Álmok vagy emlékek?

Anikó legrégebbi emléke egy lugas. Illetve azt, hogy ez amire emlékezik, az egy lugas, csak abból tudja, amit elmesélt a nagymamája arról a rákosszentmihályi házról, ahol akkor laktak.
Az embereknek életük első éveiről nincsenek emlékeik.
Csak néhány jelenet marad meg az emlékezetükben, de azt sem tudják, mire felnőnek, hogy valóban ők emlékeznek ezekre a dolgokra, vagy úgy mesélték nekik a szüleik, rokonaik utóbb.
Ő csak a napsütötte, fényes, zöld szőlőlevelekre emlékszik. Meg az érzésre, amit akkor érzett, a végtelen csodálkozásra: milyen nagyok a szőlőlevelek és ő milyen kicsi! Az egész csak egy pillanat, ahogy felvillan a kép, s olyan erővel tör rá az az érzés, amire még most, sok-sok év után is emlékszik. Két év körüli volt akkor.
A következő emléke már tisztább és hosszabb; persze, hiszen akkor már kicsit idősebb volt.
Este volt, ő egy sötét szobában feküdt, akkor ébredt fel az alvásból. A másik szobából beszélgetés hallatszott. Anikó pedig úgy érezte, akkor látja először ezt a szobát, ezeket az embereket. Tisztán és erősen megfogalmazódott benne a kérdés: „Hogy kerülök én ide?” Mellé pedig egy sürgető kényszer társult: neki más, fontos dolga van, amit haladéktalanul végeznie kellene! Valami „ej, nem érek rá itt vacakolni!” felnőtt érzés, amivel később felnőtt korában oly sokszor találkozott, egy gyerek számára azonban meglepő, új érzés volt.
Felkelt, átment a másik szobába, ahol ott beszélgetett a mamája a nagymamájával és az egyik nagynénjével. Emlékszik rá, hogy megkérdezte tőlük: „kik vagytok?” Ők meg nevettek rajta s viccesen bemutatkoztak:
– Én vagyok az anyukád.
– Én meg a nagymamád!
– A Mariska vagyok, csillagom, a nagynénéd.
– De miért vagyok itt? – kérdezte tőlük, és jól emlékszik rá, hogy mérges lett attól, hogy úgy érezte, nem válaszolnak rendesen.
– Eddig aludtál, és most átjöttél hozzánk! – mondták… aminek semmi értelme nem volt abban a pillanatban, hiszen ő arra volt igazán kíváncsi, hogy miért is nem azt a halaszthatatlan dolgát végzi, mit keres itt… Három év körüli volt akkor.
Azután már sokasodnak az emlékek.
Napsütötte gang, ahol a szomszéd papagájával játszik.
Hóesésben szánkózik a nagymamájával az udvaron, a nagymamája elveszíti a papucsát a hóban, és ők nevetve keresik. Azután pedig emlékek százai, ezrei jönnek. De azok az emlékek mások, nincsen bennük semmi különös, egymásra következő dolgokra emlékszik és a hozzájuk kapcsolódó érzésekre: kíváncsiságra, vidámságra.
Már óvodás volt, amikor egy olyan játékot kezdett játszani, amitől az anyukája dühös lett, valahányszor meglátta.
A játékból csak annyi látszott, hogy a szobában vagy az udvaron ide-oda szaladgált és mutogatott.
A lényeg, amit nem lehetett látni, az a fejében volt.
Elképzelt egy vidéki házat – mindig pontosan ugyanazt a házat és az udvart a legapróbb részletekig – és ott élte az életét: gondozta az állatokat, a kertet, a házban sütött – főzőtt, mosott és takarított.
Egy emeletes vidéki udvarház, amilyenben a valóságban még sohasem járt, óriási konyhával, benne hatalmas tűzhellyel, kívül pedig nagy kerttel és gazdasági udvarral. Az egész egy dombon állt, ahonnan messze el lehetett látni a környező dombokra, amelyeket szőlőskertek borítottak.
A ház, melyben gondolatban élt, egészen más volt, mint amiket ismert. Régi nagy fabútorok, tarka szőnyegek, óriási szobák, virágos függönyök és kárpitok, tágas folyosók.
Gyerekként egy nagyvárosban élt, egy régi bérház földszinti, sötét, nagy lakásában és az otthonuk az éppen aktuális divat szerint volt berendezve: csőbútorokkal, később variabútorokkal.
Nem csak azt a játékot játszotta; ha gyerektársaságban volt, szívesen játszotta velük a gyerekek mindennapos játékait. Nagyon szeretett hintázni és órákig elhomokozott a kishúgával. De ezt a „mutogatós” játékot egyszerűen muszáj volt játszania!
