A lejátszóba csusszanó kazetta tompa kattanását valamiért még az erőlködő dízelmotor zajában is hallani lehetett. A hangszórókból egy darabig statikus zörej szűrődött majd felcsendültek az első taktusok. Egy szinti csilingelő samplere vezette fel a dalt, majd lágy melankóliával megszólalt a khuucsir(egy hagyományos mongol vonós hangszer). Mi, a külhoniak megrettentünk. Ismertük ezt a fajta zenét. A fővárosban már hallottuk korábban ezeket, a főleg a vidékről betelepült lakosság körében népszerű, előadókat. Talán úgy lehet leírni őket a legszemléletesebben, mint Bunyós Pityu és Luciano Pavarotti törvénytelen gyerekeit akiket egy jurtában neveltek fel, intenzív mongol népi környezetben. A műfaj hivatalos meghatározása a „műdal”. Tulajdonképpen népdalfeldolgozások, vagy azokra hajazó saját szerzemények, felturbózva egy-két modern hangszerrel(na jó, többnyire csak eggyel, ez pedig nem más mint a kissé bumfordi módon alkalmazott szintetizátor). Meg voltunk róla győződve, hogy hallgatásuk hosszú távon maradandó károsodást okoz és évekkel rövidíti meg annak az életét, aki véletlenül nem mongolnak született.
Valamiért most mégis működött.
Talán a khuucsir miatt, ami szinte együtt lélegzik a lélegzetállítóan gyönyörű tájjal. Kár, hogy belerondított a szinti által generált alapdallam. Ekkor megszólalt az énekes. A mély, bársonyos hangon prezentált szöveg meglepő módon a teáról szólt. Mégpedig nem akármilyen teáról: arról a teáról, amit az előadó édesanyja szokott főzni. Mindez a jurta oltalmában töltött gyermekkort, a szépséges szülőföldet idézte fel, jelképe volt annak a biztonságnak és békének, amit csakis az otthon adhat. A refrén ismét felcsendült és ezúttal már nem az anya, hanem a szeretett kedves készítette azt a bizonyos teát.
Milyen szentimentális, ugye?
De a mi rendíthetetlen sofőrünk tudta, hogy most pontosan erre van szükség.
A tömött furgonban egy szempillantás alatt megváltozott a légkör. Megszűnt a kényelmetlen fészkelődés, az elcsigázottság nyom nélkül eltűnt. Átadta a helyét valami egészen másnak. Furcsa melankólia vett erőt a társaságon. Az arcok elvágyódást tükröztek, egyfajta nemes szomorúságot, ugyanakkor a felsejlő szép emlékek is kiültek rájuk.
Még a „baltaarcra” is. Sőt, annak a mélyen ölő hunyorgó szempárnak a sarkaiban megjelent valami apró csillogó pont. Egyre nőtt, kövér, sós vízcseppé duzzadt és visszatarthatatlanul csordult le a napszítta járomcsontokon. A barbár könnyezett.
Ezt rendkívül meglepőnek, ugyanakkor kissé mulatságosnak is tartottam. Valóban ilyen volna egy világrengető mongol barbár? Ám végignézve a társaságon, meg kellett állapítanom, hogy nem egyedi esetről van szó.
Az köztudott, hogy Ázsiában a szülők tisztelete nagyon fontos tényező. A konfucianizmus például különösen nagy hangsúlyt fektet rá, ami persze az egész kontinensre hatással volt. Ám Konfuciusz egy alapvetően férfi-központú filozófiát alapozott meg. Sajnos a Kínától nyugatra található belső-ázsiai török népek körében tért nyerő iszlám is szűkebb teret hagyott a nők tiszteletének. De Mongólia más utakat járt be. A mongolok máig büszkén állítják: Ők az egyetlen nép Ázsiában akik valóban tisztelik a nőket. Ez a szülőkhöz fűződő viszonyban is jól látható. Persze az apákat sem hanyagolják el, inkább csak arról van szó, hogy mindkét szülőnek megvan a maga szerepe. Az apa általában az erő és a bátorság megtestesítője, míg az anyák az ésszerűséget és a békét jelképezik. Még a nagy Dzsingisz kánról is köztudott, hogy minden nagyobb hadjárat előtt kikérte az édesanyja és a felesége tanácsát. Tulajdonképpen a nálunk fosztogató barbárként leírt Dzsingisz, kifejezetten haladó gondolkodású ember volt. Persze valóban rengeteg ember vére tapad a kezéhez, de a korabeli Európa királyai semmivel sem voltak nemesebb lelkűek. A nőket illetően pedig álljon itt egy 13. századi ferences szerzetestől, bizonyos Salimbene-től származó idézet: „A nő kezdettől fogva gonosz volt: a halál kapuja, az ördög tettestársa, a megtévesztés kútfeje, az Isten szerinti munka gátja, a szenteket rohasztó rozsda… Íme a nő, a bűn bajnoka, az ördög fegyvere, a vétek anyja és az ősi törvény megrontója!”
