A késő délutáni nap arcát vörösre festette a puszta fölött lebegő, vékony porfelhő. Ilyenkor, a nap vége felé lelassul, elcsendesedik minden és mindenki. Aki elvégezte dolgát, az megpihen, aki nem, az legyint egyet. Majd holnap. Idekint, ahol ég és föld összefolyik, még az idő is ráérősen halad. Szép szürkemarha gulya – talán négyszáz állat – tűnt föl a messzeségből, és tempósan ballagva közeledett. A bojtárok, bár máskor kedvelték ezt a nyugodt ráérősséget, most ostoraikat durrogatva terelték előre a jószágot, nehogy idő előtt elheverjenek. Szerették volna elérni a közeli ligetet, és fatűzön főzni a vacsorát, nem száraz trágyán, mint odakünn a pusztában. Ilyenkor a nap végén, jóllakva, a marha már könnyen lefekszik, és ha úgy gondolja, hogy mostantól pihen, akkor biz’ izzasztó munka arrább tessékelni őkelmét. Igaz, jókora bunkókat hordtak magukkal erre a célra, ezért nevezték őket botos legényeknek, azonban estefelé a pásztornép inkább lustálkodásra vágyik. No meg a vacsorára, jó szagú faparázson főzve.
Amikor a ligethez értek, hagyták lepihenni a jószágot, ők maguk is megtámaszkodtak a botokon. Miskó, a kisbojtár nem állt meg, hanem nagy lelkesen egy ökör megsütésére elegendő gallyat hordott össze. Úgy gondolta, nagyon itt az ideje a vacsorafőzésnek. Olyan étvágya volt, mint egy falka nádi farkasnak télvíz idején.
– Aszongya, most tésztás nap van – számolt magában. – Lebbencs vagy tarhonya, leves vagy kása. Tésztakása lenne a legjobb, hússal, a leves asszonyoknak való!
Ilyenkor, amikor bőséggel került fa, különlegesen jót szokott főzni az öreg Márton. Szerette megadni a módját, értett hozzá fenemód. Megvárta, míg a fa java leégett, mert az ételt parázson főzik, nem füstön. Szalonnából zsírt olvasztott, hagymát aprított bele. Fütyörészve kavargatta, majd Miskóra sandított. A surbankó legényke nagyokat nyeldekelve figyelte a kondért. A pásztorember napközben harap valamit a tíz körme közül, igazi étel este szokott kerülközni.
– Nagyon lesed azt a bográcsot, nincs más dolgod? – morogta Márton bá' rosszindulatúan. Józsi, az öregbojtár, aki szintén ott gubbasztott a tűz mellett, röhögött magában. – Kezdi már megint! Adta vén zsiványa!
Miskó felpattant, és gyorsan megkerülte a gulyát. A békésen heverésző ökrök enyhe nehezteléssel nézték, mit össze nem rohangál a kisgazda. Lusta bőgéssel jelezték: köszönik szépen, finom volt a fű, de most inkább pihennének. Eszük ágában sincs elindulni semerre. Kérődzni lenne jó, és közben nyugodtan átgondolni a világ dolgait. A marha ugyanis ilyenkor este szokta hangos gyomorkorgással újra megrágni a füvet, meg a napi eseményeket.
Még a gulya túlsó felén is ott úszott a levegőben a jó sültszalonna-illat.
– A ragya verné ki azt a tempós fajtáját! Olyan ráérősen csinálja, hogy megpusztul bele az ember gyereke – gondolta magában a kisbojtár. Aztán, ha már ilyen messzire eljött, megnézte magának innen is a világot. Óriási korong vöröslött a messzeségben, sokszínűre festve maga körül a felhőket. Búcsúzott a nap. Végtelen puszta, néhol zsombékos-nádas részekkel, nagyritkán ligettel. Finom por tompította a bokrok, fák zöldjét. A növényzet ropogósra száradt a kegyetlen naptól, de jó ízű maradt. Itt, a Tisza árterén a világ legkényelmesebb dolga a legeltetés. Az ínszakasztó vízhúzástól jórészt megszabadultak a bojtárok, legtöbbször nem is kellett mást tenniük, csak ballagni a gulya mellett, és esténként elpusztítani a finom bográcsételt. Reggelente befelé hajtották a jószágot a pusztába, ahol jó a fű. Délben valamelyik tocsogó mellett kellett lenni, mert a marha gyakran iszik, bár az ottani savanyúfüveket és a sást nem szívesen eszi. Mentek az enni és innivaló után. Nagy tudomány ám a pásztorkodás. Az öreg Márton nem sokat magyarázott, azonban Miskó magától is megtanulta, amit kellett. Érezte a jószágot, értette a puszta nyelvét.
