21. fejezet
Szombaton, már hajnalban a debreceni állomáson volt Péter. Az első busszal eljött otthonról. A 6 órakor induló vonattal, már ebéd előtt ott lehet a hajléktalanok ételosztójánál. A vonat pontosan indult, és a hosszú úton sem akadályozta semmi a menetrend betartásában. Kőbánya-Kispesten szállt le, és még alig múlt 10 óra 30 perc. Gyalog indult az állomásról. A kispesti piac mellé érve eszébe jutott, hogy üres kézzel nem állíthat be egy olyan helyre ahol a hajléktalanok az utolsó fillérjeiket dobták össze, hogy haza tudjon utazni. Bement az első édességboltba, ami az útjába akadt. Válogatás nélkül rakta kosárba a különböző méretű és alakú csokikat. Pár ezer forintjába bele került, de nem bánta, és boldogan cipelte a dagadtra tömött reklámszatyrot. Sietség nélkül is hamar a Báthory utcához ért, ahol Jolánnal ebédelt, azon a bizonyos ínséges napon. Alig múl 11 óra, mikor benyitott az étkezőbe. Az ételkiadó ablakon túl, lázas munka folyt. Péter bedugta a fejét, hátha ját valaki ismerőst. Első sorban Évára gondolt, de őt nem látta.
– Korán érkezett, – szólt oda neki egy testes asszony. – nem vagyunk még kész az ebéddel.
– Nem ebédelni jöttem, – szabadkozott Péter. – Évát keresem, itt szokott segédkezni az osztásnál.
– Ma valószínű, hogy nem fog vele találkozni, – világosította fel kedvesen. – azt mondta ma sok dolga van, valahol máshol, de ha időben végez, benéz ide is. – lépett egész közel az ablakhoz. – Én ismerem magát, – mosolygott Péterre. – két héttel ezelőtt Jolán hozta be ebédre.
– Így történt, – nyugtázta Péter. – részben ezért is jöttem vissza.
– Tudjuk ám, hogy nem hajléktalan. –szögezte le a tényeket, és közben kijött az asztalok közé. – Jolán elmesélte.
Termetét meghazudtoló módon cikázott az asztalok között. Letörölte mindegyiket, és sótartót állított középre.
– Segíthetek? – kérdezte Péter. – ha már hiába jöttem, legalább hasznossá teszem magam.
– Minden segítő kéz jól jön. – villantotta piros pozsgás mosolyát Péterre.
– Ha nem haragszik szeretném a terítést egy kicsit feldobni. – fogta kezébe a reklámszatyrot Péter.
– Nyugodtan, – tárta szét karját, mintha meg akarná ölelni a termet. – tudom, egy kis virág is elkelne, de sajnos olyan gyenge a költségvetésünk, hogy sokszor annak is örülünk, hogy levest tudunk főzni.
– Én egy kis csokoládéra gondoltam, – nyúlt bele a szatyorba Péter. – gondoltam, hogy ezzel meg tudom köszönni, amit két hete értem tettek.
– Az nagyon jó lesz, – tért vissza a konyhába az asszony, teret hagyva Péternek. – a mai ebéd biztos, emlékezetes lesz. – szólt még vissza az ajtóból.
Péter sorra vett minden asztalt, és minden helyre tett egy-egy szelet csokit. Úgy osztotta, hogy egy asztalnál nem legyen két egyforma, így mindenki választhat, hogy melyik mellé ül.
Nyílt az ajtó, és azonnal megismerte Jolán kissé reszelős hangját. – Péter, hogy kerülsz te ide? Nem vagy te hajléktalan, a múltkor legalábbis kikérted magadnak. – Lassú fájdalmas léptekkel közeledett Péter felé, de már tárta a karjait, hogy megölelhesse a számára első látásra szimpatikus fiút.
– Jolán, de jó, hogy legalább magával találkozom. – ölelte meg Péter.
– Miért, még kivel akartál? – mosolygott Jolán. – Csak nem Évát keresed?
– Bevallom, szerettem volna vele találkozni. Szeretnék vele pár dolgot megbeszélni.
