A tízforintos vásár

Nyolc éves voltam akkor. Amolyan szárnyait próbálgató, gyenge kis veréb, aki tudta, hogy egyszer a levegőbe fog emelkedni, na nem olyan magasra, mint a büszke sasmadár, de repülni fog, és a verebek közt ő lesz a király. Már sok mindent tudtam a világról:
Tudtam, hogy a földön élünk, és tudtam azt is, hogy nem túl sokáig. Tudtam azt, hogy része vagyok a nagy egésznek, s ha erre gondoltam, a szívem mindig hevesebben vert.
Igyekeztem nyitott szemmel élni, és nem csak nézni, de látni is a dolgokat.
Láttam az utcákon sok-sok rohanó embert, kik szorgosan, mint a hangyák, gyűjtögették javaikat. Láttam rendőrt állni a sarkon, aki vigyázott arra, hogy ami már megvan, többé ne veszhessen el. Láttam öreg bácsikat botjukra támaszkodva, bizonytalanul, imbolyogva járni, s mindjárt eszembe jutott a rendőr: ugyan vigyázhat ő akárhogy, egyszer úgyis minden elvész.
Láttam italtól tántorgó, részeg embereket, – amikor apámért a kocsmába mentem – akik az ötödik fröccs után már bambán és üresen néztek, akikről az ötödik fröccs az élet fájdalmát mosta le.
Undorodva néztem, hogy öntik magukba a bort, és soha nem tudtam megérteni, miért jobb a szomjazásnál az, ha valaki a fröccstől fullad meg. Mindig anyámra gondoltam ilyenkor: arra kért, hogy soha ne igyak.
Szegény anyám, a ”nincs-be” szült bele minket. A hiány táplált bennünket, s az egyetlen dolog, amiben soha nem szenvedtünk hiányt: a szegénység.
Szegények voltunk. Azaz, hogy nem jól mondom, hisz az szegény csak, akinek semmije sincs.
Nekünk anyámmal sok mindenünk volt: volt házunk, és volt hazánk. Volt ágyunk, és volt anyánk. Volt párnánk, és paplanunk, voltak boldog álmaink. Volt erőnk és bátorságunk, hogy szembenézzünk, és ne hátráljunk. Volt hitünk és akartunk, és igen nagy volt a bizodalmunk. Mert a szegény emberben mindig több a bizakodás, mint másokban, hisz az tud csak igazán bízni, akinek kell, hogy bízhasson, aki várja, hogy forduljon majd az élet, s a fordulás őt emelje fel a magasba. Aki minden reggel új reménnyel ébred, és ha a nap csak elfogy csendesen, este, mikor lefekszik, már a következő nap jár a fejében, már a következő napról álmodik.
Álmodni mi is tudtunk szépet. Hófehér abrosszal takarva az asztal, rajta virág, és sok-sok jó falat. Az asztalnál négyen ülnek csendben: apa, anya és a két gyerek. A szoba megtelik a béke illatával, a kályha a szeretetről duruzsol, és a lámpa csendes nyugalommal a harmónia fényét hinti szerteszét.
Ám az álmok mindig összetörtek, ha hazajött apám a kocsmából, úgy este tíz körül, és köszönés helyett így szólt:
– Asszony, adjál bort, mert szomjazom nagyon!
– Nincs bor, hisz pénzünk sincs már – suttogta anyám, és riadtan várta a folytatást.
Apám módszeres ember volt. Az ivásban s a verésben egyaránt. Ha inni nem tudott, hát verte anyámat, míg le nem csillapodott. Ilyenkor húgommal összekapaszkodva egy távoli sarokban meghúztuk magunk, és vártuk, hogy a vihar elüljön, apám lefeküdjön. Ha horkolt már a ház ura, mi is elnyugodtunk, és folytattuk a megkezdett boldog álmot a fehér abroszról, a békéről és a szeretetről.
Apám elitta minden keresetét, és én, aki akkor már nagyfiú voltam, segíteni akartam anyámon. Iskola után munkát vállaltam a pályaudvaron. Minden délután ott tébláboltam a peronon, és ha megláttam egy utazót nagy bőrönddel, lelkesen ajánlottam fel, hogy majd én viszem a csomagjait.
Jó pénzkeresés volt, mert hol húsz fillért, hol ötvenet adtak, és nagy forgalomban néha estére még három forint is összejött. Örömmel vittem anyámnak, hogy legyen lisztre, zsírra, meg cukorra. Szegény így is gyakran fordult az anyjához, aki soha nem mondta, hogy nem ad.
Egyszer aztán fejbe vágott a szerencse, de úgy eltalált, és olyan gyorsan jött, hogy azt hittem, ezt is csak álmodom.
Egy kék öltönyös öregúr bőröndjét cipeltem hazáig, s mikor a fizetségért a tenyerem nyújtottam, egy ropogós tízforintost nyomott a markomba:
– Tessék fiam, megdolgoztál érte!
Nem akartam hinni a szememnek, csak álltam ott bambán, és néztem a pénzemet. Az öregúr már rég becsukta az ajtót, de én csak álltam ott némán, és szorítottam a bankjegyet. Sötét este volt már akkor, s egy lámpa alá léptem, hogy tüzetesen megvizsgáljam a tízforintos mindkét oldalát. Óvatosan nyitottam ki a tenyerem, mint aki attól fél, hogy a madárka elrepül, de a bankjegy ott virított hidegen.
