Az Alarik nevű bolygó, az Orion csillagrendszer belsejében, egy kettős naprendszer negyedik kísérője. A földlakók szerint az Orion talán a legszebb és leghatásosabb csillagkép az egész égbolton. Három jelentős csillaga ismert: a Beteigeuze, a Bellatrix, és a Rigel. A valóságban azonban az Orion-ködnek örültek leginkább az emberek. Ez a köd tündökölt számukra oly kellemesen és sejtelmesen, mely tündöklés ilyen irdatlan távolságból lobogó fáklyafényhez, vagy egy óriási kandalló tüzéhez hasonlított. Ebben a fényességben születnek jelen pillanatban is csillagok százai, bolygók ezrei. Ebben a fényességben születnek jelen pillanatban is élőlények milliói. Cseperedés folyik ottan.
Az Alarik nem a három legfényesebb csillag körül keringett. Egy, a Földtől 840 fényévre található kettős naprendszer körül. A nagyobbig csillagot nemes egyszerűséggel úgy hívták: Nap, a kisebbiket meg: Testvér. Az Alarik a következő főbb ismérvekkel rendelkezett mindenki számára hozzáférhető módon: átmérője 14 234 kilométer, tengelyforgási ideje: 24 óra 32 perc 21 másodperc. Egyenlítőjének hossza 44567 kilométer, tömege 6468 trillió tonna, a Nap körüli keringési ideje 364 nap, 6 óra, 5 perc, és 12 másodperc. Felszínének kétharmadát víz borítja, a fennmaradó területen kisebb-nagyobb földrészek osztoznak, helyet adva két jégsapkának északon és délen. A bolygón két nappal és két éjszaka váltakozik egy nap alatt. Nyolc óra nappal után nyolc óra éj, négy óra nappal után négy óra éj következik. És így tovább. A négy szakaszra bontott napok, hála a Testvér közelségének, majdnem egyenletes hőmérsékletet biztosítanak a bolygó egész felszínén, melyen nyolc évszak követi egymást az alábbi módon: Víz, Tél, Homok, Tavasz, Tűz, Nyár, Szél, Ősz.
Földlakók ókori mondavilága szerint Orion, a nagy vadász azzal dicsekedett, hogy minden állatot le tud győzni. Ezért ádáz harc tört ki közte és a Skorpió között. Az istenek pedig úgy döntöttek, hogy az égbolt két átellenes részére helyezik őket, hogy sohase legyenek egyidejűleg a horizont felett. Így is lett.
A bolygó egyébiránt megközelítőleg hatmilliárd éves. Az élet első, kezdetleges formái több mint négymilliárd évvel ezelőtt kezdtek sarjadzani. Abból a célból, hogy válaszokat kapjanak a három, általuk legfontosabbnak vélt kérdésre, az alariklakók változatos és időtálló vallásokat alapítottak legtöbbjük közmegelégedésére. A három kérdés imigyen szólt: ”Honnan jöttünk? „és „Mi az élet értelme?”, meg „Hogyan működik ez az Egész?”
Az alariklakók egyébként szakasztott olyanok, mint a földlakók. Úgy is nevezik magukat, hogy: ember. Ez persze nem véletlen, mindkét faj a Kellően Hányaveti Isten által megszabott küllemekkel bírt. És bármilyen hihetetlen, a gondjaik és kérdéseik és kétségeik is nagyon hasonlóak voltak. Egy lényeges különbséget azonban feltétlen meg kell e helyütt jegyezni: az alariklakók kilencszázmillió évvel korábban népesítették be golyóbisukat. Éppen ennek köszönhetően az Alarik napjainkban roppant békés és elégedett élőlények lakhelye.
Ez nem mindig volt így. Történelme során száz és száz értelmetlen háború ontotta ki ezrek és milliók vérét. Mostanra már letisztultak a viszonyok, kialakult az új Rend. Már nem lelik kedvüket egymás leölésében. Már nem irtanak ki teljes fajokat állat-, és növényvilágukból számolatlanul, üzleti és politikai okokra hivatkozva. Már nem szennyezik a környezetüket ipari hulladékkal, nem tárolnak sugárzó anyagokat városok közvetlen közelében. Már nem zavarják meg az erdők mélyén megbúvó állatok nász-, táplálkozási-, és ivadékgondozó tevékenységét. Már nem irtják ki a bolygó közepén vastag sávban elterülő esőerdők csillám zöldjét. Már nem a pénz a legfontosabb érték számukra, mivelhogy már nem veretnek és nem nyomtatnak többet belőle. Manapság a legfontosabb érték számukra, melyet népszavazással döntöttek el: a babakacaj.
Azt a történelmi időszakot, amikor rájöttek, hogy a bolygó nem őértük van, hanem ők tartoznak felelősséggel csodálatos és pompázatos kincseiért, elnevezték a Megbékélésnek. A Megbékélés azóta is tart. Ezerhatszáz éve.
