A fegyverem csövével szembe nézek, már nem remeg a kezem. Hogy meddig tart ez a várakozás, nem tudom. Egy percig, vagy órákig, talán. Nem találtam racionális okot arra, miért ne tenném meg, miért ne húznám meg a ravaszt. Szerencsés vagyok, hogy nem a kétségbeesés juttatott elhatározásra. Minden okozat a valóság kontinuitásának következménye, nem formális logika. Tehát, elkerülhetetlen.
Ez nem búcsúlevél, nem összegzés, nem zárszámadás. Nincs miért, és nincs kiért. Amikor először értettem meg, hogy működik a világ, már akkor tudtam, hogy minden erőfeszítés hiábavaló, hogy értelmetlen ellenszegülni a belső törvénynek, amely etikát, és minden előítéletet felülír. Mert a szándék mindig megvolt a változásra, de a körülmények mindig előtolakodtak. Az erőtlenség éppen olyan bűn, mint a szándéknélküliség. Semmire nem lehet elég jól felkészülni. Félelem nincs bennem, sem harag. Elvágyódást érzek, és szégyent. Nincs magyarázat. Az elvesztegetett időt már nem pótolja semmi, a haszontalan kísérletek ideje lejárt. Csak bizonyosság van. Soha nem hittem igazán Istenben, de nem éltem hit nélkül. Már nem tudok hinni. Az ember lassan pusztítja önmagát, elkorcsosul, és a legvadabb állatnál is kegyetlenebbé válik. De vajon, kegyetlenség a puszta létezésért való küzdelem? Mindig azt hittem, az út ki van jelölve, de mindenben mi döntünk. Mindegy is, a vég ugyanaz. A fájdalom, hogy a világ saját pusztulásán munkál, már nem enyhül. Egy színpadon vagyok, az előadás már régen elkezdődött. Nem emlékszem a szövegre, improvizálok. A közönség soraiban egyre többen nevetnek. Egy vénembert nevetnek ki, aki még veszi a bátorságot, hogy kimondja, amit fontos lenne elmondani mindenkinek. Hogy már visszafordíthatatlan a folyamat. Az élethez a halálon át vezet az út. Én már tudom, ők még nem.
Egyre fáradtabbnak érzem magam, nem jut eszembe semmi. A golyó már átszakította a koponyámat, és valahol a nagy semmiben majd megáll. És akkor véget ér a racionalitás, az idő visszafordul, és minden úgy lesz, mint a kezdetekkor, amikor az egész univerzum elfért egy végtelen tömegű gombostűfejben.
2 hozzászólás
Kedves János!
Borzongok, ahogy olvastam ezt a kétszer is szomorú búcsúzót, búcsúlevél nélkül is.
Remélem, az egész nem saját magadra, talán másokra gondolva írtad. Miért ez a
kegyetlen szomorúság? Miért nem tudsz, mert lehetne – annyi erő, amivel a gondjaid
el tudod magadtól távolítani?
Olyan jó lenne, ha ebből kimásznál, és dalolva, fütyürészve élnéd további életed!
Mi kellene hozzá?
Ha tudnád, hogy nekem milyen nehéz életem volt, főleg a háborút átélve, el se hinnéd.
Mégis, én azt mondhatom mindenkinek, hogy a életünkben szerzett rosszakat, és
kellemetlenségre inteni kell, és örökre elfelejteni. Hidd el, hogy így életünk folyamán
sokkal jobban érezzük magunkat, és százával írhatjuk a kedves és szép verseket és
életünkben érintett akár keserves történéseket dalolva tudjuk leírni és kérni, hogy
a szomorkás emberek is bátran olvassák.
Szép és kellemes húsvéti ünnepeket kívánok: Kata
Kedves Kata!
Szerencsére, ez csak egy gondolatkísérlet. Nagyon érdekel, mi történik abban néhány század másodpercben, amikor a döntésünket már nem tudjuk megmásítani, amikor elindul egy folyamat, és már semmilyen hatással nem vagyunk rá. Vajon, megváltozik az idő múlása? Összesűrűsödik az univerzum a halál előtti tizedmásodpercekben? Sokan mondják, lepereg életünk filmje. Lehet benne valami. Az agy vajon, működik még a halál után? (Ezt egy másik írásomban boncolgatom, amikor már csak két agy beszélget egymással). Az életem, és az írásaim szoros korrelációban vannak, de ezek inkább kérdésfelvetések, nem önéletrajzi írások, természetesen.
Szeretettel,
Janó