– Most meg kellene sértődnöm, – puszilta meg mind két oldalon Pétert. – nem öreg Jolán nénédet jöttél meglátogatni?
– Nem kell megsértődni, ezért jöttem először ide, hogy egy kis kedvességgel megköszönjem, amit értem tettek. Pénzt nem akartam osztani, ezért inkább hoztam egy csomó csokit. – benyúlt az egyre üresebb szatyorba, és elővett belőle egy nagy tábla Milka csokit, és Jolán felé nyújtotta. – Ezt pedig a legkedvesebb Jolán nénémnek hoztam.
– Köszönöm. – fogta meg Jolán a felé nyújtott csokit, közben kitörölt egy könnycseppet a szeméből.
– Éva tényleg nem jön ma? – kérdezte Péter.
– Nem vagyok benne biztos, – gondolkodott el Jolán. – de ha jól emlékszem, azt mondta, hogy hamarosan meg kell védenie a doktori disszertációját, és most arra készül.
– Akkor, hiába utaztam ennyit? – nézett Péter bánatosan Jolánra.
– Egyáltalán nem hiába. – nyugtatta meg Jolán. – Segíthetsz az itteni munkában, és talán megjelenik Éva is.
– Mégis csak eljön ma?
– Én nem azt mondtam, és nem is tudom, de időnként váratlanul betoppan, és lehet, hogy ma is.
– Akkor addig, megpróbálom hasznossá tenni magam. – indult Péter a konyhaajtó felé.
Csak félig nyitotta ki az ajtót, és onnan szólt be a testes nőnek, akivel már megismerkedett.
– Bejöhetek, vagy csak egészségügyi könyvvel lehet itt dolgozni? – kérdezte az ajtóból.
– Jöjjön nyugodtan, – jött a válasz azonnal. – ha kevesen vagyunk, a hajléktalanok közül, is szoktunk segítséget kérni, és nekik sincs EÜ. könyvük. – nyugtatta meg Pétert. – Én Juli vagyok, a szakácsunk Sándor, a „kézilány”, pedig, ma Feri. – mutatta sorba be a konyhában szorgoskodókat. – Ő pedig Péter. – mutatta be a többieknek a frissen munkára jelentkezőt. – Mit szeretne csinálni? – kérdezet Juli.
– Mi a választék? – lépett beljebb Péter.
– Lehet, kenyeret szeletelni, – kezdte sorolni Juli. – abból sok fogy minden nap. – tette még hozzá. – Vagy oszthatod az ételt az ablaknál, de azzal vigyázni kell, mert a műanyag tálak elég vékony anyagból vannak, és ha ügyetlenül fogja meg valaki, akkor forrázás lehet a vége.
– Akko inkább maradok egyelőre a szeletelésnél, – választott Péter. – remélem, nem vágom el a kezem.
– Isten hozott a csapatban. – köszöntötte Juli. – Munkára gyorsan, hamarosan jönnek az első vendégek.
Belevetette magát a munkába Péter. Folyamatosan szeletelte a kenyeret, de mintha nem csinálna semmit, a kenyeres kosár mindig majdnem üres volt. Csak abból látta, munkája eredményét, hogy a mellette lévő kenyeres ládából egyre fogynak az egész kenyerek. Az ablak előtt folyamatosan sor állt, Jolán alig győzte osztani a levest, és hozzá a kenyeret. A jóllakottan távozók, sorba beszóltak az ablakon, Péternek irányítva a mondandójukat. – Köszönjük a csokit. – majd Julinak. – Nagyon finom volt az ebéd, köszönjük.
Már késő délután volt mire, az étkező kiürült, és a konyhát is rendbe rakták. Jolán az egyik asztalnál várta a munka végét.
– Még mindig itt van? – lépett hozzá Péter.
– Téged vártalak, – nézett fel Jolán. – figyeltelek, milyen sokat dolgoztál.
– Észre sem vettem, csak azt figyeltem, hogy akár, hogy igyekszem, mindig alig van kenyér. Egész idő alatt, azzal törődtem, amit csinálok, és nem akartam lemaradni, meg azt sem akartam, hogy várni kelljen miattam, valakinek.