Még egyszer megnézték egymást az ökrökkel, majd visszaért a tűzhöz. Kissé távolabb, a komondor mellett kuporodott le, ott talán nem bántja annyira az öreg szemét. A kutya beleszagolt a levegőbe, és farkával jelezte, neki is ízlene a vacsora. Próbált belenyalni Misó képébe – ha már lejött ide hozzá az alsóbb osztályokba -, de ő ingerülten ellökte magától. – Egy simogatás azért csak kijár – gondolta a kutya, és határozott mozdulattal belefúrta fejét a kisgazda ölébe. Miskó pedig, aki nem számított ekkora barátságra, szépen lecsüccsent a porba.
– A nyű essen bele abba lökdösődős fajtádba – ugrott föl a legény, és emelte a botját, hogy elmagyarázza a kutyának a rangbéli viszonyokat, amikor…
– Csituljál gyerek! Nyughassál magadnak, ne abajgasd azt a kutyát! Talán rád jött a szapora, hogy ennyire táncolsz? – dörrent rá az öreg, akinek a szeme nevetett, bár ezt a kisbojtár olyan messziről nem láthatta. – Nem tudok rendesen figyelni a főzésre, ha ugrálsz, mint egy másodfű tinó.
Miskó mogorván végigmérte a kutyát, aki nyilván más nyelven érthetett, mert imádattal bámult vissza rá. Két mellső lábát kinyújtotta a földön, és farát magasra emelve, játszani hívta a bojtárt. Tetszett neki az előbbi móka. A legényke undorodva legyintett, arrább ment és leguggolt. Hamar rájött azonban, hogy elhirtelenkedte a dolgot, ugyanis innen semmit sem láthatott a bográcsban zajló fontos eseményekből. Közelebb kellett hát óvakodni. Csak úgy guggolva, ne tűnjön fel annak a vén kötekedőnek. Még azt hinné, érdekli az étel. Kicsit lépni ballal, néhány gondolat szünet, keveset jobbal… Csak odaér egyszer. A szagok alapján már a tésztát pirítja az öreg.
– Jaj, én Istenem, most segítsd meg drága gyermeked! Tesz bele húst, vagy csak azt a nyüves szalonnát erőlteti a vén zsugorija?
A számadó komótosan felöntötte a bográcsot vízzel, és visszaült helyére. Szemlátomást nem akart mást hozzáadni az ételhez. Hosszú nyelű fakanalával fölkeverte, sót, fűszereket dobott hozzá, majd dúdolgatni kezdett magában. Miskó csalódottan meredt maga elé. Közben az óvatos tyúklépések a kondér közelébe vitték, már belelátott az edénybe. Abban bizony csak tésztával keveredett szalonnadarabok úszkáltak.
Márton bá' tovább énekelgetett magában, és pár gallyat dobott a hunyorgó parázsra. Józsi kényelmesen elhevert, álmosan pislogva nézte a fel-fellobbanó lángok játékát. Talán az asszonyára gondolt, talán a legközelebbi csárda lányait vette sorra. Nagy kujon volt családos ember létére. A nap közben lenyugodott, csak a tűz világította meg sejtelmesen a ligetet. A jószág szuszogása csöndesedett, pihenni tért a puszta. A komondor viszont felélénkült, neki a sötéttel indul a munkája. Lassan kezdte kerülgetni a gulyát, szagolta, fülelte az idegent. Reménykedett hátha történik valami, mert nem csak tudott, szeretett is verekedni. Ilyenkor, nyáridőben azonban hiába várta a farkasokat. Inkább vadásztak kacsára a nádasban, mintsem ezzel a lelkes behemóttal verekedjenek, akinek még szögekkel kivert vastag bőröv is védte a torkát.
