Halálhozók – 3. rész

3.

Mikor leszállt az éj, a két szökevény még mindig a város utcáit rótta. Próbálták kieszelni, mivel is győzhetnék meg Delvert. Még abban sem voltak biztosak, hogy Narom elmondta neki, mi történt. De legalább a királyfi biztonságban volt: galambpostával küldtek neki egy bájitalt, amit Mathan állított össze, és ami azonnali álmot bocsát arra, aki megissza.
– Most kéne visszamennünk a várba –mondta Telra. Épp egy fegyverboltból sétáltak ki, ahonnan egy igen értékes, apró tőrt emelt el. Elégedetten végigmérte, és belecsúsztatta csizmája szárába.
– Igazad van. De hogy jutunk be a király lakosztályába anélkül, hogy észrevennének?
– Majd Narom segít nekünk. Remélem, még nem itta meg a bájitalt.
Elindultak a vár felé. Éppen egy kis utcára fordultak be, ami nem lehetett nagyobb egy sikátornál, amikor meghallották az ismerős csoszogást és a hosszú, földet söprő köpenyek suhogását. A Halálhozók néma csendben, megállíthatatlanul közeledtek. Telra és Mathan megtorpantak, és a falhoz lapultak.
A csoszogás hirtelen megszűnt, és egy ajtó nyikorgása hallatszott. A szörnyetegek megtalálták áldozatukat.
– Tennünk kell valamit –suttogta Telra.
– Megőrültél? Mit akarsz csinálni?
– Én nem vagyok gyerek. Engem nem bánthatnak –azzal elindult a sikátor vége felé –egyenesen a Halálhozók karjaiba.
– Telra… Telra! –Mathan egy pillanatig habozott, majd utána indult.
– Állj! –kiabált a lány. –Ne bántsátok! Nem bánthatjátok!
A Halálhozók közül az a néhány, akik a házon kívül vártak, Telra felé fordították a fejüket. A lány kihúzta a csizmájából a tőrt, és fenyegetően felmutatta.
– Esküszöm, mindegyikőtöket megölöm, ha bántjátok azt a gyereket!
Mathan ekkor érte utol Telrát. Megfogta a kezét, és a sikátor felé húzta.
– Gyere már! Nem tehetsz semmit. Csak téged is bántanak. Az is csoda, hogy eddig nem tették –a lány habozott. –Telra!
A házból egy gyerek sikolya szűrődött ki.
– Ne! –ordította Telra. Mathan átfogta a derekát, és felemelte a földről. Elindult a sikátor felé.
– Kapjátok el őket! –hallott ekkor egy túlságosan ismerős hangot. Letette Telrát, és a Halálhozók felé fordult. Egyikük, akinek nem horgas csőrű álarca volt, hanem egyszerű, emberi arcot mintázó, feléjük mutatott.
– Ez a királynő hangja–mondta Telra.
A Halálhozók elindultak a szökevények felé. Mathan és Telra futni kezdtek, egyenesen a vár irányába. A szörnyetegek lassabbak voltak náluk, a királynő sem érte utol őket. Egészen a várfalig rohantak. Amikor odaértek, az erdőt kezdték keresni –azt a helyet, ahol a várfal egy része hiányzott, amin keresztül előző éjjel a Halálhozókat figyelték.
Nem kellett sokáig keresniük, a rengeteg nem volt messze. A szikár fák fenyegetően tornyosultak a két szökevény fölé a holdfényben. A környéken néma csend honolt, csak a szél süvítése hallatszott.
– Most mit tegyünk? –kérdezte Telra. A várfal hiányzott, de a várárok, tele jéghideg vízzel, itt is folytatódott.
– Úszunk –felelte Mathan, és beleugrott a szurokfekete folyóba. A hideg a tüdejéig hatolt, oldala szúrni kezdett. Egy pillanatig úgy érezte, nem tud mozogni, a lábai nem engedelmeskedtek. Megdermedt, levegő után kapkodott. Pár másodperc után azonban visszatért belé az élet. Mathan úszni kezdett. Hallotta, hogy Telra is a vízbe ugrik. Mikor elérte a másik partot, kimászott, és a kezét nyújtotta a lánynak. Ahogy ő is szárazra került, hanyatt vetették magukat, és próbáltak levegőhöz jutni. Mindketten reszkettek a hidegtől.
Telra tért magához előbb. Remegő tagokkal felállt, és a vár felé indult. Mathan követte.
– Mit akarsz tenni? –kérdezte a férfi.
– Megkeressük a királyt, és elvisszük Eldana szobájába. Kell valami nyomnak lennie… bárminek, ami igazolja, hogy közéjük tartozik.
Az út Delver rezidenciájáig kevesebb veszéllyel járt, mint korábban gondolták. A kapu őrei mellett akadályok nélkül átjutottak. Már majdnem elérték a királyi lakosztályt, amikor lépteket hallottak. Gyorsan beugrottak egy lovagi páncél mögé. Reménykedtek, hogy a sötétben észrevétlenek maradhatnak.