Az utolsó nagy megpróbáltatást egy hatalmas, minden addiginál nagyobb és véresebb és gonoszabb háború jelentette. Az atomenergia kantárjának elengedésével görögtűz söpört végig a bolygón. Az alariklakók ezt roppant mód élvezték, azt hitték, valamiféle szent célt szolgál a hadviselés eme új formája, akárcsak az ezt megelőző véres csaták. Természetesen nem tudtak volna egyetlen embert sem előrántani szakadt varázscilinderük lelkiismeretlen mélyéből, aki legalább csak egyetlen, icipici érvvel alátámasztotta volna azt a bizonyos szent célt.
Ebben a háborúban leginkább versenyeztek, méghozzá oly módon, hogy ki tud több atomtöltetű rakétát ledobni a másik nemzet országára. Atomtöltetű rakéták gyártásához megfelelő szakértelemmel rendelkeztek. És bőségesen volt pénz ennek a szakértelemnek a finanszírozására, mivel a legtöbb nemzet mintegy az ötszörösét költötte erre költségvetéséből, mint amennyit oktatásra, szociális-, és egészségügyi feladatokra együttvéve. Erre az országok vezetőit saját polgárai hatalmazták fel törvényes, demokratikus választások útján. A polgárok általában elégedettek voltak választott vezetőik munkájával, bár mindenhol léteztek lázadó csoportok, fanatikus békeharcosok.
Egyes vallási vezetők azt állították, hogy ezen utolsó háború a Sátán műve. A lázadók és a békeharcosok meg úgy vélték, hogy az Alarikon egyetlen élőlény sem tudta megmondani, mi az élet célja, és hogy honnan jöttek, ezért aztán egymásnak estek, hogy a Fajok Fennmaradása néven elhíresült háború végeztével, az új Rend eljövetelével, és a Megbékélés által erre rájöjjenek, és okuljanak minden alarikbeli és egyéb élőlény javára. Megjósolták a jövőt!
A kérdésekre mostanra már megtudták a válaszokat. Mélyen a szívükben hordozzák azokat. Majdhogynem a születésükkel együtt ivódik beléjük. Pedig nem segített nekik senki, legfőképpen Kellően Hányaveti Isten nem. Hogy kicsoda Kellően Hányaveti Isten? Ő az, aki fikarcnyit sem törődik a világgal, jobbára csak szemléli a múltat, a jelent és a jövőt. Egy bizonyos Konrad nevű földlakó meglehetős szakszerűséggel rendelkezik felőle. Alább majd elválik! De most irány a háború!
Maga a háború nem tartott sokáig. Ennek két alapvető magyarázata volt. Az egyik, hogy a bolygó ketté volt osztva nagyon gazdag, és nagyon szegény országokra. A másik: az atomtöltetű rakéták véges mennyisége. Viszont a nagyon szegény országok a háború negyedik napján már nem voltak nagyon szegények. Semmilyenek sem voltak. Le lettek törölve az Alarik felszínéről. Számottevő fegyvereik nem lévén, tanácstalanul, egykedvűen szemlélték a rájuk hulló neutron és hidrogén és plutónium hengereket. Aztán eljött az idő, mikor már nem volt több szemlélni valójuk. Szemük sem volt már. És akkor mi van?
Két hét elteltével a nagyon gazdag országok alig valamivel voltak gazdagabbak a már nem létező nagyon szegény országoknál. Nem maradt több kilőni való rakétájuk. Éheztek és fáztak. A különböző vallások még élő hírvivői azt állították, hogy íme, a Sátán véghezvitte az akaratát, eljött a megérdemelt büntetés, kín, szenvedés. És valóban: mindenfelé csupa kín, vérvörös szenvedés. Azt is mondták a magányos hírvivők, hogy lám, hamarosan eljön a Megváltó és hoz meleget, élelmet és hitet és új világot. De nem jött. Ki a franc akart volna ebbe a radioaktív mocsokba jönni?
Pár túlélő élelmes feliratokat hagyott hátra romba dőlt házak falain, erdők védtelen csendjében, pihenők oldalába vésve. Futótűzként terjedt el ez a pár sor, s ma is ott díszeleg minden város Megbékélés emlékművén. Így szólt az üzenet:
„Nem maradt több reményünk a földön,
mintha elhagyott volna minket az Isten.
Némelyek azt mondták: látták Isten fiát,
Mások nem látták őt. Valóban: ha eljött
volna, bizonyára nagy tettek jelzik
az útját, mint hajdan. Kételkedtünk,
mert nem láttuk se őt, se nagy tetteit.” 1
1.( Vörös Felhő beszéde)
És a végjáték!