A kondér éppen zubogni kezdett, amikor az öreg felkurjantott: – Azt a szakramentumát, hát majd elfelejtettem, a végén még a kutyának kell adni azt a finom húst, mert megbüdösödik. – Józsi válla reszketett a hangtalan röhögéstől. – Szaladj hamar gyerekem! Hozd ide hamar a húsos zsákot, hadd szórjak bele pár marékkal.
Miskó villámként pattant föl – hátha meggondolja magát közben az öreg –, és rohant a kis zsákért, melyben a szárított húst tárolták. Márton bá' bőséggel szórt az ételbe, majd jól átkeverte a kanállal. Az üstben hevesen zubogott a víz, ezért magasabbra akasztotta, hogy csituljon a heve. Pontosan akkor kell elforrnia a lének, amikor megpuhult a tészta. A húst megfőzték szárítás előtt, arra nem kellett figyelni. Lassan kezdett besűrűsödni az étel, megsülni az alja. A kondér fülét megmarkolva két rántással megforgatta a tésztát, így a megpirult alja került belülre. Ez volna az a bizonyos fenségesen pirosra sült, húsdarabokkal megtűzgélt rész, mely csámcsogásra ösztönzi az embert, amint rábukkan evés közben. A fordítással a finom fafüst is belekeveredik az ízekbe. Nem is ér fel vele semmilyen, házban főzött étel.
Most, amint újra veszélyesen finom szagok kerültek a levegőbe, Miskó nyála megeredt. Kínjában – hisz nagyon nem akart telni az idő –, felugrott, kezdett volna újra fát hordani, de az öreg ráförmedt:
– Ne má’ poroljál, amikor fő az étel! Nyughassál magadnak! Ugrálsz, mint egy kerge marha!
– Ezen igazodjon el az ember. Az előbb fájt neki, mert ülök, most meg, hogy dolgozok – dohogta magában a gyerek. Persze csak úgy magának, mert vacsora előtt nem érdemes okoskodni. Könnyen rálőcsölhetnek valami nemszeretem munkát, evés helyett. Visszakucorodott a tűz közelébe, erre meg úgy elkezdett korogni a gyomra, mintha égi veszedelem közeledne.
*
*
*
*
*
Kedves Olvasó!
Elnézését kérem, de ez az írás része a 2011. szeptember 30-án megjelenő antológiámnak, ezután csak ott olvashatják. Címe: Odakint, a pusztában (Historium kiadó)
19 hozzászólás
Üdvözöllek a fedélzeten!
„A nap közben lenyugodott, csak a tűz világította meg sejtelmesen a ligetet. A jószág szuszogása csöndesedett, pihenni tért a puszta.”
Ennél érzékletesebben leírni a nap végét, nem hiszem, hogy lehet, illetve érdemes. A surbankó, a kerülközni és a többi, a városban élő ember által nem, vagy alig használatos szavaid, sajátos hangulatot adnak annak a szépséges képzuhatagnak, amit művészi módon prezentálsz.
Szikár emberi tartás, megalkuvás-nélkülihelytállás, humor, emberi melegség árad a munkádból.
Még a kutya játékra felhívó testtartását is pontosan ábrázolod, akár a többi helyzetet.
Szívből gratulálok, igényes, szép munkádhoz. a
Szervusz!
Már reggel olvastam írásodat, de most mégegyszer megtettem. Nagyapám meséire emlékeztet, ízes, és nagyon emberi történet. Ráadásul olyan képekkel írtad meg, hogy magam előtt látom a tüzet, a titkon " bajszuk alatt " kuncogó véneket, és a bojtár gyerek tétován port kavargató lábait, és duzzogó, bánatos tekintetét. 🙂 Gratulálok írásodhoz!