– Ki az? Ki van ott? –hallottak egy ismerős hangot.
– Narom? –suttogta Telra.
– Telra! Mit keresel itt? És miért vagy csurom vizes?
A két szökevény előbújt a páncél mögül. Telra megragadta a fiút.
– Te miért nem alszol? Elküldtük neked a bájitalt, már rég az ágyban kéne lenned! A Halálhozók eljönnek érted!
– Én nem kaptam semmiféle bájitalt. Ellenben Alfric tehetett velem valamit, ugyanis nem tudok elaludni…
– Biztosan elkapta a galambot –mondta Mathan.
– Annál jobb. A Halálhozók házhoz jönnek. Akkor már csak fel kell ébresztenünk a királyt.
– Narom, be tudsz minket juttatni az apádhoz?
– Megpróbálom. Maradjatok itt!
Hamarosan Narom és a két őr élénk beszélgetésbe merülve sétáltak el a két szökevény előtt. Telra és Mathan egy pillanatig sem habozott tovább. A királyi lakosztályhoz futottak, és kopogás nélkül berontottak.
Delver békésen aludt hatalmas, baldachinos ágyában. Telra odasietett hozzá, és letérdelt mellé.
– Felség! Felség, ébredjen!
Mathan tekintete az ágy melletti kis asztalra, azon belül is a rajta álló pohárra tévedt. „Talán így mérgezik.” –gondolta, és felemelte a kupát. Az orrához emelte, de rögtön vissza is tette a helyére. Már tudta, mivel van dolguk.
– Telra –szólt. –Tudom, mivel mérgezik a királyt. És meg tudom csinálni az ellenszerét is.
– Előbb őt kell meggyőznünk róla, hogy veszélyben van.
Delver –Telra többszöri szólítgatására –végre felébredt. Mikor meglátta a két, csuromvizes szökevényt, megpróbált felülni az ágyban. De már erre sem futotta erejéből. Fájdalmas nyögéssel visszahanyatlott párnájára.
– Őrség –mondta elhaló hangon. –Őrség, segítség!
– Felség, nem akarjuk bántani. Hallgasson végig, kérem. A feleségéről és a tanácsosáról lenne szó.
– Narom már előadta a képtelen történetét. Nem kell, hogy megismételjétek.
– Felség, most találkoztunk a királynéval. Lent a városban. A Halálhozókkal volt.
– Hazudsz.
– Higgyen nekem, uram! Eljönnek a fiáért is, Eldana idevezeti őket! Alfric pedig nem engedi, hogy Narom elaludjon.
– Badarság.
– Felség –szólt közbe Mathan. –Önt mérgezik. Napról napra egyre rosszabbul lesz. Én tudom, mi ez a méreg, és el tudom készíteni az ellenszert. Csak engedje meg, hogy használjam a konyhájukat.
– Azt engedem meg, hogy visszatérjetek a cellátokba, ahova az ilyen alávaló gyilkosok tartoznak!
– Felség, csak adjon egy esélyt! Ez a méreg az édesgyökér és a réti legyezőfű kivonatának keverékéből készült. Ha csinálok egy bájitalt az Anthriscus cerefolium virágából, semlegesítheti a hatását.
A király maga elé meredt. Megcsóválta a fejét.
– Képtelenség –arcán azonban már látszott, hogy egyre kevésbé biztos önmagában.
– Csak tegyen egy próbát, uram! A fia életéről van szó.
Delver nagyot sóhajtott.
– Leküldök veletek két őrt –mondta végül kelletlenül. –Ha bármivel próbálkoztok, azonnal megölnek titeket. És veletek megy a szakácsom is. Arra az esetre, ha meg akarnátok mérgezni.
– Köszönöm, uram –mosolygott Mathan.
Már a konyhában voltak, amikor meghallották az ismerős csoszogást. Mathan épp a gőzölgő főzet fölé hajolt, Telra pedig méhbalzsamot keresett az egyik polcon. Mindketten megdermedtek. A szakács a falhoz hátrált. Az őrök rémülten meredtek egymásra.
– Itt vannak –mondta Telra. Mathan beleszórt egy marék fekete port a fazékba. –Sietnünk kell. A királynak meg kell innia ezt, mielőtt elkapják Naromot.
Mathan fogott egy üvegcsét a polcról, és teletöltötte a smaragdszínű főzettel.
– Remélem, ennyi elég lesz. –zsebre vágta a fiolát, és Telrával a nyomában elindult a király szobája felé. Az őrök követték őket, csak a szakács maradt a konyhában a falhoz tapadva.
A folyosókon nem találkoztak a Halálhozókkal. Telra egyre idegesebb lett. Eldana kiismerte magát a várban, biztosan nem kellett sokat keresnie Narom szobáját. A fiú mostanra talán már halott volt.
