A gyermekszemnek a cirkusz maga a káprázat. Világcsoda! A trapézon lengő akrobaták, a vágtázó lovak, a magát becsomagoló gumiember, a mindentudó bűvész-művész, a bukfencező kismajmok, a tűzkarikát átugró tigris, a magasban egyensúlyozó mutatványos, és az elmaradhatatlan kedvenc, a nevettető bohóc.
Ő az, aki minden mozdulatával harsogó kacajt csal ki a gyerekektől. Csupa szív, csupa derű! Tiszta ember! A legtisztább érzésekkel! A legigazabb gondolatokkal! A legemberibb jelmezben!
Tőle nyugszik meg a lélek a sok, hihetetlen, álomszerű izgalom után, amit a cirkusz nyújt! Ő az élet a színpadon! Ő a biztonság! Övé a legnagyobb produkció!
Mert az embert kell eljátszania.
És ő szívvel-lélekkel játssza is.
– És most következik a földkerekség legnagyobb egyénisége, aki bejárta az egész világot! – csendül fel a porondmester hangja – Megnevetette Londont, Párizst, az Északi-sarkon a jegesmedvéket, a Déli-sarkon a pingvineket! Járt a kenguruk földjén, ahol a kenguruk a hasukat fogták a nevetéstől, a koala macik meg egymás után potyogtak le az eukaliptusz fákról a hahotázás miatt! Ezernyi gyermek fogadta szívébe őt! A világ legnagyszerűbb bohóca: Manuel!
Harsonák, trombiták fújják a bevonulót, a dobok pergőn peregnek, a függöny szétnyílik, a közönség tapsol, a gyerekek már előre nevetnek, látják, amint a nagy kedvenc kibotorkál a fűrészpor szagú porondra, orra bukik hosszúra szabott cipőjében, grimaszol egyet, majd úgy tesz, mintha misem történt volna, feláll és folytatja útját. Harsog a nevetés! A következő pillanatban újra összeakadnak a hatalmas lábbelik, és újra elesik. Még mókásabb grimaszok kerülnek az arcra, és ügyetlenkedve próbálja önmagát felsegíteni. Persze, hogy nem megy!
Ettől aztán még nagyobb hahota-hullám érkezik a közönségtől. Bájosan ügyefogyott! A próbálkozás viszont mindig meghozza gyümölcsét, így sikerül nagy nehezen talpra állnia. Megkönnyebbülve kezet ráz magával, gratulálva a nehéz feladat sikerének. Nevetés! Rámosolyog a közönségre, miközben szempilláit rebegteti. Hitelen komoly lesz. Kérdőn néz a tömegre. Hogyan tovább?
Szeretne továbbmenni, de nem mer elindulni. Fél, hogy újra elesik az esetlen lábbelikben. Kinéz jobbra, kinéz balra. Széttárja karját. Tekintetében a nagy kérdés: mit tegyek. A szomorúságtól legörbült szájjal, némán áll a porond szélén.
A gyerekek szánják őket.
Ezt érzi a bohóc is. Ezért kitekint a közönségre, arcán a mérhetetlen szomorúság. Kiszemel egy gyermeket az első sorból, és szánakozó tekintettel nyújtja felé, fehér kesztyűbe bújtatott kezét. Segíts nekem! Ezt üzeni a mozdulat. Egyedül nem boldogulok!
A gyermek zavarban van. Menne segíteni, de nem mer. Nem tudja mi tévő legyen.
A félszeg figura még bánatosabb képet vág, a földre szegezi tekintetét. A gyerekek kétségbe esnek. A szomorú szempár újra a kiszemelt gyermek felé fordul, és a hófehér kesztyűs kezek újra kérik: Segíts nekem!
A gyermek egyre jobban meginog, már csak egy hajszál választja el, hogy berohanjon a bohócokhoz.
És ezt érzi a bohóc is!
A gyermek ránéz édesanyjára. Az anya elmosolyodik és egy apró biccentéssel jelzi: Menjünk csak! Nyújtsuk neki a kezeinket! Segítsük őt!
A gyermek tekintetéből eltűnik a kétség és önfeledt örömmel fut be a porondra. Anyja követi. A bohóc arca is felderül, amikor meglátja a vidámságot az apró szemekben, és abban a pillanatban az összes gyerek örül és tapsol.