Sok százezer nukleáris gomba nyúlt az ég felé, több száz négyzetkilométeres körzetekben radioaktív csapadék hullt alá. Naponta száztizenötmillió alariklakó pusztult el. Az atomenergia keltette nyomáshullám, mint valami tajtékzó vihar, szétrobbantott mindent, ami az útjába került; másodlagos tüzek éledtek fel rémálmukból. A magukra maradt atomerőművek megfelelő ellenőrzés híján önálló életre keltek, s lobbantották fel végharsonaszerűen az utolsó lángcsóvát. A termikus sugárzás melegen beborította a légkör alsó rétegét, kiszippantva onnan az éltető oxigént, hogy végül vaksággal, harmadfokú égéssel áldja meg a még életben maradottakat. A Nap és a Testvér sugárzásának szintje lezuhant a béka feneke alá olyan mértékben, hogy ott, ahol még maradt némi ép növényzet, erdősáv, egész egyszerűen leállt a fotoszintézis. A talajfelszín lehűlt, dermesztő hideg ölelte át a bolygó lakható részét. A csapadék is számottevő mértékben csökkent, ami meg mégis leérkezett a lila-fekete felhőkből, az nem más volt, mint méreg. Nem sokkal ez után tartós hóesés mosta le a mocskot, hogy a fűtés és élelem nélkül maradt túlélők1 nagyobb számban pusztuljanak el a sugárzó fagyban, mint a rakéták melege által. Valami azt súgta a földbe ásott embereknek, miközben elhalt állatok húsát rágták, hogy ez aztán végképp nem az élet célja s főleg nem szent célja. Egyetértően bólogattak mindannyian. A Megváltót sem várták. Segítséget sem a Jóistentől. Nem reménykedtek. Nem hittek senkiben, csak abban, hogy egyszer minden jóra fordul. Féltek, reszkettek, zokogtak. Szeretteiket siratták. Ha valaki abban az időben egy óriási sztetoszkópot rakott volna a bolygó fölé, fájdalmas hüppögések ezreit hallotta volna.
Majd csend.
Nem hallatszottak a gyárak szimfóniái, villamosok csilingelése, óvodák ricsaja, tengerpartok zümmögő mormolása, tévéadók álmosító szörcsögése, otthonok lámpa-fényes melegében a vacsorák előtti csevejek. Minden halott volt. Ennél halottabb már nem is lehetett volna. És ez hatszáz évig eltartott. Ennyi időre volt szüksége a természetnek, hogy méregtelenítse magát, megtisztuljon, levesse az emberek által ráaggatott fekélyeket, tályogokat, keléseket.
Alig pár ezren élték túl a nukleáris tüzeket, dermesztő teleket, savas esőzuhatagokat. Törzsekbe csoportosultak, belterjesen szaporodtak. Nem viseltek egyebet, mint állatok bőréből és növények leveleiből készült ágyékkötőket. A nők fedetlen keblekkel jártak. Csecsemőiket mindenki által látható módon szoptatták. Közösen úgy döntöttek, hogy a babakacaj után a csecsszopók nézése lesz a második legszebb dolog az új világban. Ennek nagyon tudtak örülni. Kellemes érzés bizseregtette őket, ha ilyen csodálatos dolgok jutottak az eszükbe. És minden este, mikor nyugovóra tértek erdő mélyén, vagy lankás domboldalon, jól elszégyellték magukat, megsiratták a puszta, még terméketlen és rozsdabarna földet, soha addig nem látott virágokkal rügyező fákat, esetlen, végtaghiányban szenvedő állatokat. A halottakat már nem siratták. Szándékosan nem emlékeztek a halottaikra, pedig akárhova is léptek, egy-egy megszürkült csontvázba mindig belebotlottak. Közösen azt is megállapították, hogy a holtak nem is múltak el igazán, elporladt testük beivódik magába az anyaföldbe, ily módon örökre részévé válva a természet lankadatlan láncolatának. Ennek a megállapításnak is örültek. Próbáltak sokat mosolyogni, szép dolgokról beszélgetni.
És a babáik csak kacagtak, kacagtak és kacagtak.
A városokat messze elkerülték, még mindig féltek a múlt tárgyaitól. Csak olykor-olykor merészkedett le valamelyikük, hogy használható és ép holmik után kutasson. Rendszerint nem találtak ilyen dolgokat. Az Alarikon szinte minden használhatatlan lett. Ha olyasvalami került a vándorló törzsek útjába, ami emlékeztette őket a Fajok Fennmaradása háborúra, vagy csak bizonytalanok voltak a tárgyat illetően, akkor azt szétszedték, összezúzták, leköpdösték, eltaposták, majd jó mélyre elásták. Így lapul ma is a földfelszín alatt megszámlálhatatlan mennyiségű kézifegyver, harckocsi, robbanószer, mérgező vegyszer, számítógép, tévékészülék, videó játék, olajkút, buldózer, pénzverdék gépei… és így tovább.