Úgy látszik, neki mindegy, hogy kinek a kezében van! – gondoltam magamban. Neki tényleg mindegy volt, hagyta, hogy nézegessem, hogy gyengéden megsimogassam. Hagyta, hogy a zsebembe tegyem, majd kivegyem, hogy a másikba tegyem. Aztán hirtelen zavarba jöttem: mit is fogunk csinálni ennyi pénzzel? Nekünk ennyi pénz nem kell. Nekünk elég az a napi két-három forint. Ez meg tíz. Hisz ez rengeteg!
Átraktam a bankót a jobb zsebembe, mert a balt már égette nagyon. Elindultam hazafelé, s a gondolataim vadul kergették egymást: anyámnak három forint kell csak, ezt biztosan tudom. És akkor még mindig marad hét. Mit csináljunk hét egész forinttal? Eszembe jutott, hogy anyámnak elszakadt a harisnyája. Igen, ez jó lesz, harisnyát veszünk rajta. Bár a húgomnak is kellene egy sapka, mert jön a tél nemsokára. Jó lenne egy csomag selyemcukorkát is venni, mert az olyan finom lehet! Meg könyvet, vagy bármit, amit eddig nem kaphattunk meg.
Hirtelen félni kezdtem a pénztől. Istenem, milyen kevés is ez! Hiszen azt a sok mindent, ami kellene, ebből úgyse tudjunk megvenni.
A boldogság leszáradt az arcomról. Szomorúan mentem hazafelé, és amikor a húgom elém állt, én fáradtan vettem ki a tízforintost a zsebemből, s száraz hangon mondtam:
– Ezt kerestem ma.
A húgom – kivel még könnyen játszott bújócskát az értelem – örömmel csapta össze kezét:
– Te jó Isten! Ez nagyon sok pénz! Anyu, nézd csak, a bátyus mennyi pénzt hozott!
Anyám szeméből örömkönnyeket csalt ki a tíz forint. Nézte ő is áhítattal s gyönyörködve, mint ahogy én néztem fél órával azelőtt.
– Kisfiam, honnan van ez a tíz forint? – kérdezte, de nem azért, mert nem hitte el, hogy megdolgoztam érte, inkább csak hallani akarta ennek a nagy keresetnek a történetét.
Én elmeséltem mindent szépen sorjában, és éppen oda akartam adni anyámnak a bankjegyet, amikor meghallottam apám tántorgó lépéseit az ajtó előtt.
Gyorsan zsebre dugtam a pénzt, és a húgommal együtt siettünk apám elé. Ő lerázott bennünket magáról, mint ahogy fürdés után a kutya szokta a vizet:
– Hagyjatok békén, átkozott kölykök! Anyátokkal akarok beszélni! Asszony, fáradt vagyok, és keveset ittam. Adjál bort, vagy egy kis pénzt!
Anyám széttárta a karját:
– Nincs pénzünk, és a bort is megittad már rég. Gyere, vacsorázzunk, s aztán lefekszünk csendesen.
– Szóval nem adsz? – mordult fel apám, és már emelte is a kezét.
– Megálljon édesapám! – léptem anyám elé ekkor – Ne bántsa anyámat, nincs neki pénze.
– No nézd, a taknyos! – rivallt rám apám – Csak nem akarsz kioktatni engem? Eredj az utamból, vagy rajtad kezdjem a verést?
Bennem ekkor már megérett, és tudatosult a szándék, s talán ez adott erőt, hogy még egyszer visszaszóljak neki:
– Nem! Nem kioktatni akarom, csak azt szeretném, ha nem bántaná az anyut. Ő nem tehet arról, hogy nincs pénzünk.
– Hát ki? Talán én? – ordított apám, s elcsattant az első pofon – Én tehetek talán róla? Én, aki nap-mint nap gürcölök, hogy nektek kenyér legyen az asztalon? Nélkülem már rég éhen döglöttetek volna!
Anyám a kezemet rángatta, és a szemével intett, hogy hagyjam már, ne ingereljem fel, mert akkor nagyobb baj jön.
Apám megint anyám felé fordult:
– Adsz pénzt, vagy szétverem a fejed!
– Apám, várjon egy kicsit! – ugrottam megint közéjük – Nézze ezt a pénzt! – és elővettem a tízest a zsebemből – Ma kerestem! Én odaadom magának, menjen, és igya el mind, de anyámat ne bántsa többet.
Ő mohón kapta ki a kezemből a tíz forintost, és vissza se pillantva megindult kifelé. Becsapta az ajtót maga után, és hirtelen ránk szakadt a csend.
Anyánk riadt fel elsőnek, és sírva fordult hozzám:
– Kisfiam, mit csináltál? Nem kellett volna odaadnod azt a pénzt, hiszen mennyi mindent vehettünk volna rajta!
Én azonban nem törődtem már a pénzzel. Ennél nagyobb vásárt úgysem csinálhattam volna. Vettem anyámnak mára egy csendes, veréstől mentes, nyugodt estét.
– Így a legjobb – zártam le magamban.
Apám kedvére ihat, mi meg álmodhatjuk tovább a boldogok álmát.