Több mint harminc éve lakom a belvárosban, itt is dolgoztam, itt volt a munkahelyem, míg nyugdíjba nem mentem, szeretek itt élni, de gyökereim, életem első huszonöt éve a külvároshoz köt. Apropó külváros, gondoltam ahány város, annyi külváros, de nem, mert Szolnoknak, ahogyan más településeknek is több külvárosa van. Némelyek viccesek, mások csak a helyet jelölik, az említett megyeszékhely külvárosai a teljesség igénye nélkül: Pletykafalu, Rocsa-telep, Kőrösi út, Déli-ipartelep, Szanda, Ószolnok, Csiszlikó stb. Tudom nem a külvárosok száma az érdekes, sokkal inkább az, hogy mindannyijunknak, akik ott élünk, vagy ott éltünk, és magunkénak érezzük, van egy külvárosunk, nos az én külvárosom a Kőrösi út Szolnokon.
Ide születtem, akkoriban a Kőrösi út mintegy három méter széles makadámút volt, a kövezet két szélén vastag porréteggel, így aztán, ha napjában 1-2 autó arra tévedt percekig porfelhőbe burkolódzott a környék. Házunk előtt három hatalmas, gyönyörű, akácfa állott, tavasszal csodálatos illattal, és szépséges látvánnyal töltötte be a környéket, nyáron pedig hűsítő árnyat adott. A város e része munkásnegyed, a legtöbben a Kőrösi út elején lévő MÁV Járműjavítóban dolgoztak, Édesapám is itt húzott le negyvenkét évet. Az utca cirka három km. hosszú, nevét onnan kapta, hogy Nagykőrösre vezetett, persze többnyire földúton. Micsoda játszóhelyek voltak a környéken a „lapos”, a „nagygödör”, a „csücsök”stb.
A lapos kb. egy km. hosszú, több száz méter széles, mélyen fekvő, vizes terület, melynek felét nádas borította, a másikfele sík víz, ami nem volt mély, minden télen befagyott, remek korcsolyázó helyet kínálva a környék korizóinak, és hokisainak, a téli szünetek nagy részét itt töltöttem hasonló korú társaimmal. Nyáron a nádasba csapásokat vágtunk, (a nádlevél meg minket vagdosott össze) kákát gyűjtöttünk, nádkunyhókat építettünk, sárkányt eregettünk.
A nagygödör az 1930-as években megszűnt Sípos Téglagyár helyén ásított. Benne egy szabályos focipálya kapukkal, (itt rendezték a városibajnokság mérkőzéseit néhány évig). Északi oldala vízben állt, ahol télen szintén lehetetett korizni, az oldalán szánkózni. Szóval nem volt unalmas gyermekkorom, és a csücsökről még nem is beszéltem.
Na és a szomszédság, jobb oldali szomszédaink Deákék, legendás jószomszédság, hiszen Édesapám meg Deák bácsi, valamint a felesége Rozika néni gyermekkori jó barátok, a barátság megmaradt, mindennapos vendégek voltunk egymásnál, közösen járatták a Népsportot, közösen jártak meccsre, néha színházba.
Bal oldali szomszédaink Dombayék, idős házaspár nem rég költöztek ide, velük él 40-45 éves lányuk, zárkózottak senki nem tud róluk semmit, aztán velünk kivételt tesznek, Dombay néni néha átjön rádiót hallgatni, főleg a déli híreket. Tőle tudjuk meg, hogy Dombay bácsi a múlt rendszerben (1930-as-40-es években) magas rangú hivatalnok volt, talán megyei alispán, a fiuk katolikus pap, a velük élő lányuk apáca volt, féléve szüntették meg azt az apácarendet ahol szolgált. 1955-öt írunk, képzeljék el a Dombayék helyzetét, nem mintha ebben az időben valaki is jó helyzetben lett volna, de ők nem kaptak munkát, nem kaptak nyugdíjat, szóval sokszor mi, és más szomszédok vittünk nekik ebédet, vagy vacsorát, amit ők szégyenkezve, de mindig méltósággal fogadtak.
Szembe szomszédaink Rigóék. Két nyugdíjas, velem egykorú unokákkal, ritkán jönnek, akkor is mindig pénzt kérnek, panaszkodik Rigó néni, Rigó bácsi ’19-es kommunista, hitt is a kommunizmusban, emiatt többször internálták, majd 1942-ben Abonyban a csendőrök kishíjján agyonverték. Halála után utcát is neveztek el róla, amit persze a renszerváltást követően átkereszteltek. Felesége Pannika néni analfabéta, sokáig azt hittem ő az egyetlen ebben a műfajban akit ismerek, később kiderült, hogy vannak még jó néhányan.
