3. fejezet
Távolsági busszal nem kellett fél óra sem Fehérgyarmatig. A buszvezető, amikor megállt a busz hátra fordult az utasok felé.
– Fiatalember, megérkeztünk a postához. – nézett Péterre, jelezve neki, hogy itt kell leszállni.
– Köszönöm. – állt fel a helyéről Péter. Nem ült messze az ajtótól, csomagja sem volt sok, csak a hátizsákja, majdnem üresen. – További jó utat, – szólt oda a sofőrnek – viszont látásra.
– Viszont látásra. – fogadta a köszönést, és még hozzátette, – Sok sikert, vagy azt szokták mondani, hogy egy kalappal? – Azt nem tudta csak gyanította, hogy felvételizni megy az utasa, mert amikor megkérte, hogy szóljon neki, amikor le kell szállnia, akkor Deák Ferenc Gimnáziumot említette úti célként.
– Köszönöm – szólt vissza Péter, már a járdáról.
– A posta felé induljon – irányította Pétert az úti célja felé, és kezével a busz végére mutatott.
Péter már csak visszabólintani tudott, mert az ajtó, már be is csukódott. Hátára kapta a hátizsákot, csak úgy félvállra, és határozott léptekkel indult célja felé. A posta épülete majdnem a megállóban volt. A hosszú épület egyhangúságát, egy függőleges ablaksor szakította meg, sok négyszögletes üvegekkel, az egy emeletes épület fölé magasodva.
– Biztos az a lépcsőház – gondolta Péter, de már lépkedett is tovább.
Az út túloldalán, hosszú háromszintes épület húzódott, egészen a kereszteződésig, ahol lámpa irányítja a forgalmat. Valószínűleg az lesz a Kiss Ernő utca, – gondolta Péter – hamar ide értem.
Otthon hosszabb gyaloglásokhoz szokott. A bolt ahol vásárolni szoktak az több mint egy kiló méterre volt a házuktól. Alig ért gondolatai végére már be is kellett kanyarodni. Egyre közeledett az iskola, amit szüleivel választott. Gondolkodtak még szakközépiskolán is, de Péter a humán tárgyakat mindig jobban szerette. Ment neki a matematika, meg a fizika is, de az nem érdekelte annyira, mint a történelem, és az irodalom. A sportok pedig egyáltalán nem érdekelték.
A saroktól 200 méterre megpillantotta, amit keresett. A kerítésen belül, már több hasonló korú gyerek várakozott, kisebb csoportokban beszélgetve.
Az iskolaudvarba lépés előtt még körül hordozta tekintetét a környéken. Az iskolával szemben szépen rendben tartott házak sorakoztak. A többségük egyszintes épület nyeregtetővel, de volt köztük kétszintes, és tetőtér beépítéses is. Körbe fordulva ismét szemben találta magát a gimnáziummal. A kerítéstől 20 méterre állt az épület, a bejárat fölött méretes előtelővel, aminek a teteje háromszög alakban végződött. A háromszögbe barna betűkkel „Deák Ferenc Gimnázium” felirat jelezte, hogy jó helyen jár. Ide hívta az értesítő a felvételi elbeszélgetésre. Kicsit erősebben kezdett dobogni a szíve, ahogy átlépte a kerítés vonalát, rögtön érezte, hogy a mai napon sok múlik. Ettől függ további élete, és ami számára nagyon fontos volt, előmenetele anyagi szempontból. Még mindig, vagy talán egyre jobban ott lebegett szeme előtt az áhított öltöny.
– Nekem ide kell járnom, én ezt akarom, és mindent megteszek, hogy így legyen. – fohászkodott magában, mivel szüleinek is ezt ígérte.
– Te is a felvételire jöttél? – kérdezte tőle a hozzá legközelebb áll ó csoportból kiváló lány.