Csak annyi fegyvert tartottak meg, amennyi a vadászathoz kellett, továbbá a védelmükhöz a náluk erősebb torzszülött, és veszett állatok ellen. A fegyvereket minden törzsben két, a többiek által kiválasztott vadász birtokolta azzal a tudattal, hogy ha kísértést érezne másra használni a fegyverét, mint amivel a törzs megbízta, akkor két lehetőség közül választhat:
1. Elvágja önkezűleg a saját torkát.
2. A többiek vágják el a torkát.
A törzsekben senki nem akart vezető lenni. Úgy vélték, mindenkinek megfelelő szabad akarata lett a háború elültével, és ezzel a szabad döntési jogával azt tesz, amit csak jónak lát. Ennek is nagyon örültek.
Nagyon sok lelenc csatlakozott vándorlásaik során hozzájuk. Úgy látták, hogy a gyerekek némileg ellenállóbbak voltak a háború borzalmas hatásaival szemben. Valódi regimentet alkottak, ahogyan hullámzottak hegyről le, dombra fel. Idősebb társaik szerették a gyerekeket, segítettek nekik, ahogy csak tudtak. És a gyerekek viszonzásképpen mosolyogtak.
Mindazonáltal szigorúak voltak a hatalmaskodásra és uralomra és leigázásra hajlamos alariklakókra. Őket egyszerűen fellógatták az első fára, ami az útjukba került. Bizony, volt olyan történelmi korszak a bolygó életében, amikor az emberek fellógatása valóságos divat volt. A lázadók nyaka köré hurkot kötöttek vastag csomóval megspékelve. Erre a régi időkből nagyon jól emlékeztek. A csomó leginkább arra szolgált, hogy az illető fulladását elősegítse. A legtöbb esetben ez meg is történt. Legnagyobb örömükre nem kellett gyakran alkalmazniuk ezt az eljárást, túlontúl friss volt bennük a háború keltette emlékzuhatag. Inkább szerették egymást. Ha valakinek szüksége volt valamire, akkor a többiek készségesen segítettek neki, mindenféle ellenszolgáltatás nélkül. Nem bocsátottak áruba semmit, mivel minden mindenkié volt. Elhatározták, hogy amennyiben lakhatóak lesznek az egykor nagyon gazdag országok, egy olyan társadalmi formában szeretnének élni, melynek alapja a szeretet, a tisztelet, és persze a babakacaj.
Telt-múlt az idő, s a szétszóródott törzsek szép lassan egyesültek. Hétszáz évvel az utolsó rakéta kilövése után történt mindez. Mikor egyesültek, nagyon boldogok voltak. És megint csak sírdogáltak. Egymás vállán zokogtak. Megölelték a másikat, kezeik egymásba kulcsolódtak.
Azóta eltelt ezerhatszáz-negyvenkettő év. Minden az új rend szerint él és virul. A zokogást felváltotta a hüppögés, a hüppögést a gondolkodás, a gondolkodást a tiszta értelem, a tiszta értelmet bölcsesség, a bölcsességet a mindenkire egyformán vonatkozó Megbékélés. És leültek. Összegezték a tudásukat.
Néhány gondolat:
A múltban nagyon-nagyon gonoszak voltak.
Minden gondolatuk a pénz és annak megszerzése körül forgott.
Különösebb ok nélkül rengeteg élőlényt kiirtottak.
Hagyták, hogy egyes népcsoportok kevesebbet kapjanak a bolygó terméseiből. Akinek nem volt elég pénze, azt lenézték, megvetették.
Sok, kegyetlen üzletet kötöttek: ahol nem volt, víz, ahelyett, hogy ingyen adtak volna, jó pénzért szállítottak. De a víztelen országok nem tudtak fizetni, nem volt miből. Ők szomjan haltak.
Olyan erőkkel kísérleteztek, melyek birtokában hatalmasnak és sebezhetetlennek képzelték magukat. Ilyen volt az atomenergia.
Úgy vélték, minden el lesz boronálva, ha hisznek egy bizonyos Istenben, aki majd jól megvédelmezi őket mindentől.
Arra nem gondoltak, hogy saját maguktól ugyan ki védelmezné meg őket.
Felgyújtották a bolygójukat, elégették a lakóit.
Csak hírvivők maradtak belőlük.
Ők a hírvivők leszármazottai.
Már nem akarnak többet gonoszak lenni. Nem akarnak pénzt és más, semmire nem való vagyont felhalmozni.
És akkor, a nagy Megbékélés kezdetén feltettek egy kérdést, melyet ennyi erővel bárki más is feltehetne a széles és tágas Világmindenségben. A kérdés így hangzott:
– Akkor meg mi a frászkarikát akarunk?