Rendes két kis öregként emlékezem rájuk.
2.
Édesapám eredeti szakmája borbély (fodrász) volt, csak később szerzett a Járműjavítóban marós szakmát. Ezt csak azért írom, mert abban az időben Apu szomszédokat, barátokat, munkatársakat otthon nyírt, borotvált, közben jókat beszélgettek, sokszor vitatkoztak, politizáltak, ami többnyire a „Rákosi-rendszer”disznóságairól szólt.
Képzeljék el azt a skizofrén helyzetet, amikor Apa nyírta B Gy. haját, az udvaron a diófa alatt (ő egyébként FIFA játékvezető volt) Dombay bácsi, a volt alispán, és Rigó bácsi a ’19-es kommunista meg egy asztalnál ülve várták a sorukat, beszélgettek az időjárásról, a világ dolgairól. Ez, mármint, hogy nálunk összefutottak többször is előfordult, nem mondom, hogy szerették egymást, de tisztelték, és elfogadták.
Eljött 1956 ősze kitört a forradalom, nyolc és fél éves voltam akkor, mégis mintha egy kisfilmen látnám a következő jelenetet. Dombayék átjöttek a déli híreket meghallgatni, a pontos időjelzés után, a hírek előtt váratlanul megszólalt a déli harangszó (a fiatalok kedvéért, korábban nem volt a rádióban harangszó). Nagyon meglepődtünk a két kis öreg hangos zokogásban tört ki, és olyasmit pusmogtak, hogy ezt megérhettük, köszönjük Istenem. Anya is velük könnyezett és szorosan magához ölelt, a harangszó végére átjött nagymamám, hallottátok, harangoztak a rádióban, és ő is pityergett. Másnap délelőtt ledöntötték a Tisza Szálló melletti szovjet emlékművet, amit a városlakók csak szivarnak hívtak az alakja miatt. Ezt a „szivart” egy hatalmas darusautóval, kivitték a Kőrösi út legvégére és eltemették.A másik ’56-os élményem, hogy néhány napig nem jártunk iskolába a tankok miatt. A Kőrösi úton ugyanis a Járműjavító főbejáratát ellenőrizve orosz tankok álltak az Újvárosi Iskolától a Sashalmi útig, volt vagy harminc, vagy még több. Telt, múlt az idő elkezdtünk iskolába járni, de a tankok csak maradtak, szüleink ránk parancsoltak, hogy rá sem szabad nézni a katonákra és a tankokra, eleinte félve siettünk el a harckocsik mellett, később látva, hogy nem bántanak, sőt barátságosak velünk, gyerekekkel közelebb merészkedtünk. A katonák apróságokkal, főleg ceruzákkal ajándékoztak meg bennünket, sőt később beengedtek a tankokba, ha szüleink látták volna, hogy féltett gyermekeik a tiltásuk ellenére az egyik tankból ki, a másikba beugrálnak, és „lepaktáltak az ellenséggel” infarktust kaptak volna. A forradalom bukása után disszidált Laci, az unokabátyám. Itthagyta ezt a világot a Dombay házaspár, Apa pedig felhagyott az otthoni fodrászkodással, Anya elment dolgozni, a húgom betöltötte a három évet, és ovis lett. A Kőrösi útra egy nagy cég költözött a Nagyalföldi Kőolajkutató Vállalat, ehhez azonban az utat ki kellett szélesíteni, és egy modern több mint kilenc méter széles alácsatornázott közlekedési sávot építeni. Ez az útépítés is sok élményt tartogatott nekünk gyerekeknek, bár először nagyon sajnáltam, hogy a házunk elől kivágták a gyönyörű akácfákat, de kárpótolt a hatalmas három kilométer hosszú homokozó, a frissen fektetett csatornákban való bújócskák, és a fő attrakció a gőzhenger. Ez a gőzgép pontosan olyan volt amilyennel, sok évvel később Szabó Gyula robogott a „rezeda szagú” kis falujába a Robog az úthenger című TV-filmben. Nos én is utaztam, mit utaztam, hengereztem egy ilyen szerkezettel. Több napos könyörgés után az öreg, Bandi bácsinak hívták, megengedte, hogy felszállhatok mellé a vezetőállásba, azután már meghúzhattam a gép sípját, olyan volt, mint egy gőzmozdony füttye, másnap már rakhattam a kazánba a szenet, te vagy a fűtőm, mondta, és én nagyon büszke voltam, hogy napi félórát fűtő lehettem. Azután eljött a nagy nap, amikor a kormányhoz engedett, de nem láttam ki, egy farönköt tettem a lábam alá, hogy lássam a készülő utat, és forgathassam a kormányt, igazi masinisztának éreztem magam.