Eközben a barbár mongolok kánja pedig rendszeresen kikérte a számára fontos nők véleményét. Elgondolkoztató.
Továbbá nincs kétségem afelől, hogy az elmúlt évszázadok alatt a mongol gondolkodás nem változott sokat. Ha ma egy furgonnyi ember könnyekben tör ki egy anyáról szóló műdal hatására, akkor az egykori mongol katonák is hasonlóan szentimentális népdalokat dúdolgathattak miközben az otthonuktól távol masírozgattak.
Végső soron ők is ugyanolyan emberek mint bárki más. Még akkor is, ha történetesen baltaarcuk van.
A szám közben véget ért. A legtöbben szemérmesen a szemüket törölgették, vagy zavartan néztek körbe, mintha az elmúlt percekben valahol egészen máshol jártak volna. Talán valóban így is volt. Többségük már valószínűleg hónapok óta nem járt otthon, hiszen a főváros ahol dolgoztak vagy tanultak és a vidék ahonnan származnak hatalmas távolságra vannak egymástól. Ám ennek a buta szentimentális zenebonának köszönhetően lélekben már mindenki hazatért és tudta, hogy ennek a több napos, viszontagságos útnak a végén valóban várja őket az otthon. Az édesanyjuk, a feleségük, a gyermekeik. Azt hiszem, így mindenkinek könnyebb volt elviselni a megpróbáltatásokat.
Lám, a sofőr valóban nem csak a vezetéshez értett. Jól ismerte a mongol lelket is.
A történethez még hozzátartozik, hogy később szóba elegyedtünk a baltaarcú úriemberrel és kiderült, hogy nagyon örül, hogy érdeklődünk a kultúrája és a nyelve iránt. Amikor megtudta, hogy megérkezvén a helyi hotelben akarunk megszállni, közölte hogy „Szó sem lehet róla! Az nagyon drága! Gyertek hozzánk, nálunk van hely bőven!”. Amikor végül rábólintottunk, persze azonnal felhívta a feleségét, hogy ő is beleegyezik-e. Természetesen igent mondott és valóban nagyon kedvesen fogadott bennünket a szerény kis lakásukban.
Még meglepőbb volt, hogy amikor pár nap múlva továbbutaztunk, semminemű fizetséget sem fogadtak el. Mert ezek a „barbárok” már csak ilyenek. Kíméletlenül vendégszeretők.
4 hozzászólás
Szia Márk!
Úgy indítottad az első részt, hogy felcsigáztad a kíváncsiságomat. Azon nyomban folytattam a 2. résszel. Jó megfigyelő vagy, és úgy osztod meg velem, az olvasóval, a látványt, hogy én is ott leszek azon nyomban. Tetszik az a szeretet és tisztelet is, ami átsüt a soraidon. Nem kívülállóként vagy jelen.
Szeretettel: Ylen
Kedves Ylen!
Nagyon örülök, hogy tetszett az irományom! Igazad van, ez egy eléggé elfogult írás, bár huszadmagammal egy furgonba zsúfolva nem is nagyon tudtam kívülálló maradni. 🙂 A viccet félretéve, egy ilyen viszonylag rövid leírásban nehéz lett volna egy árnyalt képet festeni, így inkább a dolgok pozitív oldalát domborítottam ki. Talán ezt ellensúlyozandó, egyszer majd írok valami igazán rosszat is a mongolokról. 🙂
üdv.: Márk
Kedves Márk!
Az írásod mély nyomot hagyott bennem, hiszen a szeretet nyelvén szól, és voltam annyira elvetemült, hogy végignéztem a kultúrsokk veszélyt is, túl lehet élni, sőt, csak fül kell hozzá és együtt érző szív.
Ne haragudj ezért az idézetért, de érzésem szerint itt a helye:
"Nem a kávén múlik…
Hanem a kézen. Találkozik két ember. Két ember, akik mások számára teljesen hétköznapiak, átlagosak, jelentéktelenek. De egymás számára cseppet sem azok. Mert van valami megfoghatatlan dolog, kisugárzás, varázslat, ami rendkívülivé teszi őket egymás szemében. Hogy amit a másiktól kapnak, az számukra csoda, kellemes érzés. Bármi legyen is az. És azt a bizonyos kávét bárki az ágyba hozhatná, mégsem lesz ugyanaz az érzés. Mert nem a kávén múlik. Hanem a kézen. A kézen, amelyik a kávéscsészét tartja, és nyújtja feléd. Amelyben nem kávé van. Hanem lélek.
Az Ő lelke."
(Csitáry-Hock Tamás)
Üdvözletem!
Kedves eferesz!
Nem haragszom az idézetért. 🙂 Ha az írásommal bármiféle gondolatot tudok ébreszteni az olvasókban, az mindig öröm. Jelen esetben pedig, külön megtiszteltetésnek veszem, hogy egy ilyen szép idézetet találtál idekívánkozónak.
üdv.: Márk