Szorosan egybecsengve e kérdéssel, továbbra is kutattak cseperedő bölcsességükkel az után, hogy honnan jöttek, és mi az élet célja, meg hogyan működik ez az egész. Senki nem tudja, pontosan mikorra datálható, de a válaszok már a birtokukban vannak. Tulajdonképpen a sejtjeikben hordozzák azokat a születésüktől fogva. Viszont nem beszélnek róla, azt úgy vélik, nem illendő. Biztos, ami biztos alapon a három fontos választ rávésték egy tömör aranylemezre, majd betették egy gyémántdobozba, azt pedig bebetonozták Alarik leghatalmasabb Megbékélés emlékműve talpazatába. Mindezt vidám ünnepség keretében élték meg, csak úgy záporoztak a konfettik, virágcsokrok, léggömbök.
Azt akarták, hogy ha netán úgy hozza a sors, és elfelejtenék a válaszokat, vagy éppenséggel idegen erők igába hajtanák a bölcsességüket, akkor tudják, hol keressék azokat, ne pazaroljanak ismét évszázadokat a fellelésével. Egyébként az aranylemez és a gyémántdoboz egykoron annyit ért, hogy akár egy várost is meg lehetett volna venni az érte kapott pénzből. Ma már hajítófát sem ér. Kutyaszart sem. Meg verébfingot sem.
Az alariklakók nem láttak a jövőbe. Nem is érdekelte őket, mi lesz. Csakis az foglalkoztatta őket, hogy mi van, és az a valami a lehető legtovább szép és kellemes legyen. Így nem tudták azt sem, hogy valóban szükség lesz egyszer a betontalapzatban rejtőző, gyémántdobozban csillogó aranylemezre. Egy bizonyos Daniel nevű ember készteti őket arra, hogy feltörjék a valaha épült legnagyobb emlékmű belsejében a titkokkal teli ládikót.
Mire Daniel megérkezik, az Alarik teljesen átalakul. Soha nem látott fejlődésnek indult a bolygó az elmúlt másfél ezer év alatt. Különösebben nem kellett megküzdeniük a technikai vívmányokkal kapcsolatban, ugyanis a múlt vívmányai ott hevertek lerombolt közkönyvtáraik számítógépein, halomba rakott mágneslemezeken, vagy éppen kemény fedelű könyvekben. Az ismereteknek csak azt a részét tartották meg, amelyek nem szolgáltak erőszakra, másik élőlény elpusztítására. Ezeket az adatokat törölték a mágneslemezekről, illetve elégették a rájuk utaló papírokat. Úgy döntöttek, hogy a még épségben lévő számítástechnikai kellékeket nem semmisítik meg, mivel azok a Rend folyamatos fenntartásához, és titkos vágyuk megvalósulásához elengedhetetlenek.
A titkos vágyuk az volt, hogy eljussanak messzi galaxisokba, üdvözölve és tanulmányozva az ott élő kultúrákat. Másik titkos vágyuk a telepátia, mint gondolatközvetítő közeg megvalósítása. Ezekben a kérdésekben jól haladtak. Mire Daniel a közelükbe ér, gyakorlott telepatikusok lesznek. Azonban a nagyon messzi galaxisokba ritkán jutnak el. Gondolathullámok által utaznak be fényéveket, a puszta világűr sejtelmes közegében, és a halóban lubickolva kukucskálnak be idegen naprendszerek és bolygók élőlényei közé. A Földre is elgondolkodnak majd, de addigra már késő lesz. Csupán egy hatalmas aszteroida által okozott pusztulás borzalmas következményei tárul láthatatlan szemük elé. Mindenesetre egy kis csapat, egy törzs, a csodával és a regény céljaival határos módon életben marad. Ez jó. Erre majd lehet építkezni a jövőben.
Addig is a könyvtárak és kutató bázisok, valamint katonai létesítmények irodáiban fellelt műszaki és egyéb, fontos leírások segítségével újra felépítették társadalmukat, kialakították infrastruktúrájukat. Fegyvereket persze nem építettek újjá. Pénznyomdát sem. Atomerőműveket sem. És lám, ettől függetlenül látványos fejlődésnek indultak, sőt, le is körözték a múltban megalkotott tárgyaikat. Új vallást alapítottak, amelynek legfontosabb tétele az volt, hogy minden alariklakó köteles először saját magában, és a családjában hinni, a többiek meg cselekedjenek hasonlóképpen. Úgy számoltak, hogy ők lesznek a legeslegelső bolygó az egész Világmindenségben, ahol kivétel nélkül minden gondolkodó élőlény tiszteletben tartja egymást. Istent most nem alkottak. Azt tapasztalták a múlt eseményeit elemezve, hogy úgysem ér rá soha segíteni. Ellenben spártai szigorúságú törvényeket igen.
Eme törvények közül a legfontosabb a következő volt:
– Mindig csak annyira szeress másokat, vagy bármilyen élőlényt, tárgyat, amennyire az feltétlenül szükséges a harmónia megteremtéséhez!
A legsegítőkészebb pedig:
– Ha már minden arra érdemest megszerettél, és kétségeid támadnának, akkor kezdd el őket újból megszeretni, csak egyet ne tégy: önimádást!
