Én mindig ott leszek néked,
Szerelmemmel a távolból is megóvlak téged!
Kreativitásom legújabb terméke. Hogy honnan jött? A lelkem legmélyéről, a magányom bugyraiból, onnan ahonnan csak akarod, hogy jöjjön.
Azt hiszem elértem ismét arra a pontra, amikor a teljes kilátástalanság horizontja kitárul és nem láttat mást csak a puszta üres étert, a fehér, nagy semmit, a csupasz valóságot, amely visszataszító és csalódásokkal teli.
Előttem újabb költözés, mögöttem újabb ballagás, megint előttem újabb elutasítás. A negatív áradat vészesen közelit, magával hozva minden könnycseppet, amely majd az arcomon gördül le, ha kézhez veszem az elutasítást, azt, hogy itt se, ott se veszik igénybe a tudásom, azt, ahol kinyilvánítják, hogy nem kívánnak velem együtt dolgozni, keressek máshol, de azért sok sikert kívánnak a továbbiakban.
Ismét lepergett a 2 év. Ismét gazdagodtam egy szakmával és ismét ott lyukadok ki, ahonnan elindultam. Célom most sem értem el, utam ismételten haza vezet. Se állás, se kilátás, se elképzelés, se remény.
Nincs baj az otthonnal, sőt! Talán túlontúl ragaszkodom is hozzá, de az hogy ismét anyuék nyakára kerüljek, koloncként, kereset nélkül, az nem az én műfajom.
Vannak terveim. Szeretnék egy állást, egy lakást és egy életet. Ennyi. Se többet, se kevesebbet.
Szeretnék reggel úgy felébredni, hogy a saját kis odúmban köszönt a nap, megfőzőm a reggeli kis teámat, elindulok munkába, majd a kis lakásomban este álomra hajtom a fejem és az álomképek közepette elégedetten felmosolygók a csillagok sűrű rengetegébe, hogy igen, elérted azt, amit akartál, megérkeztél.
A Holddal nem könnyek közt társalognék, hanem szikrázó szempárok közepette, örömittasan nyugtáznánk a napot, mely bárhogy is alakul, eredményesen zár, hiszen ott vagyok, és úgy vagyok, ahogy elképzeltem, ahogy megálmodtam, ahogy azt kitűztem és végeredményben el is értem!
Ám ettől állok a legmesszebb. Távolabb, mint a csillagok, a Nap vagy a Hold, sőt, a Plutónál is messzebb. Hiába van konkrét stratégiám, megvalósítási tervem, hiszen az alapfeltétel, hogy állásom legyen, nem adott és jelen kilátások szerint, nem is lesz.
A madár holnap sem repülhet. A kalitka továbbra is zárva, a szárnyai még nem állnak készen egy útra, arra az útra, amelyre született, amely neki lett kialakítva és felfedezése reá várat.
Feljött a Hold. Csillagok lepik el a fekete égboltot, cigaretta füst ízesíti a levegőt. Egy fekete holló kíséri figyelemmel a mozdulataim, azt, ahogy a fogkefe után nyúlók, ahogy belenézek a tükörbe ahonnan egy szomorú, könnyes szemű lány tekint vissza, aki a szemeivel azt súgja felém: „hova mész? mi van veled?”
Egy élő-halott, akiben nem tartja semmi a lelket, aki úgy jár-kell, mint akit a következő percben, vagy legalábbis rövid időn belül elhagy a lélek, aki pillanatokon belül élettelenül omlik össze, hull le a földre, terül el, nyitott szemmel, kitárt karral, mint ha még akkor is a szeretést, az ölelést várná. Várja életében, halálában, utón-útfélen, éjjel-nappal. De nem jön. A „miért nem?”, kérdésre egyre sikítóbb hangon érkezik a válasz, az üvöltés szinte átszakítja a falakat, de meghallani, tudatosulni, azt nem fog. Csak az üres szavak, a nagy szófordulatok, a látszat elhatározás, de valódi cselekvés nélkül!
Mi ez, ha nem gyávaság?
9 hozzászólás
Emberi sors – mondhatná az ember. Mit számít egyvalaki sorsa? Csakhogy egyvalaki sorsa is számít. Nem beszélve arról: nem egyvalakiről van szó, hanem nagyon sok valakiről. El kellene olvasniuk ezt a kis irást a parlamentben tanácskozó honatyáknak is! Tetszett! Bár nem felvidító olvasmány…Üdv. én
Szép, bár engem az első sorok fogtak meg leginkább.
Üdv.:
Serafis
Szia Őszifény !
Ahogy Bödön is írja nem egy könnyed alkotás, mégis minden szava elsöprő !
Már másodszorra olvastam ma.
Gratulálok, tetszett !
Szeretettel: Zsu
Köszönöm, remélem a többi is elnyeri a tetszését
Kedves Őszifény!
…már én is többször olvastam.
Kétségbeesett életkép, vagy talán országosan, általános helyzetkép. Ezreket üldöz el, és mind fiatalt, ez a kilátástalanságot teremtő rendszer, amely most éppen regnál.
Nyugdíjasainknak sem leányálom az életük, de akik előtt még életjövő áll(na) azoknak sajnos keserű ez a pohár.
Mostanság már az a mondás járja, hogy reménykedni csak a templomban szabad, lehet, mert odakint már csak a légbe repül a remény óhajtása, sóhajtása…
Szeretettel, Inda.
remény halat fogja ki utoljára a horgász!!!
köszönöm a hozzászólást!
Kedves őszifény! Remek írás, harmonikusan szép, de szomorú tartalommal. A gyávaság nem itt kezdődik, de mindenképpen frappáns befejezésnek. Sok fiatal és ember problémáját boncolgatod. Remélem az illetékesek is fogják olvasni tanulságos történeted. Várom a "bugyrodból" jövő többi gondolatot! Szeretettel Éva
Köszönöm!
Köszönöm!