Blanka a kertre néző konyhaablak külső párkányán ugrándozó kis rozsdafarkú madarat először március elején pillantotta meg. Alaposan elcsodálkozott, hiszen egyrészt ilyen korán még nem szokott a kertben ilyen madarat látni, másrészt – bár évek óta látogatói a kertjüknek ezek a rozsdafarkúak – még soha nem szállt egyik sem az ablakpárkányra. Ez a szürkésbarna, rozsdavörös farkú kismadár azonban nem csak egy pillanatra időzött az ablakpárkányon, hanem befele nézegetett a konyhába, mintha csak Blankát nézné, hogy mit csinál. Egy ideig nézték egymást, aztán a madár egyet füttyentett, mintha elköszönt volna, és elrepült.
A rozsdafarkúak félénk, ideges mozgású kismadarak, nem szoktak hosszasan időzni sehol. Amit jól is tesznek saját biztonságuk érdekében, mert már többször találtak a kertben a macskák által megfogott és széttépett példányokat, ezért volt furcsa, hogy másnap megint odaszállt a konyhaablak párkányára, és nézegetett befelé. Blanka a fejét csóválta, és hessegető mozdulatot tett az ablak felé:
– Hess, te kis buta! Mit akarsz itt? Megfognak a macskák!
A kismadár vagy nem beszélte az emberi nyelvet, vagy nem törődött Blanka intelmével, mert hosszú percekig bámult még befelé, mielőtt elrepült. Amikor kiment az asszony a kertbe, hogy megetesse a mindig éhes macskákat, valahonnan a téglakerítés tetejére röppent, onnan nézte a táljaik körül tolongó cicákat, és az etetésüket. Blanka egészen közel ment közben a kerítéshez, mivel annak tövében voltak a macskatálak, és így a kismadárhoz is, aki ahelyett, hogy rémülten felrepült volna, szépen a helyén maradt, és mint egy színházi előadás nézője, érdeklődve követte az eseményeket.
– Nehogy eszedbe jusson! Majd ha jól laktak a macskák és elmentek, akkor csipegethetsz a maradékból! Te leszel a desszert, ha most ide jössz! – intette a rozsdafarkút Blanka.
Már megszokta, hogy a madarak és a sünök is rájárnak a macskák maradékaira, számtalanszor látta, hogyan fosztogatják a rigók, és a szarkák a tányérokban maradt cicakekszet, és a macskáknak árult húskonzervből megmaradt apró kis húsmorzsákat. A sünök nyári éjszakákon borogatták fel a fém tálakat, hogy magas oldalukat leküzdve hozzájussanak a maradékokhoz. Néha egy-egy sün már alkonyatkor megérkezett, és szuszogva birkózott a tálakkal. Így derült ki, hogy éjszaka nem a macskák zörögnek az edényekkel – ami behallatszott még a csukott ablakokon is, ha pedig a meleg miatt nyitva voltak, sokszor felébredtek a zajra – mint addig hitték, hanem a sünök rendezik az éjszakai tálkoncertet.
A rozsdafarkú nem szállt le a macskák közé, de nem is adta fel a fal tetején levő páholyát, pedig oda egy szempillantás alatt felugrik bármelyik a macskák közül.
– Nem jósolok sok jót neked kismadár, ha ezt így folytatod! – csóválta a fejét Blanka, amikor bement a házba.
Másnap reggel a férje fogadta azzal a konyhában, hogy egy rozsdafarkú nézte őt az ablakon át, amíg reggelit készített.
– Igen, már én is láttam itt! Nagyon fura kismadár! Itt lóg a kertben, nem fél sem tőlem, sem a macskáktól – válaszolta a férjének ¬– egyszer a bátorsága lesz a veszte.
Már egészen megszokták a kíváncsi madarat, aki hol az egyik, hol a másik ablakukon nézegetett befelé a házba, és a macskákra ügyet sem vetett. Blanka egyik délelőtt – főzés közben – látta az ablakon keresztül, hogy a legfiatalabb, legnagyobb vadász macskájuk Boxi, az unokák homokozójának a tetején fekszik. Ebben nem volt semmi meglepő, mert Boxi szeretett a homokozó tetején nézelődni, vagy aludni. A meghökkentő az volt, hogy a karmos vadásztól egy méterre ott csipegetett valamit, lenn a talajon, a fűben, a rozsdafarkú, és a macska nem törődött vele. Olyan nyugodtan hevert az őrhelyén, mintha a madárka láthatatlan lett volna a számára. Blanka hinni sem akart a szemének, amikor meglátta a macskaugrásnyi távolságon belül csipegető kismadarat és a macskát, ami úgy tett, mintha nem lenne ott semmi, ami a számára érdekes…
Szokatlan és furcsa viselkedésével a rozsdafarkú felhívta magára Blanka figyelmét. Sokszor, amikor a kertben tevékenykedett, megjelent a madárka leszállt a kút tetejére, a kerítésre, vagy a nyári orgonabokrokra, és figyelte őt. Blanka meg a kismadarat figyelte csodálkozva, aki hol itt tűnt fel, hol ott, olyan szokatlanul viselkedett, hogy Blanka megkérdezte tőle:
– Mit akarsz tőlem? Vannak szép kövér pókok a mogyoró bokrokban! Én nem fogom meg helyetted! A bámészkodástól nem laksz jól, sem te, sem a fiókáid. Miért nem a saját dolgaiddal foglalkozol? Mit nézel rajtam?