A király az ágyában ült, mikor odaértek. Az őrökre nézett, és mikor azok bólintottak, elvette a fiolát Mathantól.
– Biztosan használni fog? –kérdezte a férfitől.
– Biztosan. Sok éve foglalkozom már a bájitalokkal. Higgyen nekem.
A király kinyitotta az üveget, és az utolsó kortyig megitta mindet. Köhögés fogta el, és a párnájára borult. Az őrök odasiettek hozzá.
– Királyom! –kiáltozták.
– Nem… nem kapok… levegőt –nyögte Delver. Telra aggódva nézett Mathanra.
– Biztosan…
– Biztosan.
A király vonaglani kezdett, kiáltozott, gyűrte maga alatt a takarót. Aztán egyszercsak megdermedt. Az őrök döbbenten figyelték az eseményeket. Nem mertek hozzáérni urukhoz. Delver mélyet sóhajtott, és felült az ágyban. Mathan felé fordult.
– Megmentetted az életemet, fiam –szólt. –Újra a régi vagyok. Nem érzem magam gyengének, sem öregnek…
– Helyes. Akkor siessen Naromhoz. A Halálhozók már itt vannak.
A király felpattant, és a szökevényekkel a nyomában a fia szobája felé vette az irányt. Sebesen lépkedett, úgy tűnt, valóban visszanyerte minden erejét. Nem kellett sokáig menniük. Delver megtorpant egy széles, kétszárnyú ajtó előtt. Habozás nélkül benyitott. Elakadt a lélegzete.
Narom a földön feküdt, egy Halálhozó éppen akkor állt fel mellőle. Már nem lélegzett. A királyné nem messze tőle, az ágy mellett állt.
– Eldana! –harsogta Delver. –Megölted a fiamat! Te aljas áruló!
A királyné levette álarcát. Így láthatóvá vált rémült, halálra sápadt arca.
– Delver… de hogyan…
– Bíztam benned. Szerettelek! Az egész királyság a tied volt, mi többet akartál még? Mindig azt tettem, amit kértél tőlem! Semmi szükség nem volt ezekre a szörnyű eszközökre!
– Ó, kedvesem, ez nem csak rólam szól –mondta a királyné immár nyugodtabb hangon. –Biztosan emlékszel még a legendára… arra, hogy hogyan átkozták meg Esandur városát.
– Igen, emlékszem.
– A boszorkány, aki a Halálhozókat teremtette… és egyébként az egyetlen, aki parancsolni tudott nekik… az én nagyanyám volt. Megesküdtem a halálos ágyán, hogy megbosszulom, amit vele tettek. Nem a birodalom irányítása volt az elsődleges célom.
– Miféle bosszú az, amikor ártatlan gyerekeket gyilkolsz?
Az ágy mögött, a szoba másik oldalán kinyílt egy rejtekajtó. Megjelent a keselyű, Alfric. Arcán mímelt csodálkozás és rosszul leplezett félelem tükröződött.
– Felség –szólt. –Önnek pihennie kéne.
– Alfric… drága jó tanácsosom… azt hitted, soha nem lepleznek le? A hazugság mindig kiderül. Ennyit igazán megtanulhattál volna. De… mindegy is. Nem érdemlitek meg, hogy több időt pazaroljak rátok.
– De felség…
– A Halálhozókat pedig visszaküldöm oda, ahova valók!
Delver széttárta karjait, és az ég felé emelte tekintetét. Tenyere izzani kezdett. Az egész szoba fénybe borult. Mathan magához húzta Telrát, és szorosan átölelte. A lány a vállába fúrta arcát. Mindketten becsukták szemüket. Az őrök ordítva kirohantak a folyosóra. A királynő és a Halálhozók éles sikolyt hallattak. Delver kiáltott valamit, de a robajtól, amit a varázslata okozott, nem lehetett érteni.
Aztán a fény halványodni kezdett. Mathan kinyitotta szemét. A Halálhozók eltűntek, Eldana és Alfric pedig Narom mellett feküdtek a földön, mozdulatlanul. A király leeresztette kezeit, és a fiához futott. Letérdelt mellé, és felemelte a földről. Szeméből kicsordultak a könnyek.
– Felség…
– Hagyjatok magamra –kérte Delver. –Mindketten. Kérlek.
Mathan kiterelte a szobából Telrát, és becsukta maga mögött az ajtót. A lány könnyes szemmel nézett fel rá. Az őröknek nyomuk sem volt.
– Azt hittem, időben ideérünk –szipogta a lány.
– Igen, én is.
– Azt hittem, hogy meg tudjuk menteni…
– Telra… ne sírj –kérte Mathan. Közelebb lépett a lányhoz, és a tenyerébe fogta arcát. Lassan, bátortalanul megcsókolta. –Már vége. Vége van.