– Jól dolgoztál, – lépett ki a konyhából Juli. – mindig volt szeletelt kenyér, egyszer sem kellett megállni az osztással. – Dicsérte meg Pétert.
– Pedig, egész idő alatt úgy éreztem, hogy lassú vagyok.
– Jól álltad a sarat, – nyugtatta meg Juli, és simított egyet Péter haján. – ilyen gyorsan még soha nem osztottunk ki ennyi adagot. Remélem máskor is besegítesz, jó csapattag vagy.
– Nagyon szívesen tenném, de, ha elintéztem, amiért jöttem, akkor hazautazom, Jánkmajtisra. – szabadkozott Péter.
– Értem, – nézett bánatosan Juli. – pedig ilyen szorgos kézre nagy szükségünk lenne. Ide nem egyszerű segítőket beszervezni, pedig nagy szükség van arra, amit csinálunk.
– Sajnos, eddig nem jött Éva, – szólt közbe Jolán. – akkor már nem is jön. – állapította meg bánatosan.
– Miért olyan biztos benne? – kérdezte Péter.
– Tudja, hogy ilyenkor, jön Károly. – válaszolta Jolán, olyan tekintettel, mintha ezt Péternek tudni kellett volna.
– Károly minek jön? – nézett csodálkozva Péter.
– Neki van egy furgonja, – válaszolt Jolán helyett Juli. – tele pakoljuk az adományba kapott ruhákkal, cipőkkel, és kimegyünk vele terepre.
– Hova? – kérdezet Péter, mint aki elvesztette a fonalat.
– Nincs kedved velünk jönni? – kérdezte Jolán. – Ma már úgysem jön ide Éva.
– Hova? – tette föl a kérdést még egyszer Péter. – Mit jelent az, hogy terepre?
– Vannak olyan hajléktalanok, akik nem jönnek ilyen ellátó központokba, azokat keressük fel a parkokban, erdős területeken. – magyarázta Juli. – Nekik is kell segíteni, és ha enni nem akarnak, legalább ruhát, cipőt osztunk nekik.
– Így már értem, – válaszolta Péter. – mivel más dolgom nincs, ha elfogadják a segítségemet, szívesen megyek.
– Ott már segíteni nem nagyon kell, csak azért ajánlottuk, mert ez a helyiség hamarosan bezár, – magyarázta Jolán. – akkor itt már nem maradhatsz.
Szélesre tárult az ajtó. Péter azonnal értette, hogy miért. Akkora darab ember lépett be rajta, hogy még így is majdnem kicsi volt a nyílás. Széttárt karral lépett Juli elé, és boldogan ölelte, – a szó szoros értelmében. – a keblére, mert a testes asszony úgy nézett ki ölelő karjaiban, mintha filigrán kislány lenne, a nagydarab ember karjaiban. Juli lába valahol, a térde alatt kalimpált.
– Károly! – méltatlankodott Juli, és keményen püfölte fogva tartója, kemény mellizmait. – tegyél le azonnal. – kiabált, de a tekintetén látszott, hogy nagyon jól esik neki, az ilyenfajta kiszolgáltatottság.
– Egyszer, úgy is hozzám jössz feleségül, – tette le a földre, Julit olyan finoman, mit, ha egy tollpihe lenne, és vigyázni kellene, nehogy elvige a huzat. – Szebb, vagy mint egyszer, – udvarolt Károly, mintha senki nem lenne a közelben. – pedig egyszer, nagyon szép voltál.
– Csillapodj már, – bontakozott ki az ölelésből Juli. – zavarba hozol, mások előtt.
– Én soha nem szégyelltem az érzelmeimet, – mosolygott Károly. – neked sem kellene, mert tudom, én, hogy vonzódsz hozzám, csak nem mered bevallani, még magadnak sem.
– Most nem erről van szó, – hárította el a közeledést Juli. – indulnunk kell az adományokkal.
– Hol a pakolni való? – nézett körbe Károly. – Látom segítség is van, akkor hamar végzünk. – lépett Péter elé, és nyújtotta a kezét. – Török Károly vagyok.