A rozsdafarkú kis csillogó fekete szemeivel érdeklődve nézte Blankát, de nem válaszolt a kérdéseire.
Aztán egy napon fura sejtelem költözött az asszony szívébe…
A kismadár a kert vaskapuján üldögélt, és ide-oda tekergetve a fejét nézegetett lefelé a kapu elé kitett papírdobozokba. Pedig azokban semmi olyan nem volt, ami egy madárka figyelmére igényt tarthatna. A dobozokban mindenféle háztartási eszközök, és használati tárgyak voltak. A kapun, egy papír hirdette a járókelőknek, hogy a kitett dolgok ajándékba elvihetőek. A papírdobozokban lévő elektromos daráló, habverő, tányérok, bögrék, poharak, evőeszközök és egyéb háztartási dolgok egy kismadár számára teljesen érdektelenek voltak. A rozsdafarkú mégis hosszasan nézegette a tárgyakat, mintha számolná, leltározná, ellenőrizné, felügyelné őket.
Blanka az ablakon keresztül figyelte a kismadarat, és előbb csodálkozott a fura viselkedésén, aztán könnybe lábadt a szeme.
A könnyek már február óta napi társaivá váltak. Azóta, hogy váratlan hirtelenséggel meghalt a kisebbik fia, fiatalon, élete virágjában elment búcsú nélkül. A kapu elé kitett holmik a fiáé voltak, amiket nem akartak megtartani, mert szomorúság volt a számukra még látni is ezeket a holmikat, de másoknak – akiknek nem fűződik hozzá semmi érzelem – még hasznosak lehetnek.
A rozsdafarkú figyelme – a madarak számára ismeretlen és érthetetlen dolgok iránt – olyan volt, mintha a tulajdonosa nézné mit raktak ki a holmijából a kapu elé, hogy még másoknak hasznára legyen…
Blanka másnap reggel, amikor kiment a kertbe, megint látta a kismadarat. Felrepült a téglakerítés mögötti bodza bokrokra, és eltűnt az ágak között.
Az asszony bement a kerti fészerbe, és amikor kijött, egy pillanatra megállt a járdán.
Csend ereszkedett a kertre. A szomszédban senki sem nyírt füvet, kalapált, flexezett, kiabált, vagy zörgött. Nem járt autó sem az utcában, sem a környéken, még a vasúti felüljáró építéséről idehallatszó zaj is elnémult. Teljes csend lett, még szellő sem rezdült. Blanka belesuttogott a csendbe:
– Te vagy az kisfiam? Búcsúzni jöttél? Ha te vagy az, akkor adjál jelet nekem…
A bodzabokor felől a rozsdafarkú hangja hallatszott, kissé éles füttyögése, amit türelmetlenül ismételgetett, majd nagy szárnysuhogással átrepül Blanka feje felett, és tovaszállt a szomszéd ház teteje fölött. Blanka akkor látta utoljára.
17 hozzászólás
Szia Judit! Hiányoztál az elmúlt évben. Sokszor eszembe jutottál, gondolkodtam, visszajössz-e? Örülök, h újra itt vagy. Nehéz lehetett, és ez a kedves, szép írásod arról tanúskodik, h még mindig az! Szeretettel üdvözöllek. Maradj most már! -én
Kedves Laci!
Köszönöm szépen a kedves szavakat. Igen szándékomban volt visszatérni, csak eddig nem voltam rá képes.
Ez egy tavalyi történet, akkor játszódik, csak nem tudtam még elviselni a hozzászólásokat sem, nemhogy válaszolni rájuk. Mivel ez egy igaz történet, együtt éltük át a férjemmel a fiunk halála után.
Bálint a lélekvándorlásban hitt, és nagyon olyan volt ez e furcsa viselkedésű kismadár, mintha ő jött volna el hozzánk elköszönni tőlünk. Nagyon különös volt, hogy a macskák úgy viselkedtek, mintha nem látnák őt, és miután megsejtettük, hogy mi járatban van a kismadár, mi sem láttuk többé.
Judit
Kedves Judit! Nekem is ez jött le, de nem akartam írni róla, tekintve a tekintendőkre. 🙂 Szeretettel: én
Kedves Judit!
Örülök, hogy újra olvashatlak. Úgy a közepe táján már sejtettem, kit rejt Blanka.
Nagyon megható, gyönyörű írás… 🙁
Üdvözöllek szeretettel,
Ida
Kedves Ida!
Nem nagy titok, hogy a történetbeli Blanka én vagyok.
