Bátorság

– A bátorság nem szükséges ahhoz, hogy szeressünk valakit. És most kérem… Igen?- meglepve nézett a magasba nyújtott kézre.
– Carlton professzor, bocsásson meg, de nem érthetek egyet önnel – jelentette ki nyugodtan, erélyesen a lány.
– Nahát, nahát. És meg is mert szólalni. Akkor halljuk, D. kisasszony, hogy mi készteti az ellenkezésre!- biccentett a tanár, és minden szem a lány felé fordult, aki a pad végén ült a szemináriumi teremben. Világosbarna hajú, zöld szemű teremtés volt, törékenynek tűnő. Összekulcsolta a kezeit a nyitott füzeten, hogy ne remegjenek, és komolyan nézett maga elé egy pillanatig, mielőtt belekezdett volna a mondandójába.
– Szerintem rettentő bátorság, vakmerőséggel határos elszántság kell ahhoz, hogy az ember szeretni tudjon, még akkor is, ha ez nem tudatosul benne. Gondoljunk bele: ha nem lenne bennünk bátorság, hogyan is mernénk újabb kapcsolatokba belevágni, amikor már oly sokszor szilánkosra törték a szívünket? Ahhoz is merészség kell, hogy összeszedjük a fájó, szúró darabkákat, és aprólékos munkával újra egésszé változtassuk őket. Rengeteg bátorságra van szükség, amikor a tört, ragasztott, madzaggal szétesés ellen körbekötött szívünket ismét felemeljük, és valaki más kezébe tesszük.. hiszen bármelyik pillanatban összeroppanthatja! És akkor megint ott állunk a roncsok között, úgy érezzük nincs remény, kiúttalan ez a bolyongás és fölösleges minden igyekezet. De mégis, elszántan, bátran felszegjük a fejünket, hogy újra szembenézzünk a Sorssal és kihívjuk magunk ellen. Emberek vagyunk, a reménykedés bajnokai. Hitünk, ha kimondatlanul is, de sziklaszilárd, és még a legpesszimistábbnak is ott lapul a lelke legmélyén valami kiolthatatlan vágyakozás, parányi reménysugár… Persze az a jó, ha a szükséges bátorság nem tudatos, sőt! Ösztönösen éreznünk kell, hogy van bennünk erő, hogy képesek vagyunk rá, és nem szabad azon gondolkoznunk, vajon érdemes-e mernünk, rongyos szívünket újrafoltoznunk. A bizonytalanságnak helye nincs! Elmondom én, hogy szerintem érdemes. Ezerszer, milliószor is. Nem azért, mert szeretek szenvedni, éppen ellenkezőleg: mert szeretek boldog lenni. És egyetlen röpke, mámorboldog percért szívesen fizetnék százezer kínnal. Próbálom soha nem elfelejteni ezt, hogy amikor rám tör a kétségbeesés, és mindenkivel csak sajnáltatnám magamat, akkor visszatartson a gondolat: hiszen fölösleges, mert boldog voltam! Boldog vagyok- felpillantott, egyenesen a tanárra, és elhallgatott. Néma csöndben ültek körülötte, papír nem zizzent, cipő nem csosszant, még a levegőt is hallhatatlan halkan vették.
– Taníts meg engem is erre a boldogságra- fordult hátra hirtelen az előtte ülő fiú, megfogta a lány kezét, gyengéden és szeretettel. Egymásra néztek, és felragyogó mosolyukban valami ősi titok fénylett.
– Szép. Jeles- szólalt meg a tanár, és a fejét megcsóválva visszafordult a táblához. – Fiatalság, bolondság- dünnyögte magának, és arra gondolt, hogy levelet kéne írnia annak a rég elveszett lánynak, akivel egykor, vigyázatlan, felelőtlen ifjakként összetörték egymás szívét. Keze a kréta felé indult, a csoport csak a tábla csikorgására eszmélt föl.

„ A szerelemhez több bátorság kell, mint megvívni a thermopülai csatát”