– Fazekas Péter. – fogadta el a felé nyújtott kezet, amiben az övé úgy elveszett, mintha ott sem lett volna. – Örülök, hogy megismerhetem.
– Tegezz nyugodtan Péter, – veregette megy a vállát, barátságosan Péternek. – egy hajóban evezünk, és hamarosan rájössz, hogy a grizzly méretű külső, egy kedves embert takar.
– Köszönöm, hogy megnyugtatsz, – szólalt meg Péter kicsit bátrabban. – de most már engednél egy kis vért a kezembe, kezd zsibbadni.
– Bocsánat, – engedte el Péter kezét. – remélem nem halt még el, nem kell amputálni? – mosolygott Károly. – Akkor ugorjunk neki a pakolásnak, – adta ki a parancsot, és elindult a raktárajtó felé.
Péter követte, hátha tud valamit segíteni. Károly már nyitotta is az ajtót, és felkapcsolta a villanyt. A kis helységben hullámpapír dobozokban voltak, az adományként kapott ruhák, és cipők.
– Jövök, mutatom, melyik dobozokat visszük, – lépett be mögöttük Juli. – egyelőre még a melegebb holmikra takarókra van szükségük, éjszaka még elég hűvös van.
Sorban rámutatott azokra a dobozokra, amit be kellett pakolni a furgonba. Gyorsan haladtak, mert Károly hármasával vitte a dobozokat. Péter is próbálkozott két dobozzal, de szerencsére Károly rászólt, hogy egyesével is elég lesz, így is nagy segítség, amit Pétertől kap. Ő nem egészen így gondolta, de igyekezett megtenni, ami erejéből tellett. Amikor megtelt a furgon, mind a négyen beültek. Elöl két sor ülés volt a kocsiban, a többi rész, majdnem a mennyezetig meg volt pakolva,
– Előre ülj Péter, – utasította Juli. – jobb, ha két férfi ül, elöl. – magyarázta.
Elindultak, olyan utakon ahol Péter még sosem járt, de ez nem volt meglepő, mert Pesten alig ismert valamit. Út közben rövid eligazítást tartott neki Károly.
– Ha megérkeztünk, – kezdte. – gyorsan kirakjuk a dobozokat a földre. amíg pakolunk, nem fognak előjönni a fás területről, csak, ha eltávolodunk a dobozoktól legalább két méterre.
– Értem. – nyugtázta Péter a hallottakat.
– Egyet nagyon véss az eszedbe, – nézett Péterre Károly, és a szeméből látszott, hogy amit most mond, azt komolyan kell venni. – akár mi történik, ezt a két méteres távolságot, mindig meg kell tartanod.
– Értem. – válaszolta Péter, mint egy jó diák, akinek elég egyszer elmondani.
A Határ útnál lévő kiserdőben, egy tágas tisztás oldalában állította le az autót Károly, úgy, hogy a hátulja a terület közepe felé nézzen.
– Gyerünk pakolni, – szólt oda Péternek. – lányok ti maradjatok a kocsiban.
Gyorsan lepakolták a dobozokat a furgon hátuljától két méterre. Amikor végeztek, visszahúzódtak a jármű végéhez.
– Jöjjenek, – szólt hangosan az erdő felé Károly. – válogassanak. Hoztunk ruhát takarót, cipőket.
Elsőnek egy sovány asszony jelent meg, gyorsan tekingetve jobbra, balra, mintha csapdát sejtene.
– Jöjjön, nyugodtan. – nem kell tartani semmitől.
Kicsit megnyugodva közeledett a dobozok felé. Mögötte még három, négy hajléktalan is megjelent. Ők már bátrabban közeledtek a dobozok felé. Pár perce tartotta turkálás, mikor az erdő felöl, hangos csörtetés hallatszott.
– Hagyjatok nekem is. – lépett a tisztásra, elég tönkrement öltözékben egy férfi.
Odaérve az adományokhoz, első mozdulatával félrelökte az elsőnek érkező sovány asszonyt, aki a méret, és erőkülönbség miatt elesett. Péter elfelejtve a kocsiban kapott oktatást, egy ugrással ott termett mellette, és egy mozdulattal felemelte, majd haragos tekintettel az agresszív férfi elé ugrott.