Végül a legkegyetlenebb:
– Sose kívánd mások halálát, az úgyis bekövetkezik előbb vagy utóbb! E tekintetben légy példamutató: kérd meg egy ismerősödet, hogy gyűlöljön és bántson, meglátod milyen jól fog esni, amikor kibékültök. Ha mégsem csökkenne benned a gonoszság, akkor kérlek szépen, vonulj be a Kupolába!
Bolygó szerte kupolás épületeket állítottak fel azok számára, akik nem értettek egyet a fennálló Renddel. A Kupola átlátszó volt, üvegből készült, hogy a bent lakók irigykedve lássák, mennyire jobb odakint élni, mint odabent nem szeretni. Mégis: aránytalanul sokan töltötték a kupolában szépséges és szeretetre méltó életüket. Ezt azzal magyarázták legokosabb tudósaik, elemzőik, és orvosaik, hogy mindig akadnak olyanok, akik vállalva a kockázatot, akár életük árán is, de szembeszegülnek bármely csodás eszmének, hogy így bizonyítsák be: kellenek áldozatok szent célok eléréséhez. Természetesen a legtöbb alariklakónak meghatározott képe volt a szent célokról és csodás eszmékről, s ilyenkor mindig egy elrettentő példa villant be elméjükbe: a Fajok Fennmaradása Háború. Megértően és sajnálkozva pillantottak be a Kupolába, ha arra jártak, és azt kívánták, minél hamarabb megszeressék egymást odabent a többiek, és akkor végre büszkén, felemelt fővel ismét közéjük jöhetnek.
A Földön is számtalan példa akadt a szent célok és az áldozatok kapcsolatára. Ezen példák közül élen járt a földi időszámítás szerinti 1212-es, gyászos végű Gyermekek Keresztes Hadjárata. Van ilyen.
És az Alarik csak fejlődött és szépült és épült. Messziről úgy festett volna egy gigantikus távcső tükrében, mintha hangyák milliárdjai szorgoskodtak volna feldúlt felszínén. Egyre több értelmesebb és valódi célt szolgáló dolgot alkottak. Ilyen volt például a Szabadság Kapszula. Arra szolgált, hogy a benne lévő alariklakó saját maga által irányított álmokban vegyen részt. Számtalan lehetőség közül lehetett választani: utazás a Grál-tengeren, a legmagasabb hegycsúcs megmászása, a kupola belsejében eltölteni egy hetet… és így tovább. Átlagosan nyolc-tíz órát lehetett a Kapszula bensőjében eltölteni. Ennél több idő káros volt a szervezetükre. Még nem elég érettek a hosszúra nyúlt álmok terén – jelentette ki a Kapszula élére kinevezett egészségügyi biztos.
Aztán felépítettek egy speciális koncert termet, ahol minden hónap első napján összegyűltek a legelhivatottabbak, és áhítattal hallgatták mintegy kétszáz kisbaba kacaját, gügyögését, ordibálását, sikoltozását, büfizését. Az előadás két órán keresztül tartott. Természetesen önként lehetett a gyermekes családoknak jelentkezni, és önként lehetett a hangverseny csarnokba bemenni. Mindenki mosolyogva és boldogan jött ki az előadás végén.
A bolygó egyik, ha nem a legfontosabb ismérve az volt, hogy mindent önként tettek, senki nem kényszeríthette a másikra az amúgy teljesen szabad akaratát. A hangverseny csarnok amúgy minden Megbékélés emlékmű kellékét képezte. Rengeteg található belőlük az Alarikon.
De nem ez volt a tudásuk legjava. Legnagyszerűbb műszaki alkotásuk, amit a Megbékélés időszaka alatt készítettek, egy hatalmas Szem volt, ami kint keringett az egyik holdjuk közvetlen közelében. A holdacska tömegvonzását használták arra, hogy mindig egyenletes és állandó távolságban lebegjen a sötét halóban. Az Alariknak két holdja van: a Sellő és a Szűz. A Szemet úgy hívták egymás közt, hogy Kukucska. Hivatalosan azonban Első Teljesmindenség Kutató Űrmélyi Látcső volt a neve. A Teljesmindenség alatt azt értették, amit a földlakók a Világmindenségen.
A Szem a Sellő közelében lebegett magányosan, zümmörészve. Rendszeresen használták új szerkezetüket. Egyszerre csak egy ember tartózkodhatott a megfigyelőállásban, akkor viszont két hétig. Csak csillagászokat engedtek fel, és olyan tudósokat, akik értettek a berendezések kezeléséhez. Mindenki a két hét letelte után a nyilvánosság előtt tájékoztatta a többi alariklakót arról, amit látott. A Szemet azért építették, hogy megfigyelhessék más világok életét, kultúrájukat, fejlődésüket, és hogy tanuljanak a hibáikból, nehogy ők is elkövessék azokat.