Péter válaszadás előtt, kicsit félszegen végigmérte a lányt, aki kedvesen mosolygott rá. Barna vállig érő haját a lengedező szél az arcába fújta, de így is átsugárzott rajta az izgatottságtól csillogó, nagy barna szeme. Alakja talán túlzottan is karcsú volt, fehér blúza elöl alig domborodott. A magassága, ha nem lett volna azonos Péterrel, nem nézett volna ki hatodikosnál idősebbnek. Összességében nem volt az esete, de kedvessége ezt pillanatnyilag feledtette. Ovális arcát, kislányos mosolyát valamelyest rontotta a kicsit nagyra szabott orra. Ettől valahogy, Pinocchio jutott eszébe. Ekkor vette észre, hogy a rövid gondolkodása alatt már teljesen előtte állt, eltakarva a kilátást.
– Nem hallasz? – kérdezte, és megrázta a kezét.
– Ne haragudj, – nézett most már tényleg a szemébe – kicsit elgondolkodtam.
– Nem kérdeztem olyan bonyolultat, – bosszankodott a lány – egy kihallgatáson ennél sokkal bonyolultabb kérdésre is azonnal válaszolni kell, különben azt hiszik, hogy hazudsz.
– Milyen kihallgatáson? – értetlenkedett Péter – Nem oda készültem.
– Ezt csak képletesen mondtam.
– Én csak felvételi elbeszélgetésre jöttem. – Nézett tágra nyílt szemekkel, az egyre furcsább lányra.
– Tudom, hogy nem vizsga, csak úgy mondtam, de még be sem mutatkoztam. Zoltán Kinga vagyok, én is ide jelentkeztem, és nagyon megörültem, hogy még egy fiú van a jelentkezők között.
Péter úgy érezte, hogy már is tele a feje. Ez a lány csacsog-csacsog egyfolytában, az ember szóhoz sem jut. A hirtelen támadt szünetben, csak úgy mellékesen megjegyezte.
– Fazekas Péter vagyok, és nem gondoltam, hogy ilyen kevés fiú jelentkezik ide.
Alig mondta ki a nevét, a mondat folytatása csak gépiesen jött belőle, mert olyat látott amilyet még soha.
Kinga benyúlt a szoknyája redői közé, és valószínűleg egy rejtett zsebből előhúzta a noteszét, amihez vékony spárgával egy ceruza volt erősítve. Ahogy a zsinegen végig húzott kezével elérte a ceruzát, azonnal írni kezdett.
– Most mi írsz? – kérdezte kíváncsian Péter.
– Felírom a nevedet, később lehet, hogy fontos lesz, és mellé írom az időpontot is.
– Minek? Nem tudod megjegyezni?
– Dehogy nem, de törekedni kell a pontosságra. Minden nyomozás ezen áll, vagy bukik. – magyarázta, mint valami teljesen magától értetődő dolgot.
– Milyen nyomozás? – értetlenkedett Péter.
Választ már nem kapott, mert az épületből ekkor kilépett egy tanárnő kinézetű hölgy.
Aki a felvételi elbeszélgetésre jött, az fáradjon be az aulába.
Az ajtót fogva félre lépett a bejárat elől, szabad utat engedve, az összegyűl társaságnak. A közelben állók már tolongtak is befelé, mikor Péter azt érezte, hogy Kinga belekarol, és húzza a bejárat felé.
– Menjünk, – mondta – nehogy mi legyünk az utolsók.
Nem ők lettek, mivel nem egyszerre hívták be őket, de Péter már azt hitte, hogy róla elfelejtkeztek. Rajta kívül csak egy valakit hívtak később.
Átsétált a kapun, átgondolva, hogy miket kérdeztek. Biztos volt benne, hogy nem ezen fog múlni a felvétele. Teljesen átlagos kérdéseket tettek fel. Mi motiválta, hogy ebbe az iskolába jelentkezett? Mi az érdeklődési köre? Végig gondolni azonban nem tudta, mert, ahogy átlépte a kapu vonalát, ismerős hangra lett figyelmes.
– Na, megfeleltél? – kérdezte Kinga. – Nem kérdeztek nehezeket, ugye?
– Nem. – nézett, csodálkozva Péter. – Te még itt vagy?
– Persze, téged vártalak, – és általa megszokott mozdulattal vette elő a noteszét, csak, hogy belepillantson. – Péter.