Nagyon sokat sírtam, miközben ezt a történetet leírtam. Aztán amikor odaadtam a férjemnek, hogy nézze át a hibákat benne, elolvasta, aztán letette az asztalra és azt mondta, ne haragudjak, de ő képtelen erre, aztán gyorsan kiment a szobából.
Szusit kértem meg a javításra, talált is benne hibát szép számmal, mert miután megírtam, már én sem voltam képes elolvasni újra, hogy javítsam.
Még most is csak a könnyeim fátyolán át tudok válaszokat írni.
Judit
Kedves Judit!
Az írásod vége, könnyket csalt ki a szememből. Sejtettem kik a szerplők, hogy a madárka miért maradt ott rendületlenül. Szép történet! Örülök, hogy olvahattam és nagyn jó, hogy visszatértél, mégha nehéz is ez számodra.Szeretettel: hundido
Kedves Katalin!
Szerintem is szép történet, azért tartottam érdemesnek lejegyezni, és megosztani másokkal is.
Érdekes, hogy az ókori egyiptomi hitvilág szerint is az elhunyt lelke madárrá változik, madár képében repül fel az égbe.
Ilyen furcsán viselkedő madárral találkoztam akkor is, amikor a szomszédasszonyunk meghalt.
Egy fiatal parlagi sas jelent meg a házuk fölött, ami azért nagyon furcsa volt, mert mi a Gödöllői-dombságban lakunk, nálunk aztán nincsenek füves puszták, sztyeppék, fás mocsarak, ami a parlagi sas élőhelye. A háborítatlan vidékeket kedveli, aminek valljuk be, Isaszeg nem felel meg. Nem csoda, hogy addig nem láttam ilyen madarat, és nem hallottam ilyen hangot, amire felfigyeltem. Megjelent a szomszéd ház felett a fiatal parlagi sas, a hangját kieresztve többször körberepülte a tetőt, aztán leereszkedett a kéményre, és ott mondta a magáét még egy darabig. Körbe-körbe nézelődött, aztán nagy zajjal és hangoskodással elrepült. /folyt.köv./
Szia Judit! 🙂
Ezek a jelek fontos kapaszkodók. Én is hiszek bennük, mert folyamatosan kaptam a megerősítéseket, és szerintem ez még ma is így van. Már az elején megéreztem, hogy erről szól majd történeted.
Sok erőt kívánok neked, enyhülést. Az írás minden bajra gyógyír, ezt vallom, de te is tudod, hiszen élsz is vele.
Nagyon örülök, hogy újra itt vagy. Gyere, amilyen gyakran csak tudsz!
Köszönöm, hogy olvashattam ezt a szívmelengető, az én hitemet is megerősítő írást. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin!
Nagy rejtély, hogy mi lesz a lelkünkkel halálunk után. /Azt mindenki tudja, hogy a testünkkel mi lesz./
David Safier a "Pocsék karma" című igen szórakoztató könyvében azt írja, hogy "Mindenki azt az életet kapja a halál után, amiben azelőtt hitt". "A hívő keresztények lelkéért Jézus a felelős, az iszlám hívőkért Mohamed és így tovább."
Bálint a lélekvándorlásban hitt.
Judit
Kedves Judit!
Alig látok írni…tudom tudod miért!
Szomoruan gyönyörü írás!
Szinte nincs rá szó,hogy hozzáadjak
a legkisebbet is,hogy könnyítsen!
Sok sok eröt!
Nagyon hiányoztál,de tudtuk miért!
Sok szeretettel:sailor´
Szép napot!
Kedves Tengerész!
Köszönöm a szép szavakat, együtt érző gondolatokat.
Judit
/folyt./
Valahogy az jutott akkor az eszembe: Franciska néni jött elbúcsúzni…
Próbáltam is írni róla, annak idején egy verset, de nem jutottam vele semmire. /Talán prózában kellett volna megírni…/
Köszönöm szépen a kedves szavakat.
Judit
Örülök, hogy újra itt vagy köztünk,hisz 19 éves fiamat vesztettem el.
Írásos nagyszerű,mint mindig.
Írd ki magadból….
Szeretettel ölellek Zsu
Kedves Zsu!
Kellett pár nap amíg összeszedtem magam a hozzászólásod elolvasása után…
19 éves! Te jó ég! Még előtte volt az egész élet…
Eláll a lélegzet, megszakad a szív!
Nagyon, nagyon sajnálom.
Judit
Nehezen tudtam ezeket a sorokat megírni olvasás után…
Gyönyörűen megírtad. Teljesen átjöttek érzéseid.
Részvétem így utólag is.
Köszönöm, hogy leírtad és olvashattam.
Erőt kívánok neked a fájdalmak legyőzéséhez, amit talán enyhít az idő:
Zsuzsa
Kedves Zsuzsa!
Köszönöm szépen vigasztaló szavaidat!
Judit
Kedves Zsuzsa!
Köszönöm szépen vigasztaló szavaidat!
Judit