Szeretettel: pipacs
Kedves László,
elénk hoztad az alföldi gulyát minden kellékével együtt, ízesen, melegen írtál az emberről, állatról egyaránt. Nem tudom, él-e még ez a fajta életmód, azt hiszem, nemrégiben temették az utolsó igazi juhászt, de megelevenedett írásodban az egész pusztai lét egy estéje. Szép volt.
Egy film sem adhatta volna jobban,szebben vissza azt az életképet, amit ebben az írásodban az olvasó elé teszel.
Köszönöm szépen, hogy elolvastátok!
Tetszik nekem a puszta világa, a régmúltban élő ember élete. Terveim szerint sokat írok majd a témában.
Az, az ötletem támadt, hogy ellentétben a megszokottal, mikor is a különbségről írnak, én a hasonlóságokat szeretném bemutatni. Hogy egy középkori kamasz pont olyan hülyeségeket csinál, mint egy mai, vagy mint ebben a novellában is: a finom kaja, az jóízű volt akkor is.
Sok történelmi tárgyú novellám van, majd fölteszem őket.
Lenne egy nagy kérésem: most értem oda tudásban, készségekben, hogy pályázatokra írjak, nagy szükségem lenne a kritikus észrevételekre. Hol zökken a történet, hol vannak benne logikátlanságok. Egyáltalán nem vagyok érzékeny, bátran megmutathatjátok a hibákat, és viszontelemzem majd annak aki kéri.
Előre is kösz!
Üdvözöllek az íróklubban!
Komolyan mondom, még az alkotásod alatt adott válaszod is felér egy félperces prózával. Hibák? Én nem fedeztem fel egyet sem, de az is lehet, csak azért, mert vitt magával a történet. Szó szerint, akár egy jó film.
Gratulálok!
Köszönöm szépen a szerkesztői ötöst (nagyon ösztönző), igyekszem majd tartani a színvonalat.
Az az igazság, hogy én szeretem kidolgozni a hozzászólásaimat is (ez egy viszonylag összecsapott), ugyanis azt pont annyian olvassák, mint a novellámat. A Hsz lehetőséget ad egyfajta utóirat írására, bele lehet olyan infókat tenni, amik a novellában sután mutatnának.
Pontosan! Sok esetben pedig az is érdekes, hogy hányféleképpen tükröződik vissza az alkotás témája. A klubtagoktól, olvasóktól kapott hozzászólások izgalmas eszmecserét is tartalmazhatnak.
A szerző elbeszélgethet velük arról, hogyan és miért írta, amit írt. Mit akart átadni, és ez mennyire sikerült…stb.
Kivesézhető, ha egyáltalán előfordul, félreértelmezés, vagy homályos fogalmazás. Esetleg a hibák felfedése, javítása is. Ennek a klubnak éppen ez a célja. Szeretnélek tovább biztatni, például azzal, hogy a klubtagok közül, mióta itt vagyok, sokan értek el szép eredményeket pályázatokon. Egymástól tanulunk és a régebbi írásainkat visszaolvasva, összehasonlítva a frissebbekkel, szemmel látható sokunk fejlődése. Aktív tagjaink többségének a tagság alatt jelent meg egy, vagy több kötete is. Szóval…hajrá!
Egyetértek! Merem állítani, hogy az internetes novella, pontosan a hozzászólások és sokszínű vélemények miatt több, mint papír társa. Ha körülnézünk a könyvpiacon, komolyan divatba jöttek a könyves blogok, ahol jófejű emberek mondanak egész "őszintét" a új megjelenésekről. Azaz utólag hozzáadják a hozzászólásokat a könyvhöz. A magam részéről, ha tudatosan akarok új olvasnivalót keresni mindig rákeresek a blogos hsz-ekre. Jobban bízom ugyanis egy kívülálló véleményében, mint a nagyon is elfogult kiadóéban.
Visszatérve saját világunkhoz, sokszor a hsz-ek révén fedezek föl rejtett szépséget, netán hibát a felületesen olvasott írásoknál. Szinte azokkal együtt lesz kerek, egész.
