértői alapokon nyugvó regényt szerettem volna írni, hanem csakis laikusként leírni azt, hogy én hogyan csinálnám, mert hiszem, hogy van megoldás az ilyen emberek számára, csak a hozzávezető út az, ami sokszor járhatatlan. Nem akarok mélyebben belemenni, mert majd a regényből sok minden kiderül, azonban a legvégén, elárulhatom, hogy mi késztetett ennek a megírására."
Azt hiszem, nagyon meg fogsz lepődni.
Ida
sírja koi magát, azjót tesz
Örülök, hogy beleolvastál az első regényembe is, kedves Miki. Köszönöm szépen. 🙂
Szeretettel,
Ida