35. fejezet
Hamar a kórházhoz értek, igaz kihasznált minden lehetőséget az előzésre Tóth százados.
Az István Kórház oldalkapuján hajtottak be, onnan csak 150 méterre van a kórbonctan. Az onkológia előtt találtak egy szabad parkoló helyet, ott hagyták az autót. Ez a korbonctan hátulja. A kórház területén minden épület csúnya és sötét. de ez a legcsúnyább. Ráadásul, lehet, hogy ez egy tervezői fogás, de ez az egyetlen, amelyik hátat fordít az összes többinek. Mintha nagyképűség tükröződne belőle. – Lehettek ti akármilyen jók, úgy is egyszer mindenki ide kerül. Csak nézzétek a hátamat, én haladok, elöl. – gondolja magáról, mintha egy épület tudna gondolkodni. Péter és Kinga követték a rendőrt, hagyták hagy vezesse őket, ő tudja hova kell menni.
– Meséltem már? – kérdezte Kinga. – Egyszer elvittek minket egy boncolásra.
– Nem. – nézett mérgesen Péter, arra gondolva, hogy most sem kellene.
– Egy huszonéves drogos férfit boncoltak, – kezdte mégis mesélni Kinga. – először zavarban voltam, mikor megláttam a teljesen meztelen testet. Elég sokkoló volt amikor hosszan felvágták, utána ipszilon alakban, mind a két válláig. Szétfűrészelték a szegycsontját, egészen az álláig, de nem is ez volt a legérdekesebb, – lendült bele egyre jobban Kinga. – hanem amikor felnyitották a koponyáját.
– Kinga! – ripakodott rá Péter. – Abba hagynád, nem ez a megfelelő alkalom ehhez a történethez.
– Bocsáss meg, – esett le a tantusz Kingának. – de olyan ideges vagyok, hogy azt sem tudom, mit beszélek.
Közben beértek az épületbe. Belülről, ha lehet, még kevésbé volt bizalomgerjesztő, mint kívülről. Az elmúlásra jellemező szagok terjengtek a levegőben. Komor arcú emberek mászkáltak minden felé. Tóth százados az alagsorba vezette őket. Ahogy beléptek az alagsori folyosóra, formalin, hypo, és még valamilyen édeskés szag keveréke, – Talán hullaszag. – gondolta Péter. – csapta meg az orrukat. A második ajtón, kopogott a százados. Mintha várták volna a kopogást, az ajtó, szinte azonnal kinyílt.
– Kovács doktor, – mutatta be Tóth százados Péteréknek. – Ő boncolta a nagynénjét. Fazekas Péter, és kolléganőm Zoltán Kinga hadnagy. – tette egyértelművé az orvos számára is a kísérői kilétét.
– Részt vett már ilyen azonosításon? – kérdezte a kórboncnok.
– Nem. – válaszolta Péter, mikor sikerült lenyelnie a gombócot a torkából.
– Halottat látott már? – tette fel a következő kérdést a doktor.
– Még azt sem. – vallotta be Péter.
– Akkor, jobb, ha felkészítem, arra, ami bent történni fog.
– Jó. – adta meg magát Péter.
– A teremben ahova megyünk, csak egy tetem lesz, a rokonáé. Le lesz takarva. Ahhoz, hogy azonosítani tudja, le kell vennünk a takarót a fejéről. Csak akkor vesszük le, ha úgy érzi, hogy felkészült a látványra. Számítson rá, hogy nem olyan lesz, mint ahogy ismerte. Ha rosszul lenne, kérem, időben szóljon. – fejezte be a rövid oktatást dr. Kovács. – Mindent megértett?
– Igen azt hiszem. – válaszolta Péter megadóan. Legszívesebben, már túl lenne az egészen, de az lenne a legjobb, ha meg sem kellene történni. – gondolta.
A folyosó légvégében lévő ajtóhoz mentek, a doktor nyitotta az ajtót előttük. Tóth százados lépett be elsőnek, mintha otthon lenne, és felkapcsolta a világítást. Péter szorosan Kingába kapaszkodva, lépett a helyiségbe. Próbált erőt meríteni a lány közelségéből.
Középen, a nem túl nagy teremben, egy gurulós ágyon feküdt a tetem. Tóth százados, már ott állt a fejénél. Péternek egy örökkévalóságnak tűnt, mire megtették a két métert az ágyig. A rendőr, most Péterre nézett, és megkérdezte. – Felkészült?