Néhány hónap múlva elkészült az út, újabb nagy cég költözött ide, a Ganz Vill. szolnoki gyára, menetrendszerint járt a busz félóránként az Erdértig, megnőtt a forgalom, megváltozott a világ, a csendes külvárosi utcából, zajos, forgalmas külvárosi utca lett.
3.
Lassan a gyermekévek is végetértek, felnőttként heti rendszerességgel látogattunk ki a szülői házhoz családommal. Húgom családjával együtt sokszor hallgattuk Apa nyugodt, megfontolt beszédét, tanácsait, Anya, mit esztek, mit isztok, mit hozzak, szeretetteljes nyüzsgését. Gyönyörködtünk szüleink egyik büszkeségében a kert gyönyörű virágaiban, gyümölcseiben. A felejthetetlen családi ünnepek, szóval szép, és boldog időszak volt.
Aztán ’92-ben elment Apa, rá három évre Anya is, a külvárosi házat eladtuk.
Mit jelent ma a külváros? Sokszor kimegyek fiatalságom helyszínére nosztalgiázni, ilyenkor még erősebben érzem, hogy „én itt születtem, ez a hazám”, ezernyi emlék tolul fel bennem, nekem a fiatalságot jelentette a külváros, de mit jelent a ma ott élőknek, mit jelent a fiataloknak? Erre bizony csak nehéz szívvel lehet válaszolni, de előbb nézzük meg mi történt Szolnok külvárosaiban az utóbbi húsz évben.
Déli-ipartelep: bezárt a Vágóhíd, a Papírgyár, a Bútorgyár, a Cukorgyár, (ez utóbbit le is dózerolták), megszűnt továbbá a Mezőgép, a Tiszamenti Vegyiművek, és az Állati fehérje takarmányokat előállító Vállalat.
Kőrösi út: nincs már Erdért, Nagyalföldi Kőolajkutató Vállalt, és nincs Ganz-Vill. sem, mint utolsó végvár áll a Járműjavító, persze sokkal kevesebb dolgozót foglalkoztatva, mint fénykorában. Egy iparilag viszonylag fejlett várost megfosztottak az iparától.
Nos a külváros meglehetősen szomorú képet mutat, pusztuló gyárépületek, magas munkanélküliség, kettétört egzisztenciák, kilátástalanság. Megtört ötven, hatvan körüli emberek, sokan nem értik, hogyan lehetséges az, hogy nem kell a munkájuk, sokan menekülnek az italba, néhányan az öngyilkosságba.
A fiatalok, aki teheti, menekül külföldre, a fővárosba, el innen, az én külvárosom sorsa megpecsételődni látszik. Halvány esély az Ipari-park bővülése, ami talán csökkent a munkanélküliségen. Őszintén kívánom, hogy így legyen, hiszen a külvárosban is remény hal meg utoljára.
16 hozzászólás
Kedves Feri!
Én is nosztalgiázva olvastam történetedet, mert én is arra születtem és Nagykőrösre jártam szakközépbe…Újra átéltem én is ezeket az érzéseket…Köszönöm Neked!
Szeretettel üdvözöllek: Lyza
Kedves Lyza!
Én köszönöm, hogy olvastad, annak pedig pedig, hogy újra átélted a régé érzéseket nagyon örülök.
Szeretettel: Zagyvapart.
Kedves Feri!
A Te küldvárosod az enyém is. 🙂 Igaz én akkor születtem, amikor Te nyolc és fél éves voltál… és mai egyik legyszebb külvárosban, Szanda, azaz Szandaszőlős volt születésem helye. Mert bizony éppen nem lehetett átjönni a Tisza hídon a harcok miatt, tehát otthon, Nagymamánék házánál jöttem a világra. A mai külváros, és a régi már csak itt-ott hasonlít egymásra. Vannak kihalt, és lettek felvirágzott részek. De akkor is a Mi városunk.
Szeretettel olvastam, és nosztalgiával. Persze, ezt Nálad megszoktam, mert mindig hazajövök Hozzád. Köszönöm!
Szeretettel: pipacs 🙂
Kedves Ilona!