Nem derült ki, hogy onnan olvasta a nevet, vagy csak egy kényszeres mozdulat volt.
– Miért. – kérdezte Péter.
– Mert így mehetünk együtt haza.
– Ezt hogy érted?
– Egy felé lakunk. – közölte, magától értetődően Kinga.
– Honnan tudod?
– Csak megfigyelés kérdése. A mikor az iskola elé értél, csak azzal a busszal jöhettél, amelyik arról jön ahol én lakom.
– Hol laksz? – tette fel Péter a lány szerint első értelmes kérdését.
– Zsarolyán. Jöhettem volna kerékpárral is, de nem akartam izzadtan állni a kihallgatók elé.
– Milyen kihallgatók elé?
– Ja, bocsánat, a tanárokra gondoltam, akik elbeszélgettek velünk.
– Én Jánkmajtison lakom – tájékoztatta Kingát Péter, és már meg sem lepődött, hogy újabb bejegyzés került a noteszbe. Természetesen dátummal együtt.
– Akkor mehetünk? – kérdezte Kinga, és egyből belekarolt Péterbe.
Mivel ellenkezésnek helye nem volt, elindultak a buszmegálló felé.
– Milyen jó lesz, egy osztályba fogunk járni. Te biztos jó vagy matekból, meg fizikából, én nem annyira, majd segítesz nekem, én, pedig amiben csak szeretnéd, mindenben segítek neked. – csacsogta mondandóját folyamatosan Kinga.
Péternek várnia, és figyelnie kellett mikor vesz levegőt, csak akkor tudott közbe szólni.
– Még fel sem vettek. – jelentette ki határozottan.
– Megnézetd, hányan voltunk? Az a létszám, pont egy osztályra elegendő, tehát mindenkit felvesznek, ez csak egy kis idegesítés volt, hogy aggódjunk, hátha nem kerülünk be az osztályba. Nekem elhiheted, örülnek, hogy ennyien összejöttünk, különben nem tudnának egy évfolyamot indítani, egy csomó állami támogatástól elesnének.
Amíg levegőt vett, Péter közbe kérdezett.
– Ezt te honnan tudod? – Egyre jobban tudott igazodni Kinga levegővételeihez, vagy csak már nem annyira zavarta a folyamatos csacsogás. – Előnyomozást végeztél a témában?
Ahogy kimondta a kérdést, legszívesebben visszaszívta volna, mert azt hitte megsértette, azzal, hogy ilyen határozottan rákérdezett, az egyre nyilvánvalóbb kényszeres viselkedésére.
Kinga megállt, és mivel bele volt karolva Péterbe, őt is visszafogta, és maga felé fordította.
– Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy ezt szórakozásból csinálom. – nézett a szemébe, egyre szúrósabb tekintettel. – Ha minden állampolgár csak fele ennyire odafigyelne a környezetében történő dolgokra, és esetenként felírnák, amit tapasztalnak, akkor sokkal jobban tudnánk segíteni a rendőrség munkáját. Ettől rohamosan csökkenne a bűnözés, mert félnének a lebukástól. Ez olyan lenne, mintha egyik napról a másikra felszerelnének több millió térfigyelő kamerát.
Péter észlelte a levegő vételt, tudta, hogy rajta sor.
– Nem akartalak megsérteni, csak nekem egyelőre szokatlan, az, hogy mindent felírjak, amit látok.
– Nem kell mindent felírni, én csak azért szoktam rá, mert sok bűnügyi könyvet olvastam, és én is nyomozó szeretnék lenni. Minél előbb rögződik bennem ez a mozdulat, annál természetesebb lesz amikor, már tényleg ezt csinálom.
– Bocsánat. – nézett bánatos szemekkel Péter. – Nem tudtam, hogy ez nálad, már a hivatás része.
– Remélem, máskor nem gúnyolódsz ezen? – húzta tovább Pétert a buszmegálló felé. – Igyekezzünk, mert két perc múlva itta busz.
– Honnan tudod? Fejedben a menetrend? Nem is néztél az órádra.
– Nem akarlak ezzel tovább untatni, de egy jó nyomozónak beépített órája van. A fejében, és kérlek, ne nevess ki.