Péternek hang nem jött ki a száján, csak bólintott, és még szorosabban fogta Kinga kezét. A doktor felhajtotta a lepedőt Jolán fejéről. – Egyáltalán nem ijesztő. – gondolta Péter. Enyhén ki van sminkelve. Azért volt furcsa, mert Jolánt soha nem látta, még csak rúzsozva sem. Elengedte Kinga kezét, és közelebb lépett az ágyhoz, mintha az előző helyéről nem látta volna elég jól.
– Miért hagytál itt minket? – tette fel a kérdést anélkül, hogy belegondolt volna, egy hullához beszél. – Már készen van a szobád, biztos tetszene.
Kinga mögé lépett, és megfogta a kezét, közben intett Ottónak, hogy takarja be. A százados engedelmeskedett, és megjegyezte. – Az azonosítást sikeresnek minősítem.
Kinga az ajtó felé fordította Pétert, és elindult vele az ajtó felé. Ahogy átléptek a küszöbön Péter egyre sietősebben lépkedett, érezte, hogy friss levegőre van szüksége. Az épületen kívül kibontakozott Kinga szorításából. – Egyedül hagynál egy kicsit, – kérdezet. – Szeretném felhívni a szüleimet. Nekik is meg kell tudni.
Kinga szó nélkül elengedte, és hagyta, hogy előre menjen, ő meg ott maradt megvárni a századost. Pár perccel utánuk jelen csak meg az ajtóban, és szabadkozni kezdett.
– Elnézést, de el kellett intéznem bent a papírmunkát, – mondta. – de te tudod, hogy működik ez. Péter hol van? – nézett körül.
– Előre ment, – magyarázta Kinga. – felhívja a szüleit, ők még nem tudnak semmiről.
Együtt indultak az autó felé. Az onkológia előtt lévő padon találték Pétert, két térdére könyökölve ült, arcát a tenyerébe temette. Kinga mellé ült, simogatni kezdte a hátát.
– Jobban vagy? – kérdezet.
– Igen, – válaszolta Péter a tenyerei közül. – olyan szép volt. – állapította meg. – soha nem láttam sminkelve.
A rendőr a kocsinál várakozott, tudta, hogy, kell egy kis idő, amíg feldolgozza Péter a történteket. Tudta, amikor értesítik a családtagot a tragédiáról, megérti, de tudatosodni csak akkor szokott, amikor szemtől szemben ott állnak a tragédiával.
– Érzel magadban annyi erőt, hogy elinduljunk, – kérdezte Kinga, és nem azért, hogy sürgesse Pétert.
– A százados ránk vár? – nézett az autó felé Péter. – Menjen nyugodtan, kiismerjük magunkat Pesten, nem kell, hogy fuvarozgasson.
– Nem fuvarozgat minket, – válaszolta Kinga. – de mindenképpen be kell mennünk a kispesti őrsre, mert alá kell írnod a jegyzőkönyvet.
– Jó. akkor menjünk, ne várakoztassuk, – állt fel Péter, indulásra készen. – habár, még egy-két kilométer ezzel az emberrel, és mi is itt végezzük. – jegyezte meg, nem kevés iróniával.
Negyed óra alatt az őrsre értek, pedig az Üllői úton, kora délután jelentős forgalom volt. Hamar elvégezték a papírmunkát, és már kint voltak az épület előtt. Kinga belekarolt.
– Hogyan tovább? – kérdezte, és közben Péter elgyötört arcát tanulmányozta.
– El kellene mennünk az ételosztóba. – nézett kérdő tekintettel Kingára. – Utána keresnünk kellene valami szállást. A temetést csak hétfőn tudom elintézni.
– Tudod, hogy nekem van egy bérelt szobám a XVIII. kerületben, – emlékeztette Kinga. – Egyszemélyes heverő van benne, de ketten talán elférünk rajta. – ajánlotta fel, mint lehetőséget Kinga.
– Veled szívesen. – ölelte magához Péter.
Gyalog indultak, keresztül az Ady Endre úton.
– Nem is dicsekedtél, hogy már hadnagy vagy. – fordult Kingához Péter kicsit kizökkenve a halálesetből.
– Változtatott volna valamin? – kérdezte Kinga, és büszkén nézett Péterre.