Még iskolás korában is csinálta. Persze csak titokban, amikor nem látta senki.
Ha megkérdezték tőle: mi lesz, ha nagy lesz, a gyerekek szokásos válaszait adta. Balerina, tanító néni…
De magában mindig úgy képzelte, hogy felnőtt korában csakis vidéken lakhat. Kertben dolgozik, állatokat nevel, egy vidéki háztartást vezet majd.

Már fiatal lány volt, amikor először hallott a lélekvándorlásról.
Amit hallott róla, az olyan természetesnek tűnt számára. Nem is értette, hogy miért nem fogadják el az emberek ezt a számára nagyon is nyilvánvaló dolgot a Földnek ezen a részén.
Húsz éves korában kezdődött egy visszatérő álma. Az álom inkább egy hangulat volt, mint egy történet. Egy dombról ment lefelé, álmában, egy kertben. Ahogy maga elé nézett, látta hosszú fehér ruhája szélét, amint a lehullott faleveleket söpri. Látta sötét szőke haját két oldalt leomolni a vállára. Közben pedig olyan, de olyan mélységes szomorúságot érzett, amit szerencsére éber állapotában még sohasem kellett éreznie. Csak ennyi volt az álom: ment lefelé egy dombról fehér ruhában és nagyon szomorú volt. Tudta, hogy a domb alján egy tó van, afelé megy. De sohasem ért oda – mindig felébredt hamarabb. Egy időben olyan gyakran álmodta ezt az álmot, hogy már azt hitte, egész életében elkíséri ez az álom. Aztán egyszer csak vége lett, elmúlt, soha többé nem álmodta újra.
Később, felnőtt korában olvasott egy könyvet, ami felkeltette a kíváncsiságát. A könyv arról szólt, hogy hipnózisban az emberek emlékeznek, és fel tudják idézni az előző életeiket. Az egyes visszaemlékezéseket nagyon unalmasnak találta, de maga a dolog megragadta! No nem annyira, hogy rögtön keressen egy hipnotizőrt. De egy este, elalvás előtt ismét a könyvet olvasta, s amikor eloltotta a villanyt, nagyon erősen arra gondolt, hogy az előző életeivel akar álmodni. Ezzel a gondolattal aludt el.
És álmodott…
Álmában egy nagy, vidéki udvarház óriási konyhájában állt. Egyedül volt.
Az óriási tűzhelyen sok étel főtt fazekakban. Az ajtó mellett egy mosdó állvány fölött tükör lógott. Odament és álmában megnézte magát. Széles, csontos arcból kék szemek néztek vissza rá, barna haja kontyba fésülve. Negyven év körüli lehetett. Magas, termetes asszony.
Kiment a konyhából, az ajtó egy nagy gazdasági udvarra nyílt, a ház egy domb tetején volt, és amerre a szem ellátott, szőlős kertek borították a domboldalakat. Álmában tudta, hogy ez mind az övé, ő a gazdaasszony. Felnézett az emeletes, napsütötte házra és úgy érezte: hazaérkezett.
A következő pillanatban már mást álmodott.
Sötétben lopakodott előre, több férfival együtt. Ő is férfi volt. Érezte az erős, izmos férfi test mozdulását, ami az ő teste volt, és amit ébren még sohasem érzett, érezhetett.
Látta a holdfényben a koszos vászonnadrágját s a viseltes bőrcsizmát, ami rajta volt. Érezte a saját és társai mosdatlan bűzét. Egy ház fölött, a domboldalban, egy keskeny ösvényen haladtak, igyekeztek csendben osonni. Tudta, hogy lovat lopni mennek.
Ennyi volt az álom, reggel volt, csörgött a vekker.
Anikó a reggeli készülődés közben az álmán gondolkodott. Vajon tényleg sikerült visszaálmodnia magát az előző életeibe?
Emlékeket látott? Vagy csak álmokat?
A gyerekkori „mutogatós” játékából álmodta azt a házat a szőlővel – vagy az a játék volt a megszakadt valóság folytatása?!
Milyen furcsa érzés volt férfinak lenni és milyen igazi volt az az érzés! A fehérruhás lánnyal, a visszatérő álmából, most nem találkozott…
Anikó ismert híres gondolatokat bölcselőktől a világról és az álmokról. Most úgy érezte, ő is hozzá tudná tenni ezekhez a bölcsességekhez a sajátját. Álom, vagy emlék: mind hozzád tartozik, te magad vagy.