– Nem is mernélek. – fordult mosolyogva Kinga felé. – Fegyvered ugye nincs?
Kinga olyat bokszolt Péter karjába, amilyet, már csak hosszú ismeretség után enged meg magának az ember egy ismerőssel szemben.
– Mondtam, hogy ne gúnyolódj.
– Ne haragudj, de ezt nem lehetett kihagyni.
Kihúzta kezét Kinga fogásából, áttette a vállán, és magához húzta.
– Csak az öregek járnak egymásba karolva. Mi ha jól értem, barátok vagyunk.
– Reméltem, hogy így lesz. – mondta Kinga, és boldogan mosolygott Péterre.
Abban a pillanatban, hogy a megállóba értek, már ott is volt a busz. Nyitotta az ajtaját, és leszólt a sofőr.
– Milyen volt a felvételi? Látom már barátot, vagy barátnőt is talált.
Péter felnézett a nyitott ajtón. Felismerte a buszvezetőt, aki olyan kedvesen útba igazította amikor, még csak igyekezett az iskolába.
– Csak elbeszélgettek velünk, és igen, ott ismerkedtünk meg.
– Akkor szeptembertől sokszor találkozunk? – kérdezte, és Péterre kacsintott.
– Az elképzelhető, de ha jó idő lesz, akkor lehet, hogy biciklivel jövünk. – kapcsolódott a beszélgetésbe Kinga is. – Minden nap ezen a járaton vezet? – kérdezte és már nyúlt is a noteszért. – Hány órai járattal jön reggel, és mikor megy délután? – sorjázta a szerinte logikus, és kézenfekvő kérdéseket.
– Ezt ráérünk akkor felírni, amikor, már biztos, hogy ide járunk. – fogta meg az írni készülő kezét Péter.
– Minden kérdést akkor kell feltenni, amikor lehetőség van rá, mert lehet, hogy az volt az utolsó alkalom, és egy fontos információ nem kerül a birtokunkba, ezt sose felejtsd el. – hadarta Kinga, mintha az élete függne ettől az adattól.
– Jegyezze kislány, – szólt le a sofőr. – amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra, mellesleg, ha sokáig diskurálunk, kicsúszok a menetrendből.
Kinga jegyzetelt a pilóta diktált, mintha életbevágóan fontos lenne, hogy a két fiatal mindi vele utazzon.
A buszon nem volt egymás mellett lévő két üres hely, de a vezető megint segített. Beszólt a mikrofonba.
Fiatalember, a negyedik sorban, legyen szíves, üljön egy sorral hátrább, hogy a most felszállt pár egymás mellé tudjon ülni. Köszönöm.
A busz már indult is, és nem várta meg, hogy minden új felszálló helyet tudjon foglalni.
Alig elhelyezkedtek egymás mellett, – Kinga ült az ablak mellé – de már készülődhetett is a leszálláshoz, így Péter ismét felállt, hogy kiengedje Kingát. Az ülések közti folyosón állva megvárta, míg Péter visszaül a helyére, majd gyorsan odahajolt, puszit nyomott az arcára, és, búcsú képen csak annyit mondott.
– Még találkozunk.
Abban a pillanatban hátat fordított, és elindult az ajtó felé. Ahogy odaért, a busz már állt, és az ajtó nyitva volt. Még visszapillantott Péterre, rámosolygott, majd gyorsan lement a lépcsőn. Mivel csak egyedül szállt le, már csukódott is az ajtó, és a busz elhúzott mellette, de még annyi ideje volt, hogy intsen Péternek. Azt, hogy viszonozták-e az integetést, már nem figyelte, mert futásnak eredt a házuk felé, ami a megállótól, csak egy sarokra volt. Tudta, hogy a busz, még egyszer megáll mielőtt Jánkmajtisra ér, addigra majdnem utoléri kerékpárral, ha jól belehúz. Még ma ki akarta deríteni, hogy Péter pontosan hol lakik. Ahogy hazaért azonnal, úgy ahogy volt, fekete szoknya, fehér blúz, felpattant a verseny kerékpárjára és már tekert is a busz után. A legnagyobb áttételre kapcsolt, igaz így volt a legnehezebb a tekerés, de csak úgy repültek a fák mellette. Még nem érte el a következő megállót a busz, de már látta, így már lazíthatott, csak a jármű sebességét kellett tartania. Nagyon közel nem akart menni, nehogy Péter észrevegye. Amikor megállt a jármű, Kinga is fékezett, és bekanyarodott egy mellékutcába, onnan figyelte a leszállókat. Ahogy sejtette, Péter nem szállt még le. Tovább kellet tehát követni, megfelelő távolságból. Mire a második megállóhoz értek, Kinga már kezdett fáradni.