– Mit képzel magáról? – de folytatni már nem tudta, csak egy fémes villanást látott, majd éles fájdalmat a jobb combja belső felén.
Károly nem volt felkészülve Péter felelőtlen viselkedésére, ezért, csak ekkor ért oda, és egyetlen határozott ütéssel leterítette a támadót. a többi hajléktalan, gyorsan menekült a fák védelmébe. Péter a földön feküdt, és combjából egy kés markolata állt ki. Amikor kicsit felocsúdott első ijedtségéből, odanyúl, hogy kihúzza a lábából.
– Ne húzd ki. – szólt rá határozottan Károly. – Hogy a fenébe jutott eszedbe ez az őrültség? – korholta Pétert. – Elmondtam a kocsiban, hogy mit lehet csinálni, és mit nem.
Közben mára kezében volta a telefonja, és hívta a mentőket, akik öt perc múlva már a közelben szirénáztak. A szúrástól számítva nem telt el tíz perc, és már a mentőorvos ott térdelt Péter mellett, kezében egy fájdalomcsillapító injekcióval.
– Hamarosan jobb lesz, – nyugtatta Pétert. – nagyon jól tették, hogy nem húzták ki a kést. – mondta Károlyra nézve. – akkor már elvérzett volna, mert ez a kés pont a combi főütőeret szúrta keresztül. Most a kés miatt nem tud annyira vérezni, hogy életveszélyes lenne.
– Én szóltam rá. – húzta ki magát Károly, pedig így is elég magasan tornyosult az orvos fölé.
Pétert ráemelték a mentő hordágyára, és betolták az autóba.
– Valaki elkíséri a kórházba? – kérdezet az orvos.
– Jolán, te menj vele, hátha szüksége lesz segítségre. – döntötte el egy személyben Juli. – Én majd visszamegyek Károllyal.
4 hozzászólás
Kedves János!
Döbbenetes, megrázó jelenet!
Olyan hitelesen írsz a hajléktalanokról, hogy arra kell gondolnom, ismered őket, és nem csak távolról.
Szeretettel:
Ylen
Kedves Ylen
Bele tudom képzelni magam, mások életébe. Hajléktalant egyet sem ismerek, csak magát a problémát. A helyzetükről én is csak újságból szerzem az információt.
Érzékeny vagyok az elestt emberekre.
Tovbbi jó olvasást.
Üdv: FJ.
Kedves János!
Érződik az írásodról, hogy "érzékeny vagy" az elesett emberekre. Azt is most vettem észre, hogy ez egy regényrészlet. Én is nagyon sajnálom azokat, akik ilyen helyzetbe kerülnek, még akkor is, hogy saját maguk felelősek ezért. Nekem verseim vannak a hajléktalanokról.
Amivel tudom, én is segítem őket, a fogyasztható maradék ételeket pl. tisztán, külön csomagolva a kuka tetejére teszem, s ráírom, hogy fogyasztható! Hasonlóan így teszem ki a ruhaféléket is.
Jól írsz, azonban javaslom, hogy mielőtt föltennéd az írásokat, a gépen lévő helyesírás-ellenőrzésen futtassad át. Nem zavaró néhány elütést találtam benne. (Jóindulattal jegyeztem meg.)
Engem is érdekel ez a téma, ezért örülök, hogy rátaláltam.
Üdvözlettel: Kata
Kedves Kata
Köszönöm, hogy ismét meglátogattál. Köszönöm az építő kritikát is, de sjnos a legnagyobb gondosság mellett is becsúszik egy-egy elgépelés, amit még a helyesírás ellenőrző sem vesz észre. Ezért elnézést kérek minden olvasótól.
Sajnos, (nem mentségként mondom) de nyomtatott könyvben sem találkoztam még olyannal amiben ne lenne, ha nem is minden oldalon, de elég sűrűn valamilyen helyesírási hiba.
Szertném, ha tovább is olvasnád, meg az elejéről is.
Üdv: FJ.