Földlakók nemigen értenék a működésének elvét. Pedig pofonegyszerű! Huszonnégy, száz méter átmérőjű lencse kapcsolódik egymáshoz spirális alakzatban. A gyújtópontban nagy teljesítményű lézersugár-kicsapó áll. A lézersugár magja hetvenhárom méter átmérőjű. Kilencvenhat elektromágneses motor szolgáltatja az energiát a lencsék mozgatásához, míg a lézersugarat az egyetlen atomerőmű táplálja, amit az alariklakók meghagytak a múlt örökségéből. Úgy vélték – és jól vélték -, hogy az egyetlen megmaradt erőművet felhasználhatnák jó célra, de csak akkor, ha nem marad a bolygó felszínén. Ezt is közösen döntötték el. Szép lassan haladtak afelé, hogy az egymás közötti párbeszéd átalakuljon telepatikus gondolatközvetítésekké.
Vissza a Szemhez! Az elektromágneses motorok szigorú utasításokat követve, a megfelelő pozícióba állították a lencséket, az atomerőmű pedig a kellő energia megszülése után lézersugarat szórt ki az űrbe a fókuszból. A Szemtől nem messze, ezeregyszáznegyven méterre, egy tömör aranyból és gyémántból és smaragdból és ezüstből álló, kilencszázezer-hétszázötvennyolc tonna súllyal bíró tölcsér lebegett. Erre volt jó a sok értékes holmi. A tölcsér rengeteg, vékony grafit-acél szálak segítségével kapcsolódott a Szemhez. A tölcsér gondoskodott arról, hogy a lézersugarak és tükrök a mindenkor megfigyelt égitesteket a valós, jelen állapotukban mutassák. Kommunikálásról még nem lehetett szó, de gőzerővel dolgoztak a megfejtésén. Mindenesetre megelégedtek az így elért lehetőségekkel, és szorgalmasan figyelték a bolygókat. Találomra választották ki őket. Egy-egy csillagásznak kedvencei is voltak, ők mindig ugyanazt a világot tanulmányozták. És rengeteget tanultak. Mindent alaposan feljegyeztek gránitlapokra, meg papírosokra. Meg a Szemet vezérlő számítógép memóriájába. Biztosra akartak menni. Már arra az esetre, ha valaha is átesnének egy agymosáson, vagy egymás agyát mosnák át. A félelem ott bujkált a zsigereikben, még nem szabadultak meg a múlt emlékeitől teljesen.
Egy Oberon nevezetű alariklakónak a Föld volt a kedvenc bolygója. Ismerte naprendszerét, az ott keringő égitesteket holdjaikkal együtt, rendszeresen visszajáró üstököseit, meteorzáporait. Rengeteg érdekes dolgot látott. Hála a Megbékélés hosszú folyamatának, nem csak a gondolataik változtak, hanem szervezetük is. Legfontosabb változás az volt, hogy életkoruk a huszonötszörösére nőtt azokhoz képest, akik még a Fajok Fennmaradása háború előtt éltek. Oberon várható életkora 2020 év volt. Most ezeregyszáznyolcvan éves. Így megy ez.
Nagyjából ötvenéves kora óta folytat megfigyeléseket a különös távcsővel. Annak, hogy éppen a Földbe szerelmesedett bele, igen egyszerű oka volt, mégpedig az, hogy történelme kísértetiesen hasonlított szülőbolygójához. Valóban.
Látta, mint tiporják egymást el különféle háborúk okán a földlakók. Hallotta Jézus szavait és az őrjöngő tömeget, kik földbe ásott fakeresztre szegezték gyönge testét. Megfigyelte a maja városállamokat Mexikóban, Constantinus diadalívét Rómában. Látta, amint a hunok elpusztítják és kifosszák a keleti államokat, és bevonulnak Pannóniába, majd megnézte Attila temetését, és birodalmának szétesését. Hallotta a gregorián-énekek tiszteletet parancsoló szólamait. Megmosolyogta a bagdadi csillagvizsgálót, és látta, amint Hódító Vilmos, Normandia hercege elfoglalja Angliát, s mint indulnak útjukra értelmetlen keresztes hadjáratok. Tanúja volt az Árpád-ház kihalásának, a krakkói egyetem alapításának, az inka birodalom megerősödésének Peruban. Látta az Ég Templomát Pekingben, és a százéves háború végét. Látta, amint a portugálok partra szállnak Japánban, hogy Kopernikusz milyen hevesen érvel az égi pályák körforgásairól. Szemtanúja volt a hugenotta vallásháborúknak, a kínai parasztfelkelésnek, az ír nemzeti felkelésnek, Mongólia bekebelezésének. Látta, amikor Cavendish, angol kémikus és csillagász, felfedezte a hidrogént, Black pedig az olvadás-, és párolgáshőt. Hallotta Beethoven második szimfóniáját, haiti függetlenségének kitörő ricsaját.