– Persze, – mosolyodott el Péter. – felnéztem volna rád.
– Ha nem lennék, hadnagy nem néznél fel rám? – állt elé Kinga felszegett állal.
Péter megölelte, röviden szájon csókolta. – Első találkozásunk óta felnézek rád. – vallotta be.
Az ételosztó ajtaja nyitva állt, mintha őket várta volna. Kingát előre engedve léptek be a már ürülő félben lévő helyiségbe. Vége felé járt az ebédidő. Péter gyorsan körülnézett, ismerősöket keresve. A kiadóablakhoz közel lévő asztalnál ült Éva, mellette egy testes ötvenes éveiben járó, szakállas, és elég ápolatlan hajú férfi. Éva a férfi karjára tette a kezét, és olyan hangerővel, hogy mindenki hallhassa, annyit mondott. – Örülök, hogy elmondtad.
Péter arra gondolt, hogy ez a mondat, jelzés lehet a még teremben várakozóknak. Vége ennek a beszélgetésnek, készülhet a következő.
– Köszönöm, hogy meghallgattál, – állt fel beszélgető partner. – már is jobban érzem magam.
Éva kedvesen rámosolygott, és csak bólintással nyugtázta a hálálkodást. Észrevette a frissen belépőket, ezért feléjük fordult. Felismerve Pétert széles mosollyal az arcán megindult feléjük.
– Péter, Kinga, ismét Pesten vagytok? – kérdezte ölelésre tárt karokkal. – Már nem is sántítasz ilyen hamar meggyógyult a lába? Jolánt sajnos ma még nem láttam. – ömlött belőle a szó, rá nem jellemző módon. – Gyertek, üljetek le, hátha benéz még. – invitálta őket az asztalához.
– Nem jön be. –mondta Péter, és leült az egyik székre. – Meghalt. – mondta ki ismét az egyelőre alig hihető szót.
– Mi az, hogy meghalt, – hallotta a háta mögül Juli, máséval össze nem téveszthető hangját. – tegnap ebédidőben, még itt járt, igaz, nem kért ebédet. Azt mondta fáj a hasa, biztos elrontotta valamivel.
– Mikor halt meg? – kérdezte Éva, véget vetve Juli szóáradatának.
– Tegnap éjjel, – válaszolta Péter. – a Kossuth téren találták meg reggel az egyik padon.
– Akkor sajnos nem lett igaza. – állapította meg Éva.
– Miben nem lett igaza? – kapta fel a fejét Péter.
– Tavaly, kora ősszel, – kezdte mesélni Éva. – ide ült az asztalomhoz. Ez az asztalom, – mutatott a jobb időket is látott bútorra. – terápiás célra használom. – magyarázta. – Leülök ide egyedül, és akinek mondani valója van, az ide ülhet, és nekem elmondhatja. Már évekkel ezelőtt rájöttem, hogy ezeknek az embereknek, a lelki segítség legalább annyira hiányzik, mint az, hogy ehessenek, és ihassanak valamit. Felgyülemlenek bennük olyan problémák, amit egymással nem tudnak, vagy nem akarnak megbeszélni. Ha nem segítek, akkor egyedül nem tudják feldolgozni, ettől bezárkóznak, később pedig ebből lesz a depresszió. Azt gondolom, tudjátok, hogy a depresszió hova vezet.
– Jolánról kezdtél mesélni. – szólt közbe Péter, kicsit türelmetlenül.
– Igen, – mondta Éva. – ezt a kis kitérőt csak azért tettem, hogy értsétek, mért ülök itt, amilyen sűrűn, csak tehetem. – fejezte be az előző történetet. – Tehát mint az előbb kezdtem, ide ült az asztalomhoz, és minden kérdés nélkül azzal kezdte, hogy beteg. Gondolom, azért vágott így a közepébe, mert ha nem mondja ki azonnal ezt a szót, akkor meggondolja magát. Felajánlottam neki, hogy elviszem orvoshoz. – mesélte Éva. – Az István Kórházban elég sok orvost ismerek, biztos, hogy el tudtam volna intézni, hogy befeküdjön pár napra, amíg kivizsgálják.
– Mit mondott, mi baja volt? – kérdezett ismét közbe Péter.
