(Gwyddion leánya, Gwyneth, a druidanő története, ahogyan ezt ő maga lejegyezte)
(Játszódik az I. századi Britanniában)
Amilyen könnyen megjegyeztem a dalokat és a régi történeteket, olyan nehezen boldogultam a törvényekkel. Emlékszem, eleinte hihetetlenül száraznak és unalmasnak találtam őket, hiába voltak versbe szedve. A Mester és a tiszteletreméltó Gwyn közösen próbálták a fejembe tölteni a kernow-i törvényeket, de minek… Egyszerűen képtelen voltam lélekben is jelen lenni: folyton izegtem-mozogtam, a köntösömet babráltam, vagy bogarakra vadásztam a fű között. És ez így ment legalább egy héten át!
Connor egy ideig tűrte a dolgot, de aztán kifakadt:
– Próbálj végre odafigyelni, Kicsi Tölgyfa! A te képességeiddel már rég fújnod kellene a törvényt!
– Tudom, Mester – válaszoltam restelkedve. – De egyszerűen nem megy, akárhogy próbálom!
– Ezen segíthetünk. Készülj fel, hogy holnap nagyon korán kelünk!
A druida nem mondott többet, bárhogy faggattam. Képzeletem rögtön meglódult: titkokat sejdítettem, s ez annyira izgatottá tett, hogy egész éjszaka szemhunyásnyit sem aludtam. Virradatkor nyomott csak el az álom, de a Mester szinte azonnal felébresztett.
Még a nap sem kelt fel: búbánatos hajnali fényben, dideregve botladoztam ki a patakhoz, hogy kimossam szememből az álom maradékát. Connor kevéske ennivalót és vizet tett a kisebbik szütyőbe; ebből arra következtettem, hogy nem mehetünk messzire.
Először a faluba tértünk be, ahol Fehér Lazac csatlakozott hozzánk, aztán tovább haladtunk a tengerpart vonalán, nyugat felé.
– Hová megyünk? – kérdeztem a tudós embereket.
– Majd meglátod! – felelte a látó titokzatosan, és szája sarkában kaján félmosoly villant.
Dél felé megálltunk: előttünk nagy sziklatömb hajolt a tenger fölé, és észrevettem, hogy erős kötelet rögzítettek hozzá, mely lefelé kígyózott a mélybe. A másik vége a part oldalában húzódó barlangféle bejáratához volt erősítve.
A druida mászott le elsőként és bíztatott, hogy kövessem. Nem kellett kétszer mondania: kíváncsiságtól űzve ragadtam meg a kötelet és engedelmeskedtem. A mélységtől egyáltalán nem féltem.
Izgatottan értem földet a barlang teraszszerű bejáratánál. Odabenn mély sötétség fogadott: ügyetlenül tapogatózva találtam rá Connor kezére. Hallottam, ahogy hátam mögött Gwyn is letoppan a sziklára.
Tágra meresztettem a szememet, de így is időbe telt, mire egyáltalán láthattam valamit. Azazhogy semmit, mert a barlang üres volt; csak a hátsó falához támasztva vettem észre néhány nagy, lapos és szögletes tárgyat.
– Mi van itt, Mester? – tudakoltam csodálkozva.
– Csend, nyugalom és sötétség. Meg mi hárman.
– Nem értem…
– Mindjárt megérted – szólt a tudós ember, azzal köpönyegét a barlang földjére terítette és utasított, hogy heveredjek végig rajta.
El sem tudtam képzelni, mi lesz ebből, de azért engedelmeskedtem. Arcomra sötét kendőt borítottak.
– Hunyd be a szemed, és ne nyisd ki, amíg nem mondom!
Így tettem, bár szokásos kíváncsiságomhoz már szorongó félelem vegyült.
– Ne ijedj meg – hallottam újra a druida hangját -, …most rád teszünk egy kőlapot!
Ostorként vágott rajtam végig a rémület. Sikítani akartam, de csak rekedt suttogásra tellett a hangomból:
– …Mester, ne! Miért akarod, hogy meghaljak?
– Egészen kicsit választottunk neked… – csitított a Lelkek Kisimítója. – Nem esik bajod, csak tartsd csukva a szemed és lélegezz nyugodtan!
– Muszáj…? – próbáltam alkudozni.
– Muszáj, különben hiába tettük meg ezt a hosszú utat.
Már majdnem sírva fakadtam, amikor sötétségtől kiélesedett érzékeim felfogták a látó elfojtott kuncogását. Ettől elszégyelltem magam és nem tiltakoztam tovább.
Mozdulatlanul feküdtem a földön, és igyekeztem lecsillapítani riadt kismadárként pihegő lélegzetemet. Néhány pillanatig süket csend vett körül, csak szapora szívverésem dobolt a fülemben. Aztán valami tompa, súrlódó hangot hallottam: a tudós emberek felemelték a kőlapot.