A gyermek megfogja a felnőtt férfi kezét, majd megfogja édesanyja kezét is, és lassan vezetve őket megindul a porond közepe felé. Lábait magasra emeli, így mutatva a megszeppent bohócnak, hogyan kell ezt csinálni. És ő utánozza. És utánozza az anya is. Az első lépést félve, óvatosan teszik meg. A második lépés már magabiztosabban megy, és a bohóc csodálkozva, hol ide, hol oda kitekint a közönségre. Ez nem is olyan nehéz!
A második lépést, a harmadik követi, a harmadikat a negyedik. Egyre gyorsabban, egyre biztosabban! Csillog a szemük! Szinte már futnak! Úgy ugrándoznak, mint egy boldog család! A gyermek önfeledt boldogságban fürdik! Sugárzik az örömtől! És vele együtt nyílik meg a boldogság a többiek szívében is! Micsoda csoda! Ez a világcsoda!
Mert a gyermekszemnek a cirkusz maga a káprázat. Világcsoda! Világcsoda! A trapézon lengő akrobaták, a vágtázó lovak, a magát becsomagoló gumiember, a mindentudó bűvész-művész, a bukfencező kismajmok, a tűzkarikát átugró tigris, a magasban egyensúlyozó mutatványos! És az elmaradhatatlan kedvenc, a szeretve nevettető, boldogságot hozó bohóc, aki nélkül nem lenne élet!
8 hozzászólás
Szia!
Ahogyan olvastalak, az jutott eszembe, valahogyan én sosem rajongtam a bohócokért.Igyekeztem gyermeki szemmel olvasni.Ettől függetlenül tetszett az írásod.Ami érdekes mindentől függetlenül,van régebbről egy versem Bohóc címmel.Felteszem, fel én:-))
Szeretettel üdvözöllek:Selanne
Kedves Selanne!
Örülök, hogy tetszett az írásom!
Várom a Bohócodat!
Üdv.: Sanyi
Végtelenül gazdag lehet az érzésvilágod!
Nagyszerű ez a prózád is, telis-tele szeretettel.
Bár a prózaíráshoz nem értek, annyit azért mondhatok, hogy lenyűgözött
minden sora.
Örömmel olvastalak.
Kedves Zsike!
Örülök, hogy tetszett a mű! Köszönöm az elismerő szavakat. Jól esik, ha sikerül olyat adnom az írásommal, ami lenyűgözi az olvasót.
Üdv.: Sanyi
Én is csak csatlakozni tudok Zsikéhez: nagyszerű próza! Rám mindig nagy hatással voltak/vannak a bohócok. Valahol én is annak tartom magam…
Üdv: S.
Kedves Sándor!
Örülök, hogy kellemes perceket okoztam a bohócommal!
Köszönöm, hogy olvastál!
Üdv.: Sanyi
Kedves Sanyi!
Kitűnő ez az írásod is! Viszed magaddal az olvasót, elkápráztatod, lenyűgözöd. Velem is ez történt, pedig gyerekkorom óta nem kedvelem a bohócokat. Nem szeretem, ha az emberek nevetség tárgyai, ha szenvednek. Nem szeretek mások baján-kárán nevetni.
Kicsi gyerekként ki kellett vigyenek az előadásról, annyira zokogtam, szántam a bohócot, és dühös voltam az egész közönségre, mert nevetnek rajta.
Nem tudtam felfogni, hogy csak játszik, hogy ez a célja, az, hogy nevessenek rajta.
Azóta is megalázónak tartom a bohóc szerepet, a bohóckodást. Talán a Te bohócod nekem is tetszett volna…
Judit
Kedves Judit!
Igazából én sem nagyon kedveltem a bohócokat, de annak idején, amikor ez az alkotás született, láttam egy tévéműsort (már nem emlékszem, hogy melyik csatornán), amiben bohócokról volt szó. Ott elhangzott egy mondat, amire szintén nem emlékszem már, de tudom, hogy az váltotta ki belőlem ezt a néhány sort. Azóta már más szemmel nézem őket.
Köszönöm a hozzászólásodat!
Üdvözlettel:
Sanyi