– Azt mondta vastagbél rákja van, – válaszolta Éva. – de nem akart kórházba menni, és nem is tudtam rábeszélni. Azt mesélte, hogy a férje is ebben halt meg, ismeri a betegséget. Őt megműtötték, de fél év múlva így is meghalt, ráadásul többet szenvedett. Nem akarta megműtetni magát, mert úgy gondolta, ha nem bolygatják, akkor még két-három évet elélhet. – fejezte be a történetet Éva. – Erre mondtam, hogy tévedett.
– Értem, – hajtotta le a fejét Péter. – de már az sem segített volna rajta, ha akkor megműtik. – mondta Péter. – ebben viszont igaza volt.
– Ezt honnan veszed? – kérdezte Éva.
– A korboncnok mondta, hogy már tele volt áttétekkel, – válaszolta Péter. – már az agyában is volt.
– Ne haragudj, de most jut eszembe, hogy őszinte részvétem. – fogta mar Éva Péter kezét.
– Mi is nagyon sajnáljuk. – mondták a közben köréjük gyűlt hajléktalanok.
Péter felnézett a csoportra, és látta, hogy már csak azok maradtak, akik ismerték Jolánt.
– Én is szeretném kifejezni részvétemet. – kapcsolódott ismét be Juli, és felemelve Péter ültő helyzetéből, és szorosan dús kebleire ölelte.
Mikor végre ismét normális ütemben kapta a levegőt, mert Juli elengedte, körül nézett, fájdalomtól fátyolos mosollyal, és csak annyit mondott. – Mindenkinek köszönöm az együttérzést. – Többet nem tudott mondani, mert, az ajtóból Károly öblös hangja törte meg a pillanatnyi csendet. – Üdv mindenkinek, – köszönt, és egyetlen lépéssel Juli mellett termett, felkapta, megpörgette. – és neked is szerelmem.
Juli méltatlankodva püfölte a mellét. – Azonnal tegyél le, – kiabálta, de a szeme nem haragot, hanem szerelmet sugárzott a férfi felé. – hányszor mondjam még, hogy nem vagyok a szerelmed?
– Akkor, leendő szerelmem. – tette le Károly, majd körbe nézett. – Péter, Kinga, mi járatban erre felé.
– Azért jöttek, hogy elmondják, Jolán meghalt.
– Az nem lehet, – rendült meg egy pillanat alatt a nagydarab ember. Könny szökött a szemébe. – az az asszony vasból volt. – kicsit összeszedve magát, széttárta termet beölelő karjait, magához szorította egyszerre Pétert, és Kingát, és belekiáltott a terem levegőjébe. – Annyira sajnálom. Nagyon fog hiányozni.
Amikor Károly kezdett megnyugodni, elengedte őket, és visszaültek Éva asztalához. Egy darabig csak minden ki elgondolkozva üldögélt. Péter törte meg a csendet.
– Szeretnék elnézést kérni. – fordul oda Évához. – A kórházban elég sok értelmetlen dolgot hordtam össze neked.
– Mire gondolsz? – nézett csodálkozva Éva.
– Emlékszel? A bál, a tánc, az álarc, ezeket biztos, hogy nem értetted. – magyarázta Péter.
– Nem értettem. – válaszolta Éva. – Az elszenvedett traumára fogtam, hogy össze-vissza beszélsz. Nem vettem komolyan.
– Pedig, igaz csak számomra, de minden mondat értelmes, és akkor kézenfekvő volt.
Éva szakmájából adódóan jó hallgatóság volt. Péter elejétől elmesélte Kinga megtévesztő akcióját, és azzal fejezte be a történetet, hogy amióta felfedte magát Kinga azóta együtt járnak.
– Gratulálok nektek, – mondta Éva a történet végén. – neked Kinga, elismerésemet fejezem ki, mert, ahogy elnézlek, nagyon nem hasonlítunk egymásra, és ha Péter ennyi ideig sikerült félre vezetned, az azt jelenti, hogy az álcázásod tökéletesre sikerült.
– Köszönöm. – mondta Kinga szerényen.
Kezdett közeledni az este. Károly érces hangja törte meg a közben beállt csendet.
– Na, ki jön velem terepre? – nézett jelentőség teljesen Péterre.
– Ezt, most szeretném kihagyni. – hárította el a lehetőséget Péter.
Juli, Károly, és Éva bepakoltak a furgonba, Kinga, és Péter pedig elindultak éjszakai szállásuk felé.