Oberon nagyot sóhajtott. És még a java hátra volt!
Sápadtan kínlódta végig az Osztrák-Magyar Monarchia hathatós közreműködésével kirobbantott első világháborút, milliók pusztulását nézte lesütött szemmel. Közvetlen ez után apró-cseprő háborúk borzolták a földlakók idegeit, hogy végül egymás iránt érzett gyűlöletük és hatalomvágyuk egy igazán nagy és véres és kegyetlen emberkohóvá csúcsosodjon, melyben embereket sütögettek kicsi kemencékben, illetve egész városokat perzseltek fel az atom ereje által. Ezen a ponton Oberon leesett a megfigyelőállásból, eszméletét vesztve zuhant a padlóra. Szemei előtt elektronikai műszerek villódzó fényei táncoltak vidáman, színesen. Megrémült. Legszívesebben a falba verte volna a fejét, annyira bántotta, hogy a távközlés terén ennyire el vannak maradva. Szólni akart a földlakóknak, figyelmeztetni szerette volna őket, hogy ne tegyék meg! Az emberek azonban megtették. És ujjongtak, sikoltoztak, háborús hősöket ünnepeltek. Folyt a pezsgő, mámor és dáridó.
Később már nem volt kíváncsi a Föld történelmére. Olyik pillanatban azért odalesett a történésekre, de attól sem lett jobb kedve. Kambodzsa, Vietnám, Angola, Észak-Korea, Kuba, Szerbia, Koszovó. Mindenütt háborúk, pusztulás, tetemek, járványok, éhínség. Félelmetes, soha nem képzelt hatásfokú új fegyverek. Vízhiány. Légszomj. Informatikai forradalom. Új és kegyetlen betegségek. Rák, AIDS, influenza. Ökológiai katasztrófák.
Oberon sírt a Szem belsejében. Ha lett volna felhatalmazása rá, akkor a betontalapzatban rejtőző, gyémántdobozban csillogó aranylemezt sebtiben kirobbantotta volna kőkemény várából, hogy fejvesztve rohanjon sajnálatra méltó, távoli rokonai planétájára. Csakhogy nem volt ehhez elég gyors űrhajója. Gőzerővel dolgoztak pedig ügyes mérnökeik egy olyan repülő alkalmatosságon, mely a halóban lubickoló hidrogénre, napok közelében sugárzó héliumra, továbbá pulzárok és kvazárok görbült gravitációs terére, nemkülönben a szerencsére építkezve minden eddiginél gyorsabban közlekedik majd a nem is olyan távoli jövőben. Elkészültekor hatalmas ünnepséget kívántak rendezni a mérnökök és tervezők. Az ünnepség azonban el fog maradni, hála Oberonnak, aki ellopja az űrhajót, melynek neve egyébiránt Űrt Hasító Masina. Céljául tűzte ki, hogy figyelmezteti a földlakókat a közelgő veszélyre. A földlakók azonban magasról letojták Oberon vészjósló okfejtéseit, s ezt egy alkalommal jól láthatóan ki is mutatták. Megrugdosták egy kicsit a tokiói tőzsde előtt. A földlakókat ugyanis csak a jól megszokott dolgok érdekelték, úgymint pénzszerzés, pénzcsinálás, gyengébbek leigázása, önpusztítás, meg egyebek. Két ember hallgatja csak meg figyelmesen, akiket lenyűgöz tudásával. Ez a két ember Daniel és Konrad Gabba. Addig azonban még eltelik pár év, Oberon így hát várt és tovább reménykedett. No, meg figyelt, ha egyáltalán volt hozzá kedve. Néha bosszúsan paskolta meg a finom és érzékeny műszereket; egyáltalán nem vált ínyére, amit látott.
Mindenesetre maradt a magány, a tehetetlenség, és az a tudat, hogy akármikor bepillanthat mások életébe, mindennemű beleegyezés hiányában, sőt, még a legszemérmesebb percek felett is uralkodhat, anélkül, hogy a pillanat varázsát megtörné, csak annyit kell mondania a Szem központi agyának a rádiófrekvenciás kommunikátoron keresztül, hogy: Föld.
Oberon pedig most azt mondta, hogy: – Föld!
És a Szem zimmegett – zümmögött, óriási energiát szakított fel, hogy lézersugara pontosan közvetítse a képeket, majd egy kattanással jelezte: látnivalót talált.
Konrad ült egy hokedlin konyhájában a sparhet mellett.
És akkor mi van?
(folyt. köv.)
2 hozzászólás
Tetszik a történet, bár az elejt vontatottnak éreztem. Vannak kisebb hibák benne, pl ha számot írsz betűvel, a százas és az ezres közé teszel kötőjelet
Igen, az eleje olyan volt, mintha történelemkönyvet olvasgatnék. Talán érdekesebb lett volna, ha egy szereplő körül történnek a dolgok.