– Ha itt sem szál le, lehet, hogy a következő megállóig, már nem tudom ezzel a tempóval követni – gondolta – akkor elvesztem. – Kérlek, szállj le. – fohászkodott.
Imája nyitott fülekre talált, a következő megállóban, igaz elég távolról, de látta, hogy Péter is a leszállók között van. Szerencsére a busz eleje felé folytatta az útját, így nem láthatta, hogy idáig követték. Távolról követte, de már csak tolta a biciklit, így is eléggé lihegett. Hamarosan látta, hogy Péter megáll egy zöld kerítés előtt, és a zsebében kotorászik. Hamar kinyitotta a kapu, és belépett rajta.
5 hozzászólás
Kedves János!
Nagyon élveztem amit olvastam.
Tetszett!
Így, ilyen céltudatosan, fesztelenül kellene élnünk, ahogy ez a lány teszi.
Nagyon tetszik!
Péternek esélye sincs hogy lerázza magáról, de minek is tenné?
Szeretettel gratulálok:
Ildikó
Kedves Ildikó
Köszönöm a kedves szavakat.
További jó szórakozást, és olvasást.
Üdv. FJ.
Ezt a kötetet is szépen, részletesen megfogalmazod, jól tudod az emberek viselkedését, életét megfesteni benne. Ebben a részben Péter és Kinga találkozását is érdesen írod le.
Azt nem tudom, hogy ez regény már teljesen megvan-e szerkesztve, kiadtad-e? Csak azért kérdezem, mert egy-két hibát megjegyeztem:
"egy kiló méterre" volt a házuktól – helyesen: egy kilométerre és a másik:
"méretes előtelővel" – elütés miatt, helyesen: előtetővel.
Szeretsz regényeket írni, de jól értesz is hozzá.
Szeretettel olvastam: Kata
Kedves János!
Nagyon jó ez a folytatás. Jól körülírod a szereplőid viselkedését, s róluk mindent.
Tapasztalatból tudom, hogy vannak olyan gyerekek, akik tudják, hol akarnak továbbtanulni, de az ellenkezője is előfordul. Nálam a fiam pontosan tudta, hogy a középiskolája után, még ha az már adott neki lehetőséget arra is, hogy munkát kapjon, de folytatni akarta tovább a Műszaki egyetemen. Igaz, előtte akkor még kötelező volt (ha a felvételije megvolt) akkor kilenc hónapig katonáskodott.
A kislányom nem tudta eldönteni, hogy az általános iskola után hova menjen. Abban az évben kezdődött a városunkban egy egészségügyi középiskola, megemlítettem neki, hogy az neki tetszene-e?
Egy iskolatársával együtt oda iratkoztak be, és egész életében, röntgenes (később azt is megtoldva) dolgozott előbb a város kórházában, majd az Amerikai úton, a klinikán.
Még folytatom.
Kedves Kata!
Ezt a regényt már befejeztem. A javítása folyamatban van, fejezetenként fogom cserélni.
Az előző fejezethez írt válaszomban kitérek, hogy miért nem próbálkoztam a kiadással.
Természetesen örülnék, ha egyszer egy könyvemet nyomtatott formában a kezembe foghatnám, de sajnos a mai kiadók a fiatalok írásait próbálják terjeszteni. Ha én beküldök valamit, akkor a bemutatkozásnál odáig jutnak, hogy elmúltam 60 éves, akkor már a szinopszist sem olvassák el.
Köszönöm, hogy olvasod, üdvözlettel: János