Igen "kicsit zöld, kicsit savanyú", de ez valóban a mi városunk. Köszönöm, hogy elolvastad, és jól estek méltató soraid is.
Szeretettel: Zagyvapart.
Kedves Feri!
Sokunknak van külvárosa, vagy legalábbis külterülete, ahol oly sok szép percet tölthetett el. S bizony országos jelenség, hogy ezek a külterületek lassan az enyészet martalékai, s akik ottmaradnak, vagy oda költöznek, azok az emberek többnyire a társadalom perifériájára szorultak. Így aztán megváltozik a külvárosi hangulat is.
A borbély édesapád említése bennem is felidézte a régi gyermekkor hangulatát, hisz az én apám haláláig folytatta ezt a mesterséget.
Összességében az írásod igen kellemes élményeket ébresztett fel bennem, de sajnos az elmúlás rideg ténye is ott lapit az én gondolataimban is.
Gratulálok, és köszönöm, hogy kicsit én is nosztalgiázhattam a segítségeddel!
Szeretettel:
Hamupipő
Kedves Kata!
Köszönöm megtisztelő figyelmed örülök, hogy írásom kellemes élményeket ébresztett benned. Köszönöm elismerő soraid.
Szeretettel: Zagyvapart.
Kedves Zagyvapart!
Biztosan bennem van a hiba, hogy a Kikötő online "Külvárosban" novellapályázat győztes alkotásánál, Szalay Zoltán "Orrok és orrocskák" című írásánál, a Te külvárosodról szóló alkotásodat sokkal élvezetesebbnek találtam. Ebben ugyan nincsenek orrok és orrocskák /abban sincsenek/, viszont van élet, emlékezés, történelem és emberi sorsok, karakterek.
Szépen megszerkesztett, szívvel írt, igaz történetedet jó volt olvasni!
Judit
Kedves Judit!
Most jól lebuktam, valóban a Kikötő online által kiírt pályázatra készült a fenti írásom, sajnos nem nyert.
Köszönöm biztató, és elismerő soraid.
Zagyvapart.
Ha egyszer az életben úgy adódik hogy személyesen találkozunk,majd elmesélem hogy 23 évvel ezelőtt én is majdnem szolnoki lettem.Nem rajtam múlott. Felületesen ismerem a várost és jó volt hozzáolvasni az apró kis "nüanszokat",Grt:Z
Kedves Zarzwieczky!
Érdekes történet lehet, mármint az, hogy majdnem szolnoki lettél. Az már nem derül ki, hogy bánd, vagy örülj neki, hogy nem lettél szolnoki.?
Köszönöm, hogy itt jártál, és "jó volt hozzáolvasni".
Üdv.: Zagyvapart.
Szia!
Írásod nyomán életre kelt a külváros. Élvezettel olvastam.
Szeretettel: Eszti
Köszönöm szépen kedves Eszti!
Szeretettel: Zagyvapart.
Kedves Zagyvapart!
Szépen leírtad a régi külvárosi életet.Régi emlékek jutottak eszembe.Örömmel olvastam.
Mária
Köszönöm szépen kedves Mária.
Zagyvapart.
Kedves Zagyvapart!
Elkezdtem olvasni, és sodortak magukkal az emlékeid.
Tökéletes korrajzot alkottál.
Egy vesztes ország, vesztes polgárainak sorsát, akikkel elhitették, hogy van, lesz jövő a számukra.
Valamikor volt egy virágzó gazdaság, aminek pusztulása maga alá temette résztvevőit.
A Világháborúk sem okoztak ekkora pusztítást.
Addig nem lesz változás, míg azt hisszük van remény.
A valóság az, hogy mindig is a háttérből irányították, formálták sorsunkat.
Nagyon jó volt olvasni az írásodat!
Kicsi közöm, nekem is van Szolnokhoz.
Pályakezdő koromban, a kertvárosi és a szandai klubkönyvtárakat vezettem.
A férjem, Tenyőszigeten, a lányom a Bábaképzőben született, mielőtt elköltöztünk, a Bercsényi utcából, Budaörsre.
Mostanság, csak a férjem rokonait látogatjuk.
Ismerem a város hangulatát.
A Kőrösi utat nem annyira.
De, most megnéztem, a térképet.Bizony, jártam arra is.
Örülök, hogy olvashattalak.
Szeretettel:
Ildikó
Kedves Ildikó!
Köszönöm megtisztelő figyelmed, és értő értékelésed, amelynek minden szavával egyetértek.
Külön öröm számomra, hogy egyetértünk, ami a korrajzot illeti.
Szeretettel: feri