„Ó, Úrnőm, segíts, hogy kibírjam…” – suttogtam az Istennőhöz szavak nélkül.
Nem láttam, de éreztem, hogy a kőlap fölém emelkedik. Gyomromba kemény kéz markolt. A kő nagyon lassan, óvatosan ereszkedett remegő testemre. Nyaktól-lábig teljesen beborított. Súlyos volt, súlyosabb, mint amire számítottam…
„Ilyen lehet, ha elevenen temetnek el…” – futott át rajtam, és fulladozni kezdtem az iszonyattól.
A menekülés vágya pattanásig feszítette az izmaimat, noha moccanni sem tudtam. Nagy megkönnyebbülés volt Connor csillapító kezét érezni a homlokomon.
– Gyorsan elmúlik, csak ne harcolj a kő ellen! Engedd, hogy legyőzzön!
Pontosan tudtam, miről beszél, csak véghezvinni volt kegyetlenül nehéz… Mégis megtörtént, bár nem tudom, mikor veszítette el erejét fölöttem a félelem. Vergődő testem fokról-fokra ernyedt el a kőlap szorításában, és úgy éreztem, mintha az Örökéletűek Tavának fekete vizében süllyednék mind mélyebbre és mélyebbre. Szívem dübörgése lecsendesedett, és már nem fojtogatott a rám nehezedő súly.
– Jól van, Kicsi Tölgyfa – dörmögte felettem a Mester elégedetten. – Azt mondd meg, hogy hallasz-e valamit!
– …A csendet… – suttogtam -, …meg a tenger zúgását.
– Hallgasd a tenger hangját! Úgy hallgasd, mintha te magad lennél minden partra futó hullám. Csak erre figyelj és semmi másra!
Ez már könnyebben ment. Kis idő múlva éreztem, hogy a barlang földje ringatózik alattam, és a kő súlya semmivé foszlik. Gondolatok nélkül sodródtam ide-oda, akár a tenger könnyű habja. Bármeddig így tudtam volna maradni, azonban felzendült mellettem a tudós emberek mély, telt hangja, s ez visszarántott a valóságba. A törvényeket kántálták egymásnak felelgetve. Minden hang és szó kitörölhetetlenül belém vésődött, amint hallgattam őket: ma is bármikor el tudnám ismételni…
A Mester és a látó kétszer énekelték el a törvényeket, aztán óvatosan leemelték rólam a kőlapot.
A hosszú órák alatt, míg a földhöz szegezve feküdtem, érzéketlenné zsibbadt a testem. Hiába lettem szabad, meg sem tudtam moccanni. Amint a súly lekerült rólam, újra fuldokolni kezdtem.
Connor rám szólt, hogy lélegezzek mélyeket, és átmozgatta, végigdörzsölte bénult tagjaimat. Miután a látó belém erőltetett egy kevéske vízzel kevert bort, már képes voltam felkelni a földről. Visszamásztunk a partra és elindultunk hazafelé.
Odakinn erősen sötétedett. A Mester fellobbantott tenyerében egy lángocskát, hogy lássuk az utat. Öreg este volt, mire megérkeztünk a faluba, Gwyn házához. Amint letelepedtünk a tűz mellé és végeztünk Gladuse levesével, kántálni kezdtem, és nem is hagytam abba, amíg nem értem a törvények végére. A gyerekek és az anyjuk egyaránt bámulva néztek rám, a férfiak pedig elégedetten bólogattak. Mindannyian megbékélten tértünk nyugovóra.
6 hozzászólás
Szia!
Nagyon tetszett, ahogy ezt a fajta tanulási technikát leírtad. Jó módszer, és azt hiszem, finomabb formában is működik. Aki képes ellazítani magát megfelelően, az könnyen tanulhat meg bármit. A történet, amit köré kerítettél, remek, és könnyed. A kor hangulatát, képeit, érezhetővé tetted soraiddal. Mindig is vonzottak a druidákkal kapcsolatos töténetek.
Üdv.
Hehe, a relaxa nyelvtanulás ókori változata… :DDD
Miért ne? Valahogyan akkor is tanultak az emberek. A különleges tudásúak pedig gyorsan és sokat. Hagyományos módszerrel nem lettek volna előbbre.
A profi módon megkomponált történeten is átsüt a belső fény, a Te belső fényed, az a fajta ragyogás, ami megkülönbözteti a nagyszreűt a középszerűtől, az átlagostól. Lámpásként világítanak a soraid, Gunoda, így csak az tud írni, aki tud írni.
Írj sokat! nekünk is.
Üdv: én
Szia!
Érdekesen, olvasmányosan írod le. Végig lekötöd az olvasó figyelmét.
Szeretettel: Rozália
Mindkettőtöknek köszönöm! Kedves Bödön, ebbe a dícséretbe belepirultam, te tényleg…:)))