Befejezésként: komolyan szeretném, ha kialakulna egyfajta kritikusan megbeszélő stílus a novelláim körül (is), melyet természetesen viszonozok majd. Nem akarok álszerény lenni, tudom, hogy elviselhetően írok, és ez itt egyik legjobb novellám. Töménytelen munkaórában csiszolgattam (nekem is tetszik, de komolyan), de lesznek majd jóval zötyögősebbek, gyengébbek is. Bőven lesz majd bennük baki, vagy sutaság aminek megtalálására szeretettel várok mindenkit.
Akad majd hozzászólás itt ilyen is, olyan is. Amikor még zöldfülűként töltögettem fel ide az írásaimat, kaptam én szép számmal kritikát. Nagyon sokat köszönhetek az itt alkotó társaknak. Segítettek és segítenek ma is, mert olyan, hogy tökéletes alkotás, vagy alkotó nem létezik. Szeretem az önbizalommal rendelkező embereket.
"tudom, hogy elviselhetően írok"
Azért nálad ennél többről van szó.
🙂
Az ember legyen tisztában a saját képességeivel, egyben legyen az irodalom szerelmese, tisztelője, ha már írásra adta a fejét. A kellő alázat nem megalázkodás. A kellő önbizalom nem nagyképűsködés. Kíváncsian várom a többi alkotásodat. Vannak itt nagyon jó tollú irodalmárok, akik szívesen és őszintén nyilatkoznak. Nem bántó szándékkal.
nagyon jó volt!
Köszönöm szépen! Kicsit várok míg kipihenitek ezt a novellát és teszek fel újat, melynek témája egy középkori belemenős kamasz, egy medve és legfőképpen az Íj. Aki felismerné benne őrült nagyfiát, netán saját magát, feltétlen szóljon.
van egy nagyfiam, aki mindig nagyon szabályosan és unalmasan viselkedett, úgynevezett angyali jó gyerek volt – de azárt várom a sztorit.
Befejezésként: Ez a közösség attól is hitelesebb a legtöbb hasonló portálnál, hogy a szerkesztőket nagyon sok alkotó, klubtag, és olvasó személyesen is ismeri, vagy legalább egyszer találkoztak már egymással. Ha majd olvasgatsz a fórumokban is, látni fogod, nem telik el olyan évszak, sőt, lassan olyan hónap, hogy ne szerveződne valahol egy felolvasó est, vagy találkozó. Ezek a rendezvények országosak. Bárki kezdeményezheti. Biztosan talál magának egy-két rutinosabb segítőt a szervezésben, lebonyolításban.
Nagyon kedves történetet tártál elénk. Jó volt olvasni. Szépen gördül végig minden mondat, épül fel a sztori. Kemény világ a pusztai lét. Örülök, hogy írásodból kicsit belepillanthattam. Városi gyerek lévén nincs sok tapasztalatom (semmi tapasztalatom nincs) az ilyen helyzetekben.
Talán én az utolsó két mondatot lehagytam volna, picit túlmagyarázónak tűnik egy szűkszavú számadótól, öregbojtártól.
Gratulálok, nagyon jó, olvasmányos, képszerű lett egyébként az egész!
Köszönöm szépen a látogatásod!
Elnézést, hogy eddig nem voltam, de adatmódosítás miatt egy napig nem engedett be az oldal.
Mint már előzőleg bőbeszédűen kifejtettem vonzódom a történelmi témához, a természethez. A valamikori szilaj pásztorok világáról van néhány novellám, majd felteszem őket. Most indítom útjára, a Vacsora melletti másik nagy kedvencemet Az íj-t. Oda is sok szeretettel várok mindenkit.
Vajon milyen őrültséget tud kitalálni egy 1320-ban élő kamasz? Hát íjat készít és elmegy medvére vadászni.
Gratulálok!
Jelenleg ez az alkotás az ötödik legolvasottabb mű az oldalon.
🙂
Köszönöm!
Nagyon jó érzés!