– Kedves emberek, ez itt egy angyalszív; kedves angyalok, az pedig egy emberszárny. És ott, díszkivilágításban az üvegfal mögött egy impozáns valami, látják, apró kis bolygók veszik körül, mindegyik saját pályával büszkélkedik. Ha érdekli önöket, akkor nem ártana, ha valaki az itt egybegyűltek közül megmondaná, hogy ez mi a fészkes fene, mert ugyan én vagyok ennek a természettudományi múzeumnak az igazgatója – a tudományos kitüntetéseimről nem is beszélve –, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy halvány lila gőzöm sincs arról, hogy ez mi fán terem. Nos, akad egy bátor vállalkozó? Rögtön kettő is? Tessék parancsolni.
– Az én meglátásomban, ez kérem szépen egy ember nagyságú önző gén.
– Marhaság.
– Tényleg?
– Az a marhaság, amit ő állít, mert ez inkább egy angyalméretű örökítőanyagot tároló összetett molekula.
– Köszönöm, hogy minket választottak. Lámpaoltás! (Felőlem világvége is lehet, mert szerintem meg egy mutáns békatojás.)